1918. szeptember 23-24.

Úgy kezdődik a reggel, ahogyan végződött az este, a korán kelők már hozzák a hírt, hogy önként jelentkező alig akadt, s így barakkunknak 16 embert kell kijelölni a 300 induló munkás közé. Hej, de kiszalad az a kis álom is a szemekből, mely talán hajnal felé mégis elnyugosztalta a fáradt idegeket! Kezdődik a tánc elölről, ismét a sorsolás előtt állunk. Reggel kilenc órára be kell adnunk a 9 bajtárs nevét. Akik ma munkára jelöltettek, már nincsenek is idehaza, korán kellett elmenniük, s nem is sejtik, hogy tudtuk nélkül róluk is határoznunk kell. Óriási felzúdulás támad, az emberek olyanok, mint a bolondok. A sorsolást nem akarják elfogadni, viszont más megoldást nem tudnak találni. Mindenki csak egyet gondol magában, „menjen más, csak én maradhassak."

Losoncy végül türelmét veszti, s maga veszi kezébe a neveket tartalmazó sapkát, hogy 16 cédulát kihúzzon, de aztán a teljes nyilvánosságot jobbnak gondolva, mégis a 3. szakasznak adja át azt, s itt megtörténik a sorsolás. Nyomorult rabszolgák vagyunk, mindhiába, semmit sem tudunk tenni a reánk erőszakolt komiszságok ellen. Sápadt, vonagló arcok, összeszorított ajkak, néma csend. Akinek nevét reszkető ajakkal felolvassa a parancsnok, meg se rezdül, mert mindenki várja a magáét. Csak belül érez talán egy csúnya ütést s egy fokkal sápadtabb lesz. Oh, áldott szabadság, de messze vagy tőlünk! Ilyen nyomorultaknak talán sohasem éreztük magunkat a fogságban, mint ezekben a percekben. A jól ismerős fiúk közül kihúzzák Betykónak, a végtelen szelíd, csöndes tanító bajtársunknak nevét, s Molnár Paliét, a bankfiúét. Volt szomszédom, az agitátortermészetű Tóth József is bekerül a 16 közé. Szétoszlik a társaság. Ez is megtörtént.

Nem telik bele pár óra, már vigasztaló hírek terjednek el a barakkban, mint ahogy azt ilyen lelkiállapot mellett már többször tapasztaltam a bajtársak között. A francia fronton 174 ezer fogoly esett kezeinkbe. A Murman vasutaknál 60 ezer, tehát itt észak-Oroszországban is frontot csináltunk a berezovkai hírek szerint. Irkutszkban pedig az összes idegen követek gyűlést tartottak, melyen elhatározták, hogy a 18 hónapnál tovább fogságban levő hadifoglyoknak kicserélése ügyében sürgős lépéseket fognak tenni. A japánok lassan, de nagy tömegekkel jönnek felénk és már Krasznojarszkba küldtek szálláscsinálókat. Ezek a hírek a lázas homlokra rakott hűs borogatáshoz hasonlóan hatnak, de segíteni nem segítenek rajtunk. A kijelölt 16 ember közül azok, akik valami jogcímen szabadulást remélnek, lótnak-futnak a különböző fórumokhoz, és közülük hatnak csakugyan sikerül magát kivonni. Párat a főorvos nyilvánít betegnek, páran más kifogással tudnak élni, pl. hogy folyamatban volt máshova való vezénylésük stb., a többiek rezignáltan csomagolnak. Molnár Palinak nagyon kapóra jön, hogy influenzás, s lázzal az izoláló barakkba kerül. Már új izgalom támad a barakkban, egy újabb sorsolás veti előre árnyékát, de aztán elcsendesedik a zaj, állítólag ugyanis számítottak arra, hogy többen kiesnek a kijelöltek közül, s többen lettek kisorolva, mint 300. (Ez is aztán plennivigasztalásnak bizonyult, ami visszafelé sült el!)

Egy csöndesebb félórát felhasználok rá, hogy a tavasszal kifejtet posztó bélést visszavarrjam köpenyembe. Ki tudja, mi vár még az emberre, s lesz-e erre ennyi időm. Szomorú foglalkozás, kicsit hasonlít ahhoz, mikor az ember a maga sírját ássa, vagy a koporsóját gyalulja. Készülünk a télre. Az idő igen hűvösre fordult egyszerre. Még az is ellenünk van. Este a kijelölt bajtársaknak át kell hurcolkodniuk a 85.sz. barakkba, ahol az induló munkásokat összpontosítják. Guttmann bajtársunk, akiknek haslövése volt, szintén felmentést hoz Brüll főorvos úrtól, s így vele már heten maradtak ki a 16 közül. A megmaradt kilenc sem valami deli legény, épen elég baja van mindegyiküknek, és mindegyikünknek, de az orosz addig, amíg fel nem fordulunk, ki akarja használni minden csepp erőnket. A rozzant konflislónak nagyobb becse van otthon, mint itt nekünk.

Két osztrák bajtársunk, Piesh és Pollegegg, a wieni császári könyvtár hivatalnokai, akik szintén belekerültek a pácba, este beszélgetést kezdenek velem. Biztatom őket, hogy holnap menjenek raportra Arlow elé, s fejtsék ki előtte, hogy az irkutszki távirat világosan 300 legénységbeli munkást kért és nem 225 önkéntest. Legénységbeliek pedig vannak még itt vagy pár ezren, tehát most nem hivatkozhat senki irkutszki parancsra, hogy az állaná útját az önkéntesek visszatartásának. Sőt ellenkezőleg, Komarov, aki megígérte, hogy tőle telhetőleg az önkénteseket kímélni fogja, most ezt igen könnyen megteheti. Kérjék tehát Arlowot, emlékeztesse Komarovot erre az ígéretére. Azonfelül itt vannak a vörös foglyok, akiknek talán mégiscsak előttünk kellene munkára menniük. A bajtársak úgy beszélnek, hogy reggel a raporton megpróbálkoznak ezzel az utolsó szerrel, de valami nagy bizalmat nem mutatnak, lógó fejjel távoznak.

Heredtől levelet kapunk Irkutszkból, mely szerint tízünknek kell összeállnunk és egymásért közösen kötelezettséget vállalnunk, csak úgy tudna kölcsönt szerezni, ha közös kötelezvényt írunk alá, de ígéri, hogy ez esetben a pénzt hamarosan küldi. Megvakarjuk a fülünk tövét. Mi hamarosan számítottunk a kölcsönre, ezzel az újabb elodázással annak is ki vagyok téve, hogy mire a válasz megjön, már itt sem leszünk. Ma minden lehetséges. Pedig de nagyon kellene ez a pénz! Fein is ír Irkutszkból és ígéri, hogy amit tehet, meg fog tenni az önkéntesek érdekében. Szép szó, de ha tesz is valamit, már késve teszi.