1918. március 10-13.

A béke hírének megérkezését követő napon egy svéd toppan be a táborba, majd egy amerikai kiküldött, de hogy mit kerestek, mit végeztek, az a magasabb körök titka marad. Hihetőleg semmit. Érkezésükkel kapcsolatban azonban az a kacsa kél szárnyra, hogy a békekötés szerint június 3-a a hadifoglyok kicserélésének végső terminusa. Ez a hír óriási lelkesedést kelt. „Hallottad? Legkésőbb június 3-ig megyünk!?" − újságolják egymásnak ragyogó képpel az emberek? Mígnem kiderül, hogy az egész csak egy rossz vicc, s a hideg zuhany eszünkbe juttatja, hogy hinni sohasem szabad. Jómagam nem is hittem, de nem is hiszek én abban, hogy hazamegyünk mindaddig, amíg magyar állomásfeliratot nem olvasok, s akkor is csak talán, talán. Mégis megnyugtatólag hatott rám is a békehír, s úgy érzem, most már könnyebben várok, bárhogyan is legyen már ezen az átkozott földön. Néha még azt is elfeledjük nagy örömünkben, hogy nagyon korog a gyomrunk.

Éppen ideje, hogy induljunk, mert azt olvassuk, hogy egy japán, olasz, szerb és más ellenséges csapatokból álló különítmény 26 páncélautóval és 120 gépfegyverrel közeledik felénk Mandzsúriából, ma pedig annak híre érkezik, hogy a bolseviki vésztől mentes kinézerek Troiszkoszavszkban letették az eddigi vezetőséget, a hatalmat ellenforradalmi tanács kezeibe adták, és lázasan készülődnek további előnyomulásra a bolsevikek ellen, tehát felénk. Ezek a hírek igen lehűtőleg hatnak. Aki az Ég madarait táplálja s gondoskodik róla, hogy a fák ne nőjenek az égig, gondoskodik arról is, hogy a túl nagy öröm nem árthasson nekünk, nem sokáig hagy zavartalanul ábrándozni. Most már nem azon spekulálunk, hogy miként osszuk be a hazautazást, hogyan készüljünk az indulásra, hanem hogy mit csináljunk, s merre szaladjunk ha Kelet felől az említett csapat csakugyan el tudna jutni hozzánk, vagy ha a kinézerek érkeznének ide Urga irányából, mert hisz mind a két esetben fogságunk további meghosszabbodására van kilátásunk. Csak adna a muszka fegyvert a kezünkbe, nem gondolkoznánk sokat akkor! Troiszkoszavszk nincs is olyan messze innen szibériai értelemben, és már kezd tavaszodni, déltájban a hó csaknem naponta olvad, fogy, lassan előbújik alóla a szürke futóhomok. Ha arra gondolok, hogy micsoda napok járnak most odahaza, nagyokat sajdul a szívem.

Az elment transzportot azonban nem kell irigyelnünk. Megint csak a pesszimistáknak volt igazuk. Hárman visszaszöknek hozzánk s ők beszélik, hogy csak Tockóig jutottak el, ott valamennyiüket táborba tették, s az állapotok berezovkainál sokkalta komiszabbak. Alig telepedtek meg az új helyen, kitört a tífusz, a tábort szigorúan lezárták, ők hárman csak nagy nehezen tudtak elinalni „haza", Berezvokára(!) És micsoda reményekkel búcsúztak nemrég ezek a szegény emberek Berezovkától a soha többé viszont nem látás édes gyönyörével! Be rút tréfákat enged meg magának a Sors velünk, nyomorultakkal szemben! Mintha csak perverz gyönyörűséget találna a kínzásunkban. Leleményes kitalálásai vannak, meg kell hagyni. A három élelmes bajtárs úgy tudott ide visszaevickélni, hogy szanitéceknek adták ki magukat, akik a Berezovkáról elutazott legutóbbi transzportot útjának egy részén kísérték. Görgey hadnagynak, aki valamiféle igazolványokkal utazott, azonban sikerült egérutat venni, és a vele együtt szökött főhadnaggyal együtt már egy hónap alatt Budapesten voltak, mert állítólag onnan sürgönyözött. Salzbergert, mint már említettem, Irkutszkban elcsípték, de visszaszökött; társa, Pozsonyi továbbment, de nincs róla több hír. Ehrental küld egy lapot, melyben óva int attól, hogy Berezovkáról elmozduljunk, mert beljebb óriási az éhség, a foglyok százszámra halnak éhen, és még szemben a mi itteni leszállított(!) egy font kenyérjárandóságunkkal, ők, az invalidusok napi ¼ font kenyéren tengődnek… Másoktól az az elképesztő hír jön, hogy a hazafelé szökő foglyoknak nem a muszka hatóságok állják útját, hanem ha a saját frontunkig sikerült eljutniuk, onnan a mieink zavarják vissza őket állítólag azzal a kijelentéssel, hogy „Szocialista agitátorokra, forradalmárokra itt nincs szükség!" Ezt az őrült hírt szóról szóra megerősíti két bécsi fiú, akik Nyugat felől vonaton vergődtek el táborunkig, s itt egy kis pihenőt tartva keletnek akarnak továbbmenni, s arra keresni kiutat. Most, hogy a béke már megköttetett, nem érjük, miért erőltetik annyira a szökést, s éppen Keletnek? Európából, ha egyszer már odáig eljutottak, hamarabb hazajuthattak volna, hisz az első transzportok mégiscsak onnan fognak elindulni hazafelé. Kicsit gyanús az eset, majdnem úgy néz ki a dolog, mintha a hazajutást nem forszírozni, hanem éppen kihúzni akarnák. De ne gondoljunk mindig a legrosszabbra!

