Közeledik a tél, aki teheti, igyekszik valami biztosabb fedelet keresni, mint a tábor barakkjaié. Illetőleg nem is annyira a fedéllel vagyunk megakadva, mint a konyhával. Ez a tél mindenkinek életbevágó lesz, ilyen nyomorultul még egyiknek sem vágtunk neki. Minden azon fog múlni, hogy meglesz-e a harapnivaló. Ezért a bajtársak már nem válogatnak, a kétségbeesett ember elszántságával vágnak neki mindennek, ami kiutat biztosít ebből a helyzetből. Kis Suba, a kis fogpiszkálóember, a bankfiú, Varga Kálmán, az ügyvéd, a még kisebb gombócember péknek állanak be, és velük szegődik el Varga Pál, Glück, a szobatársunk, aki mint orosz barakktolmács szerepelt, s így elég jó pozíciója volt. Törtely a vasúti, Szenográcky, Ruff, Gyurcsek, az invalidus (T.B.C.), a tanítók, Weill, a gazdatárs. A régi 500. rotánk pékségében fognak lakni s a fehérek részére sütik majd a kenyeret. Hogy az miként fog kinézni, arra mind kíváncsiak vagyunk.
A fiúk igyekeznek vidám képet vágni ehhez a vállalkozáshoz, de belül, azt hiszem, mást mutat az érzések mutatója. Az összetartás erejét érzi mindenki közülünk, akik a barakkban lakunk. A tömeg erőt tud mutatni, a közös bajokban összefogni, a pillanatnyilag gyengét kisegíteni, a tanácsra szorulót azzal ellátni, vigasztalni, szórakoztatni, feledtetni, mindenben támogatni. Egyetlen nagy család vagyunk itt, s elszakadni innen annyi, mint egy nagy patriarkális családtól venni búcsút és ellökni magáról annak védőszárnyait. Felelősségteljes dolog. Lehet, hogy jobban, de lehet hogy sokkal rosszabbul alakul az élet, ha mást nem, a bizonytalanság szorongását minden bajtárs érzi, ha tőlünk távozik. Így tizedmagával még csak megjárja a szárnyra kelés. Az első munka a pékség kimeszelése, most ezen dolgoznak nagy ambícióval.
