1918. augusztus 5.

Ma Losonczyt meglátogatja egy hazai ismerőse, Liszkay volt főhadnagy, aki jelenleg és már régóta a Vörös Hadsereg tagja. Egyike azoknak, akik talán maguk sem tudnák megmondani, miért állottak be oda. Kalandvágy, a fogság okozta életuntság, vagy a leküzdhetetlen vágy élni emberileg bármilyen áron is – ilyesvalami lehetett az oka elhatározásának, mert nem a közönségesebb típusokból való ember. Most a Szemenoff-frontról jött, szabadságot kapott, így mondja. A bajtársairól tele megvetéssel beszél. A főparancsnok, Golikov, még az sem a volt tisztek közül került ki, tudja az ég, mi lehetett azelőtt. Bizonyos, hogy energikus ember, de az orrát ő is csak így fújja egy ujjal, mutatja. A parancsnokokat úgy teremtik elő, hogy a főparancsnok előveszi a névsort és abban böngészni kezd, aztán rábök egy jobban hangzó névre s kijelenti, hogy ez lesz a parancsnok. Mindenki lop! De mióta először próbálták őt is egy panamába bevonni, és ő azzal utasította el az ajánlatot, hogy neki nem kell pénz, neki hagyjanak békét, azóta nagy respektussal s óvatosan kezelik, mint egy csudalényt, és mindig nyugtákat mutogatnak neki.

Losonczynak 100 rubeles kölcsönt ad azzal, hogy majd megfizetheti otthon! Mint vendégünknek, nem akarom neki feladni azt a kényes kérdést, hogy hogyan gondolja ezt a hazamenetelt. Az ő szabad életükről diskurálva elismeri, hogy valamirevaló lányok rájuk sem néznek a városban, csak ringyókkal tudnak érintkezni. A tegnapi szép békehírnek megvan a mai kiegészítője is. Eszerint a dán kieszközölte, hogy átengedjenek bennünket a fronton és hamarosan indulni is fogunk. Hiába, a jó hír gyártásában csak nem hagyja magát zavartatni a plenni.