Odahaza, úgy látszik, már jól vannak informálva az itt történtekről, ha igaz a fent említett hír, s el kell ismernünk, hogy van benne valami igazság, ha az ún. szocialista vezetőségtől és az utánuk tóduló társaságtól tartanak, mert pl. a mi táborunkban is csupa bolseviki anarchista, gnosztikus és a jó Ég tudja még, miféle vad elveket valló alakok székelnek és intézkednek a központban. Erőszakos és utálatos fráterek, akik minden dolgunkba bele akarják ütni az orrukat, holott erre senkitől a világon sem kaptak megbízást. Maguk nevezték ki magukat, úgy néz ki a dolog, s akinek legnagyobb a szája köztük és legvéresebb, az vezet. Azok közül a bajtársaink közül, akik talán odahaza is régen tagjai voltak a szocialista pártnak, nem sokan állnak a vezetők mögé, mert a legtöbben elég józanok ahhoz, hogy ennek a mozgolódásnak hiábavalóságát belássák, és semmi kedvük sincs hazatérésük után még holmi rendőri vallatásnak s büntetésnek tenni ki magukat. A vezetők azonban teljesen elvakulva, semmivel sem törődve dolgoznak, csaknem úgy néz ki, mintha elvesztették volna a józan eszüket vagy legalábbis az ítélőképességüket, ha ugyan nem valami egészen más magyarázata van ennek a számomra érthetetlen magatartásnak. Mintha valami rejtett hatalom dolgozna ezek mögött az emberek mögött, nemcsak ígérve, hanem máris adva nekik egyet s mást azokból a földi jókból, melyektől mi oly régen el vagyunk zárva, s ezzel a maga számára nyerve meg őket. Mind nyíltabban hirdetik, hogy az ő céljuk egy az oroszországihoz hasonló hazai „forradalom" előkészítése, s bennünket fel akarnak „szabadítani". A magas Ég óvja ettől a felszabadítástól szegény hazánkat és jómagunkat, hisz a haja is égnek áll az embernek minden aljas ösztönnek uralomra jutását látva itt úgy a bolseviki, mint a nem bolseviki táborban. Vannak a vezetők között idealisták: ezeknek az elvakultságát jellemük magyarázza, s ha csupa ilyen jámbor jóakarói volnának az emberiségnek, talán nem is lenne nagyobb baj, bár ez is éppen elég baj lenne; de ezek akarat nélküli bábok az igazi vezetők kezében, akik vérszomjas, erőszakos, veszett kutya természetű embereknek látszanak, mindenkire rá akarják erőszakolni nézeteiket, elveiket, gondolkodásukat, de tetteikben nyoma sincs a szeretetnek, csak a bosszúnak és dühnek. El lehet filozofálni rajta, mi indította el ezeket az embereket az útjukon. Azt hiszem, csupa olyan emberek ezek, akik az élettől rettenetes és megalázó ütéseket kaptak, és most elérkezettnek vélik az időt, hogy valakinek visszafizessék ezt a kölcsönt kamatostul. Vérbe borult szemmel, se látva, se hallva rohannak ezek végzetük útján, s az ember jól teszi, ha félreugrik előlük, mert marnak. A műveletlen, rosszindulatú és zabolátlan szenvedélyeit, aljas ösztöneit vakon követő tömeg fegyver a kezükben, mert annak hangján csak ők tudnak beszélni, az idealista vezetők valahol a fellegekben járnak fölöttük, ahova senki sem tudja követni őket, s a vége az, mint Migraynál is láttuk, hogy aztán ő ereszkedik le a tömeghez, és annak legaljasabb komiszkodására is magyarázatot és megbocsátó mosolyt talál.

