A fohász kapcsolattartás Istennel

Mikori hagyományt elevenített fel a tisztavatás ezen, mára rendhagyónak tűnő momentuma?

Berta Tibor dandártábornok, katolikus tábori püspök: A vallástörténeti kutatások rávilágítanak, hogy az ember a kezdetektől számos formában keresett kapaszkodókat a körülötte levő világban, hogy megtudja vagy legalább megsejtse a saját létének az okát és értelmét, vagyis, hogy miért vagyunk itt, miért vagyunk egyáltalán. A vallástörténet arra is rámutatott, hogy ebben a keresésben az ember megannyiszor talált is olyan valakit, aki érzékelhető, megtapasztalható módon gondoskodik róla és a világról, ezért mindig tiszteletet mutatott egy láthatatlan, földöntúli hatalom felé, amelynek egyik formája az imádság. Az imában az ember egyrészt valamiképpen „átlépheti” a valóság küszöbét, ugyanakkor szembesülhet az ember véges voltával, de azzal is, hogy annak a bizonyos láthatatlan, de sajátságosan mégis érzékelhető hatalomnak – más és más formában – megköszönje az életet.

Ezért az augusztus 20-án elhangzott imádságos fohászt, bár most hangzott el több évtizednyi kihagyás után először, a magam részéről nem nevezem mégsem rendhagyónak, inkább a történelmi-katonai múlt egy újragondolt részének, ahol az imádság – számos megnyilvánulási formában – a mindennapi élet és a katonai tevékenység része volt. A fohász a katonákért, konkrétan az ifjú honvédtisztekért hangzott el. A klasszikus értelemben vett imádsággal természetesen azonos az üzenet, ugyanakkor az a törekvés is benne van, hogy a mai kor nyelvezetében hangozzon el, a mai körülményeket figyelembe véve.

Amikor lehetőséget kaptak e hagyomány fölelevenítésére, akkor milyen üzenetben gondolkodtak, mit kívántak átadni?

B.T.: Előre mutatóan értékesnek tartom azt a honvédelmi miniszter úr által megfogalmazott szándékot, hogy a mai körülmények között nagyon fontos megerősíteni és újragondolni katonai múltunkat, történelmi hagyományainkat, amelyek meg tudják acélozni a katonai elhivatottságot és a hit megélését is. Amikor értesültem, hogy lehetőségünk lesz az ifjú honvédtisztek eskütétele után egy fohászt mondani, elsősorban magam is „megimádkoztam”, más szóval átelmélkedtem, meditáltam arról, hogy mi legyen az üzenet. Ezt nevezhetjük gondolkodásnak, de hiszem, hogy több annál.

A hívő és vallásos ember az imádságban, a fohászban Istenhez beszél, őt szólítja meg. Ezért egy olyan mondanivalóban gondolkodtam, amely az elkövetkező időben megerősítheti azokat a fiatal katonatiszteket, akik a jövőben a Magyar Honvédség alakulatainál kezdik meg szolgálatukat.

Jákob János dandártábornok, protestáns tábori püspök: Minden imádság egy nyilvános vagy csendes beszélgetés a Teremtő Atyával, ahol az imádkozó hiszi: könyörgését meghallgatja az Isten. Egy közbenjáró imádság a lelkipásztor részéről egy adott egyén vagy közösség életére nézve hangzik el, mint jelen esetben a frissen esküt tett tisztek életére, hivatásgyakorlására, nehéz kihívásokkal terhelt szolgálatára vonatkozóan kértem Isten vezetését és áldását. Az elhangzott imádságom egyrészt ezt a kérést ágyazta be egy rövid hálás visszatekintéssel, hazájukhoz hű eleink példájával, mely mindig mértékadó, egyben útmutató lehet a következő nemzedékek számára. Másrészt arra próbáltam rámutatni, hogy a katonai hivatás megélésének fontossága nem önmagáért van, hanem egy tágabb értelemben vett közösség, egy nemzet áldozatos szolgálatához kötődik, melynek legfőbb záloga a béke megőrzése.

Ma, amikor természeti katasztrófák, egészségügyi járványok és nem utolsó sorban háborúk dúlják világunkat, másabb-e a fohász, mint a vágyott békeidőkben?

B.T.: Az imádság – az emberi beszélgetéshez valamiképpen hasonlatosan – kapcsolatteremtés. Egy-egy imádságban az ember különböző formában – egyénileg és közösségben – hangosan, szóban vagy gondolatban, de cselekedet (szolgálat, munka, bűnbánati jellegű böjtölés vagy lemondás) által is megszólíthatja az Istent, melynek különböző „tartalma” lehet, aszerint, hogy dicsőítő, engesztelő, hálaadó vagy kérő imát mondunk. Egy ember életében az egyes élethelyzetek és más körülmények is meghatározók egy-egy imádság vagy fohász elmondásakor. Bár az imádság mindig kellő odafigyelést kíván, a szorultabb élethelyzetekben, így járványok és háborúk idején mind a közösségi, mind az egyéni imádságok intenzívebbé válnak.

