1918. szeptember 17.

A francia fronton ellenségeink offenzívába mentek át és a németek az egész vonalon visszavonulóban vannak, mondja egy rettenetesen lesújtó hír. Mi Párizs elestét vártuk, és íme, éppen fordítva történik. Amerika segítsége nagy súllyal esik a latba, hiába. Mindig kétség és remény között lebegtünk. Ha sok volt a magunk baja, megvigasztaltak sokszor a hazulról érkező jó hírek. De a legnehezebb, amit ember elviselhet, ha a mi nyomorúságos helyzetünkben, még a saját frontunk rossz híreit kell hallanunk. Most ismét erre kell, úgy látszik, elkészülnünk. Ismét szorongó szívvel kell lesnünk a gyéren szálldogáló s akkor is alig pár szavas híreket, s megint több a komor arc, a gondoktól felhős homlok. A végleges győzelem nem látszik már olyan könnyűnek, mint az orosz különbéke után hittük. Óriási front szabadult fel, s úgy képzeltük, hogy az innen a francia frontra zúduló hadseregeink ott ellenállhatatlan rohammal gázolnak most már végig az ellenségen. Nemcsak nem lett így, hanem éppen fordítva lett. Innen a távolból érthetetlennek látszik mindez. Mi lehet ott? Mi lehet otthon?

A mai hír a muszkák lapja szerint: Trockij csapatai visszafoglalták Kazánt. A fehérek kénytelenek visszavonulni. A lap panaszkodik, a német hadosztályok támadásán s a mérges gázok használatán sopánkodik. A mieink, úgy látszik, az orosz fronton támadnak. Úgy tetszik, naplóm szavaiból az a hit csendül ki, hogy a mieink Trockijékkal együtt jönnek erre. (Így hittük, ha nem csal emlékezetem.) A japánokról lassan bizonyosabbá válik, hogy nem olyan szövetségesek, amilyent a fehérek szeretnének, mert kizárólag a saját érdeküket nézik, s a hadifogoly harcosokat, akár magyar vörösgárdisták, akár cseh fehérgárdisták, egyformán leszerelik. Kezdünk hinni egy jobb fordulatban, s mint javíthatatlan reménykedők, most abban bizakodunk, hogy Japán fogja meghozni nekünk azt, amit a fehérektől vártunk, de nem tudtunk tőlük sem megkapni: az emberi bánásmódot. Amit nem kaptunk meg az „európai" orosztól, azt az „ázsiai" japánoktól várjuk: az emberséget, a megváltást.

Igen sok lázas beteg van a maródiszobákon, főleg, azért mert mint már említettem is, igen sokaknak rossz a lábbelijük, mások pedig vékony nyári ruhákban járnak a nyirkos, hűvösre fordult őszi időben. Nem számítottak szegények még egy télre, s amint az idén kitavaszodott, sokan túladtak téli ruháikon, a köpenyekből blúzt s nadrágokat varrtak, mert ezek voltak a fontosabbak s most itt állnak csupaszon, sárgán, soványan, minden járványnak kész martalékai gyanánt. Suba barátom, a vörösök táborában nyugodtabban élhet most, mint ezek a fiúk, akik tisztességgel kitartottak, mert a vörösök a pénzüket meg tudták őrizni, s van rá mód, hogy bevásárolhassanak rajta egy kis elemózsiát. Suba oly szorgalmasan költi a pénzt, hogy a 114 rubeljén kívül, amit rám bízott, már a maga 30 rubeljával is elbánt. Megüzenem, hogy sajnos nem vagyok hitelezőképes állapotban, erre fedezetül kiküld két órát, melyeket azonban visszaküldök neki. Vannak olyan vörösök, akiknek 1000 rubeles bankjegyeik is vannak még, ezek vígan élnek, mert a pénz nemcsak a pokolban, de még itt is úr, azt vesznek meg maguknak, amit akarnak.