A környéken mindenféle rablóbandák kószálnak, a táborban, faluban, Udinskban. Itt végül sikerül elcsípni egy héttagú bandát, és a városi lakosság legerélyesebb követelésére agyonlövik őket. Udinskban csaknem minden napra esik egy rablógyilkosság, táborunk közelében pedig a téglagyárnál egy női hullát, egy táborbeli kútban pedig egy gyermeklány hulláját találják meg. Rendőrség sehol, nyomozásról talán fogalmuk sincs, napirendre térnek a dolog fölött. Feltámasztani már úgysem lehet őket − azt hiszem, valahogy így nyugtatják meg magukat. Beszélik, hogy a faluban a katonák revolverrel kényszerítik azt a szerencsétlen lányt vagy asszonyt, akire szemet vetettek, hogy magukat odaadják nekik. A nők rettegnek ezektől a barmoktól, a szelídebb, gyengédebb plenninek az ázsiója ellenben annál jobban növekszik. Egyik reggel szenzációs hírt kürtölnek szét a barakkban: „Ma éjjel az oroszok a mi szocialistáink vezetésével kirabolták tisztjeinket!" Elképedve hallgatunk. „Lehetetlen" − mondja mindenki, „erre mégsem vetemedhettek".

Nem akarok naplómba pletykákat írni, ezért hogy első forrásból szerezhessek értesülést, lemegyek Szász pajtáshoz az alsó tiszti táborba, s tőle a következőket hallom: „Éjfél körül járt az idő, mikor egy csomó muszka baka jött be a szobánkba, illedelmesen köszöntek és tovarisoknak (elvtárs) szólítva bennünket, kijelentették hogy fegyver után kutatnak. Meglehetős felületesen kutattak is, egyikük eközben nem állhatván ellen, egy csomó cigarettát el is csent, de semmi mást nem bántva barátságos „zdrasztvitye" köszöntéssel eltávoztak. Jóval később, anélkül, hogy köszönt volna, bejött egy plenniruhás alak, és morogva képpel magyarul a barakk-kommandáns után érdeklődött, azután nekilátott a tisztek holmijainak átkutatásához, mindent összevissza hányt, minden sarokba beszagolt, általában bugris módon viselkedett, s mit sem találva, ahogyan jött, köszönés nélkül távozott. Utoljára azután jött három orosz katona, s a tisztek mellének szegezve revolvereiket először azt kérdezték, fegyverük van-e, majd a tagadó válasz után azzal a rövid, de velős kérdéssel hogy »Gyengi jest?« (Pénz van?) rátértek a tárgyra." Szászéknál szerencsére(?) semmi sem volt, néhány barakkpénzen kívül (ti. a tiszteknél is bevezették ezt az aprópénzhiány pótlására), s az „elvtársak" mindenkinek pénztárcájába belenézve eredménytelenül távoztak, a revolvereket állandóan rájuk szegezve. A szomszédos szobában s a földszinten eredményesebben tevékenykedtek, kb. 8 vagy tíz zsebórát és 400 rubel körüli összeget vittek el. Ennyit ebből az egy barakkból! A többiből valamivel kevesebbet, mert azokat is mind végigjárták. Egy tisztünk, akinek órája kedves emléke volt, rögtön felkereste Migrayt, a szocialista vezér utat és a kutatás egyik résztvevőjét az épületben, s előadta, hogy mily gyalázatosan rabolták ki. Erre Migray társa, a muszka vezér elvezette őt emberei előtt, a tettest azonban nem sikerült felismernie, mert az már nem volt köztük. Movik Zsiga, akinek azelőtt, míg ki nem gubózott, igen jó ismerőse volt Migray, ezzel a dühös kifakadással fogadja az ő szobájába is véletlenül betévedt vezért: „Hát bennünket kirabolni jöttek ide?" Mire Migray valami olyasmit hebeg nagy zavartan, hogy ő nem tehet a dologról, és hogy ő a kutatást másképpen képzelte. Így fest az idealista a tömeg élén! Nem kis kárörvendéssel újságolják, hogy a kiraboltak között vannak tisztek, akik magukat szocialistáknak vallják, és van két tisztiszolga, akik már otthon nagy szocialisták valának, most azonban dühösen szidják az „elvtársaikat". A hazai párt aligha fog dicsekedni ezzel a kis esettel.

