A csata, amely tizenhat napig tartott

Összesen tizenkét csatát vívtak egymással az első világháború során, 1915. június 23. és 1917. november 9. között az olaszok, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia seregei az Isonzó folyónál, a mai Szlovénia és Olaszország területén.

A Nagy Háborúban Olaszország 1915. május 23-án üzent hadat az Osztrák–Magyar Monarchiának. Az olaszok célja az volt, hogy benyomuljanak azokra a területekre, amelyeket az 1915. április 26-án megkötött londoni egyezmény garantált az ország számára. Az olasz seregek a Júlia-Alpokban és az Isonzó folyónál indították meg fő támadásukat. Az eredeti haditerv az volt, hogy a folyó átlépése után a támadó erők kettéoszlanak, az egyik hadtest Karintia, a másik pedig Trieszt felé vonul.

Az olasz támadás azonban 1915. június 23-án elakadt az Isonzó folyónál, mivel a Monarchia a Balkánról és a keleti frontról csapatokat vezényelt a térségbe. Az ekkor kezdődő fegyveres összecsapás az első isonzói csata néven vonult be a történelembe. Ezt még tizenegy követte…

A második isonzói csata kilencvenhat esztendővel ezelőtt, 1915. július 18-án vette kezdetét, miután Luigi Cardona olasz vezérkari főnök utasítást adott a 2. és 3. olasz hadseregnek az osztrák–magyar erők elleni frontális támadásra.

A 16 napos csata az első világháború egyik legvéresebb összecsapása volt. A forró, nap égette karsztfennsíkon vívott küzdelemben az egymással szemben álló katonák, komolyabban kiépített védelmi rendszerek nélkül, gyakran kegyetlen kézitusában, karddal, bajonettel küzdöttek egymás állásaiért, közben pedig el kellett szenvedniük mindkét oldal nehéztüzérségének tüzét is.

A tizenhat napon keresztül, augusztus 3-ig tartó öldöklés azonban egyik harcoló fél számára sem hozott áttörést, így az olasz parancsnokság az offenzíva leállításáról döntött. Az Isonzó folyónál – hasonlóan a franciaországi és a keleti hadszíntérhez – a front megszilárdult, és hosszú ideig tartó, véres állóháború alakult ki.

A második isonzói csata során a szemben álló felek vesztesége – a halottak, a sebesültek, az eltűntek és a betegek száma – meghaladta a kilencvenezer főt. Ezek a  veszteségek a harcoló felek között nagyjából fele-fele arányban oszlottak meg. A csata után az olaszok lemondtak arról a korábbi tervükről, hogy egyetlen rohammal törjék át az osztrák-magyar állásokat.

Ezt követően kezdődött meg a komolyabb védművek kiépítése is a területen, mindkét oldalon. A mészkőbe vájt lövészárkok, fedezékek és bunkerek még több mint két évig szolgáltak menedékül az Isonzó környékén harcoló katonáknak.

  Fotó: Archív