1918. június 8.

Végre, végre, ma leesik az első eső ebben az esztendőben, s ezzel talán vége szakad a folytonos erdőégetéseknek, melyeket a muszkák egyes verziók szerint az eső reményében visznek végbe. Együttérzek a szomjas földdel, mikor megered az ég zápora és a vakítóan csillogó futóhomok sötétebb színt ölt. Ablakunk előtt a kis nyárfa, melyet az öreg Müller még a múlt nyáron ültetett, vígan fürdik az esőben, s üde zöld levelek ficánkolnak a friss fürdőben. Ez a kis nyárfa valami háziállatféle szerepet visz köztünk, ápolgatjuk, babusgatjuk a „mi nyárfánkat"; nő is szemmel láthatólag, s sokszor emlékeztet arra, hogy micsoda felháborodással fogadtuk annak idején az amerikai Vöröskereszt egyik jóakaratú tagjának azt az ajánlatát, hogy csináljunk kertet és ültessünk fákat a barakkok körül. Kinek? Talán az unokáinknak? − kérdeztük vad dühvel. Hej, hej! Mikor is volt az? 1916-ban!

A változatosság kedvéért most a Monopol árusítóinál tűnik el egy hatalmas summa, kb. 60 rubel. Az ember már senkire sem bízhat pénzt. A dolgot persze nem hagyjuk ennyiben, és a legkomolyabb következményekkel fenyegetjük meg a hibás árusítót (Páncél), mire valahogyan összehozza a hiányzó summát. Mindenesetre helyesebben tette volna, ha ezt korábban teszi meg, mint a fenyegetések hatása alatt, mikor már a dolog köztudomású lett. A színházak rendületlenül működnek, Dellarprincessin s a tiszteknél „Hocheit tanzt Walzer" megy, és „Doktor úr", de most a szellemi szórakozásokat a gyomor igényei szorítják nálam háttérbe, biz egyiket sem nézem meg. Ami kevés pénzem van, az most harapnivalóra kell, de nagyon.