A felső tiszti táborban ugyanezen az éjjelen szintén kutattak. Itt Polgár tanító úr, a legvéresebb szájú néptribun volt a vezető, aki állítólag maga is revolverrel páváskodott. (Erről érdeklődni fogok.) A következő vasárnapon az ún. szocialisták gyűlést tartanak a nagyszínházban, melynek részben propaganda-, részben politikai jellege akar lenni. Előző napon mi, bizalmi férfiak gyűlést tartottunk, és ezen az a meggyőződés nyilváníttatott valamennyiünk részéről, hogy ha a szocialisták az eddig tapasztalt erőszakos módon lépnek fel velünk szemben, akkor esetleg védenünk kell magunkat; helyes tehát, ha ezentúl fokozottabb figyelemmel nézzük tevékenységüket, és az eddigit tartózkodás részünkről nem helyes, érdeklődnünk kell terveik, céljaik, s eszközeik felől. Éppen ezért megbízást kapok, hogy a vasárnapi gyűlésen jelenjek meg, s kísérjem figyelemmel, hogy voltaképpen hova akarnak kilyukadni.

Kíváncsian vártam, vajon micsoda magyarázatot fognak találni, milyen erkölcsi alapon képzelik ők jogosnak s helyesnek a tiszti tábor kirablását. A színház egészen megtelt, mert mások is kíváncsiak voltak, de körülnézve úgy vélem, nem csalódtam, ha velem egyenlő gondolkozású bajtársakat véltem itt látni, akik vagy hideg, vagy gúnyos arccal hallgatták a szocialista vezérek gyámoltalan dadogását és mosakodását. Nowotny, Migray, Hadler stb. mind valamennyien ugyanis mosták magukat, ahogyan csak tudták, mert a tábor közfelháborodását látva észrevették, hogy elsimították a dolgukat, holott talán arra számítottak, hogy a legénység a tisztek kirablását az irántuk nem valami nagy szimpátia miatt talán örömmel fogja hallani. Minden beszédnek ez a veleje: "mi nem raboltunk, mi csupán kutatást rendeztünk fegyverek után, mert tudomásunkra jutott, hogy a mi tisztjeink az orosz tisztekkel együtt ellenforradalmi összeesküvést szőttek! A rablók a mi eltávozásunk után jöttek, s nekünk semmi közünk hozzájuk!" Fanyar mosollyal hallgatja a közönség ezt a gyenge érvelést, Migray pedig a maga naiv együgyűségével továbbcsacsogva büszkén kijelenti még, hogy sőt, ők igyekeztek az ellopott dolgokat visszajuttatni tulajdonosaikhoz, és három tárgyat máris visszaadtak. Ezzel aztán végleg tisztázza, hogy a rablók igenis köztük voltak, ha nem is maguk talán, de a velük jött muszka tovarisok keze volt enyves. A szocialisták, úgy gondolom, sokért nem adták volna, ha Migray száját néha-néha befoghatták volna, mert a vezér mindent kikotyog, és óriási szegénységi bizonyítványt állít ki az egész vezetőségről s a maga és társai kaliberéről. „Eljött hozzánk a kozákok parancsnoka (egy volt őrmester), és azt kérdezte, mit csinálunk. Semmit, feleltük, mert addig, amíg elvtársunk vissza nem érkezik Irkutszkból és onnan meg nem hozzák azt a meghatalmazást, mely nekünk szélesebb körű tevékenységhez jogot nem ad, addig semmit sem tehetünk. »De hát addig mégis mit csináltok?« − kérdezte ismét. »Gyűléseket rendezünk és lapot szerkesztünk« − mondtuk. »Ez nem elég« − mondja. »Hát a tisztjeiteket még nem fokoztátok le?« »Ezt még nem tettük!« »Miért nem? Nem is akarjátok talán?« »Ha eljön az ideje, majd azt is meg tesszük, de most még nem jött el az idő!« Erre a kozák előadta, hogy a mi tisztjeink és az orosz tisztek közötti összeesküvésnek jöttek nyomára, mely ellenforradalmi jellegű, kutatást kell tehát csinálnunk és el kell szednünk a tisztjeink fegyvereit, vagy az ellenforradalmi összeesküvésről szóló jegyzőkönyveket, vagy más arra vonatkozó minden iratot. Mi ezt elleneztük − folytatja a vezér gyámoltalan képpel −, de a kozák erősködött, ezért a szocialista bizalmi férfiak elé vittük tehát a dolgot, akik a kutatást megszavazták. Egy határozott hang közbeszól: „Nem szavazták meg!" Migray (odafordulva): „De igen, megszavazták!"