J.J.: Kétségtelen dolog, amikor az ember életének folyását olyan jellegű problémák, gondok veszik körül, amelyeken nem áll módjában úrrá lenni, belső félelmei, aggodalmai, - mint a szőlőszemből a prés a mustot, - kipréselik a „Jaj Istenem, segíts rajtam!” fohászt. Ez is lehet egy imádság, de a keresztyén ember kötetlenül buzgóbban viszi Isten elé dolgait, megoldhatatlannak tűnő gondjait, terheit, és magától értetődően örömeit.

Tapasztalati tény, nehéz időkben az Isten közelségétől távolabb élők is gyakrabban tekintenek az ég felé, gyakrabban fohászkodnak. A fohász nem másabb ilyenkor, inkább csak az életbevágó helyzetekben őszintébbé válik a segítségkérés a Gondviselő felé.

Nincs ebben semmi különös, az imádkozás a keresztyén ember állandó élettevékenysége. A Biblia tele van imádkozó példaképekkel, akik között egyszerű emberek, papok, próféták, királyok és hadvezérek gyakorolják az imádkozást.

Adhat-e a mai világban szocializálódó fiatal, élet- és pályakezdő tiszt számára fogódzót, miheztartást, vonalvezetést a fohász, illetve maga a vallásgyakorlás?

B.T.: Jelen világunk egyik jelszava az önmegvalósítás, valamint a kényelmes jólét létrehozása a tudomány, a technika és a technológia – teszem hozzá számos nagyszerű és hasznos – vívmányának segítségével. Ebben a jól látható, önkibontakoztató folyamatban ugyanakkor a legtöbb alkalommal az egyéni érdek megelőzi a közösség szempontjait, holott az egyes ember számára éppen a különböző közösségek – család, rokonság, baráti kapcsolatok, iskola, társadalom, állam – biztosítják a segítséget az élet különböző helyzeteiben. A hagyományok és a régebbi idők bizonyos alapelvei arra taníthatnak meg, hogy ne szakadjunk el, hanem ápoljuk a kapcsolatot az Istennel (a transzcendenssel) és az általa létrehozott és következetes értelmességgel működő rendezett világgal, amelyet azért kaptunk, hogy azt értelmezve úgy tekintsünk rá, mint amiben nemcsak helyünk, de rendeltetésünk is van. Ezért úgy kell vagy kellene használnunk, hogy ne borítsuk föl a rendjét, ha úgy tetszik, ne csak kihasználjuk, ugyanakkor úgy se tekintsünk rá, mint egy istenségszerű dologra, amihez még hozzáérnünk sem szabad, hanem gondosan bánjunk vele az emberibb élet javára.

Ez nagy felelősséget és megfelelő döntéseket kíván az embertől, de ebben a transzcendensre való odafigyelés tud a segítségünkre lenni, amelynek révén elismerem véges, teremtményi mivoltomat, így természetesen a többi ember ugyanilyen állapotát is, ami arra figyelmeztet, hogy például a másik ember lenézése előbb-utóbb előidézője lehet a sértődöttségnek, viszálykodásnak, veszekedésnek, haragnak, gyűlölködésnek, háborúskodásnak.

Az augusztus 20-i imádságos fohász egyrészt arra irányult, hogy az emberi életet és a világunkat megmérgező bűnöket és hibákat el tudják kerülni a fiatal katonatisztek a szolgálatuk során, másrészt arra is, hogy a bekövetkezett rosszat igyekezzenek következetesen orvosolni, ezekből megtalálni a kiutat.

Nagyon fontos, hogy amikor az úton megyünk, mindig nézzünk a lábunk elé, hogy elkerüljük a különböző buktatókat, és ne essünk el, de nézzünk előre is, hogy neki ne menjünk valaminek, valakinek, ugyanakkor figyeljünk a távolba is, hogy az elérendő célt se tévesszük szem elől, és ha az odafönn valóra, a transzcendensre, az Istenre is figyelünk, akkor egymást segítve tudjunk célba jutni.

J.J.: A hit, elvek, bibliai értékrendek nélküli ember hamar játékává lesz mindenféle szélnek. Általánosságban elmondható: az az ember, aki életére, mint Istentől kapott ajándékra tekint és ebből kiindulva vezeti le, rendeli alá élete dolgait, szilárd talajt tudhat a lába alatt. Hitvallásunk első gondolata arról beszél: „…mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok…” Természetes módon éli meg az Isten-haza-család hármas fogalmát, amelyek rendező elvként kihatnak élete minden cselekedetére. Igaz ez valamennyi honfitársamra nézve, nemtől és felekezeti hovatartozástól függetlenül.