A későbbi szónokok is a leghatározottabban állítják, hogy a szocialista bizalmi férfiak nem szavazták meg a tiszti tábor átkutatását, sőt az indítványt leszavazták. Egy temperamentumos szónok, akiben erősen forr a düh, egyenesen a vezetők ellen támad, azzal vádolva őket, hogy önkényesen intézkedtek a kutatás dolgában, a párt akaratával szembehelyezkedve. Ezek a sarokba szorítva az oroszok kényszerítését kezdik emlegetni, néhány odavetett közbeszólással, mire a szónok így folytatja: „Ilyen kényszer nem létezik, bennünket nem kényszeríthet ilyesmire senki. Szégyellnünk kell magunkat, és ezt a foltot sokáig nem tudjuk majd lemosni magunkról." A szocialista publikum egy részének nem tetszik ez a beszéd. Sokan vannak, akik ugyan nem sokat törődtek volna vele, ha a tiszteket nemcsak kirabolják, de akár agyon is verik a muszkák: ezek most pisszegni kezdenek, míg a szónok szavait csak kevesen helyeslik. Az elnök jónak látja a szónokot az idő rövidségére figyelmeztetni, mire az rögtön befejezi beszédét, én pedig abban a hitben, hogy vége a cécónak, sajnos elhagytam a termet. Utólag hallottam, hogy Polgár szólalt fel azután, aki a nála megszokott epés gúnnyal és pökhendiséggel beszélt, és az egész kutatást, rablást úgy, ahogy történt, rendben levőnek jelentette ki, amiért nem kell senkinek közülük szégyellni magát, sem sajnálni a történteket. Rövidesen Irkutszkba megy egy ottani szocialista lap szerkesztését átvenni: Nowotny gúnyosan beszélt róla, hogy milyen csomó lovagias és hasonló jegyzőkönyvet szedtek el Lenicsek őrnagytól, s ezekből legközelebb kiállítás rendezését ígéri. Hát ebben az egy dologban egyöntetű mosolyt ért el a hallgatóság bármilyen pártállású és gondolkozású tagjainál. (Pár nap múlva a szocialista vezetőségben nagy változások történtek, az új választás új embereket vetett felszínre. Kíváncsian várjuk, merre fordítják ezek a kormányt. Valószínűleg egészen balra!)

A következő éjjel a felső tiszti tábor 10-es számú barakkjába és a legénységi 181-es számú barakkba 8–10 vörös karszalagos lép be, s magukat „komitének" nevezve a parancsnokkal tudatják, hogy fegyverek után kutatnak. Azonban a zsebekből és ládákból előkerülő pénzeket és órákat is elszedik, nyugta ellenében. A bajtársak arra a biztatásra, hogy reggel mindent visszakapnak, nyugodtan átadják a dolgaikat (igaz, hogy akkor sem tennének semmit, ha nem volna hozzá kedvük), mert a muszkát eddig nem ismertük oly rafináltnak, hogy ily körmönfont csalásra gondoljanak. Persze soha sem látnak többé viszont semmit. Erre aztán megindul a szervezkedés köztünk a rablók ellen. A tiszteknél a barakkokra kívül dupla, vasreteszes kapuk jönnek, a lépcsőházba lármaharang, s éjjeli őrséget szerveznek, mi is 11 órakor vasretesszel zárjuk le ajtónkat, s a már divatból ment éjjeli naposszolgálatot felújítjuk. A sok rablás az orosz lakosságot is feldühíti, és a sok sürgetésre végre 200 vörösgárdista érkezik ide Irkutszkból (köztük néhány plenni is!): ezek aztán a faluban rendet csinálnak, állítólag egy rablót felkötnek, egyet pedig lelőnek.

Migraynak fejébe ment a dicsőség, újabban naponta orvosi rendelésre jár, idegbajjal. Ha netalán odahaza bajok származnának az itteni viselt dolgokból, a beteg idegekre lehessen hárítani a felelősséget!? Különösnek találom, hogy a közelmúltbeli eseményeket vitatva, mindig akad a barakkban olyan önkéntestársunk, aki szót talál a szocialista vezetőség védelmére, és azzal érvelnek, hogy a francia forradalomnak is igen sok ártatlan megitta a levét. Sajnos ezek az urak túlnyomó részben megint csak elsősorban a tisztelt tanítói karból kerülnek ki, és az orosz rablók elleni védekezést is a „burzsoák" és „kapitalisták" magánügyének tekintik. Vedd tudomásul, oh, történelem, hogy itt, a nyomorúságban is voltak állítólag burzsoák és kapitalisták köztünk, akiknek „kincseire" a sötétebb képű elem sárga irigységgel nézett. Micsoda piszkos teremtmény is az ember! Ilyenféle hangokat hallani: „Mi nem védjük meg a zsidókat!" „Védekezzen az, akinek pénze van!" Buta fejjel nem gondolják meg, hogy az orosz nem válogat, elszedi az utolsó garast is, mely sokaknak többet érő, mint annak, akinek több van. Iparkodom szerencsétlen helyzetünkkel és az idegek legvégső megfeszítésével vívott élet-halál küzdelmünkkel magyarázni ezeket a jelenségeket, de talán természetesebb magyarázatot nyerünk, ha az emberi jellem különbözőségében keressük azt. Mert hiszen vannak valóban szegény bajtársaink, akiknek egy lyukas piculájuk sincs, és megadással viselik sorsukat, s vannak, akik a szomszédjaik szerint jól tömött hátizsákjukban még érintetlen ruhadarabokat rejtegetnek, de azért az előbbiek rovására ruhát koldulni jönnek folyton a nyakamra, és plenni létükre igen tekintélyes testi terjedelemmel ékeskednek, de a burzsujok ellen legjobban szavalnak.

Jómagam vajon hova tartozom? − kérdem morfondírozva. Bizonyára a burzsujokhoz, mert akkor, amikor másnak nem jutott eszébe, félretettem az ezüstjeimet, s azokhoz ugyan nem nyúlva, valósággal nem létezőnek tekintve azokat élek, de hát megvannak. Úgy érzem azonban, hogy ha nem lennének, akkor sem állnék a véresszájúak csapatába, hanem dologhoz fognék, jóllehet a fizikai munkától elszoktatott már a plenninyomorúság. Az utolsó szalmaszálként jő dr. Némethnek 35 rubeles kölcsöne, melyért levelezőlapon ment értesítésem szerint odahaza enyéimnek 100 koronát kell Németh szüleihez küldeni (Pozsonyba?), és a jó Bodnár Bandi hasonló feltételekkel kapott 300 koronája. Hetek óta nem kapunk fát, és a környékbeli fenyőtörzsekből épült fabódék lassacskán elfogynak. A bataillonon kívül levő sok-sok kerítésből már alig lehet itt, ott egy-egy maradék darabkát látni. A tisztek is ilyen zsákmányolt fával tüzelnek, s jobban melegedhetnek, mint eddig a pontosan kiszabott famennyiségnél. A jó cár atyuska alatt létesített szép katonai tábor, Berezovka Divizionnaja úgy néz ki nemsokára, hogy tervezője megfordulhat sírjában. Ez is a forradalom vívmányai közé sorolandó. Szegény Zimay pajtás egészen megkeveredik. Most már csaknem állandóan valami tűzgolyót lát és azzal viaskodik, úgyhogy a barakkban csak teher mindenkinek,ezért a maródiszobába tesszük.