Azért választottam a tábori lelkészi szolgálatot, mert ezekért az értékekért folytatott mindennapos kemény küzdelemben szeretném az élő Isten segítségére, erre a páratlan lehetőségre felhívni a figyelmet a katonák között. Számos történetet tár elénk a Szentírás, ahol katonák megkülönböztetett módon válnak a kegyelem részeseivé. Jézus szerette és ma is szereti a katonákat, tudva egy nagyon speciális - civilek számára nem mindig értelmezhető, - mégis nélkülözhetetlen feladatot látnak el.

Történelmileg a katonakultúrában hol lenne, hol volt hagyományosan helye a fohásznak, illetve milyen olyan egyházi szokások, egyházi-kulturális tradíciók léteznek, léteztek még, amelyeket szintén fel lehetne eleveníteni?

B.T.: A hitéleti elkötelezettségben élénkebb történelmi korszakokban számos hadseregben, így a magyar katonák körében is a mindennapi élet részét képezték a szentmisék, istentiszteletek, a különféle imádságos alkalmak, a vallásgyakorlás különböző elemei, amelyek háborúk, harcok idején intenzívebbé váltak. A fohászok és áldások a jelenben is a legkülönbözőbb helyzetekben elhangozhatnak, amely katonalelkészi szolgálatunk során az eddigi 28 év alatt számos alkalommal megtörtént, a külszolgálatokra induló és onnan hazatérő kontingensek előtt, csapatzászló és zászlószalag adományozásnál, nemzeti, katonai ünnepeken, hőseinkre és meghatározó, kiemelkedő katonaelődökre való megemlékezéseken, katonatörténetünk eseményeinek évfordulóin. Az elmúlt évtizedekben igyekeztünk több elfeledett vagy meglehetősen átalakított szokást feleleveníteni, így például a Szent Miklós püspök életéhez kötődő hagyományokat, vagy a karácsonyi készület imádságos adventi gyertyagyújtásait.

Sajnálatos módon nagyon erős „lemaradásban” vagyunk a fegyvernemi védőszentek tiszteletét illetően, amelynek az 1945–50-től kezdődő ateista, vallás- és egyházellenes évtizedek kivételével nagy hagyománya volt. Ugyanakkor szép törekvések és iránymutató példák is vannak ezen a téren, hiszen több éve szentmise bemutatásával ünnepeljük meg a logisztikus katonákkal fegyvernemi védőszentjüket, Szent Máté apostolt, de volt már arra is példa, hogy Szent László király, a lövészek, Szent Borbála, a tüzérek, és Szent Kristóf, a harckocsizók ünnepén tartottunk istentiszteletet vagy mondtunk imádságot.

A fegyvernemi védőszentek tiszteletén kívül számos múltbeli egyházi-katonai szokást és hagyományt szeretnénk feleleveníteni és újragondolni, amelyeket az elnyomó állampárti ateizmus évtizedeiben kigúnyoltak, be- és megtiltottak, ezért szinte teljesen feledésbe merültek. A szülők, nagyszülők, dédszülők hitét, vallásgyakorlatát kevesen követik, az otthon megélt egykori vallási hagyományok szinte teljesen megkoptak. Mindezek fölélesztése, újragondolása egy nagyon hosszú folyamat, hiszen az elmúlt évtizedekben kettő, de inkább három generáció nőtt fel úgy, hogy vagy nem is hallott a vallásról, az Istenről, istenhitről, kereszténységről semmit, vagy csak negatív értelemben, ezért semmilyen vagy meglehetősen összekuszált információkkal rendelkezik. Nem beszélve a spirituális éhséget kihasználó és lelki nyugalmat, kézzelfogható boldogulást és sikert ígérő megannyi ideológiáról, amelyek valláspótlékként számos formában vannak jelen úgy, hogy szinte észre sem vesszük.

Azt gondolom, hogy sok katonalelkipásztori teendőnk van az elkövetkező időszakban.

J.J.: Azért nehéz erről beszélni, mert a történelmi hagyományok vonatkozásában, ha visszatekintünk a múltba, teljesen más volt az egyház társadalmi beágyazódása, akkor a katonák is természetes módon élték meg hitüket. A második világháború után az egyházi tradíciók háttérbe szorultak hosszú évtizedeken keresztül. A megváltozott körülmények ellenére azonban a személyes hit megélésének igénye újra teret kér magának. Mára rendszeres katonai istentiszteleteket tartunk, keresztelünk, esketünk és sajnos temetünk, kiszolgáltatjuk a szent jegyeket, ünnepségeken, zászló adományozásokon áldást kérhetünk, megtartjuk az egyházi esztendő alkalmait, jelen vagyunk a katonai szervezetek életében. Valójában minden katona számára elérhető, szabaddá vált a vallásgyakorlás önkéntes lehetősége.

A tisztek ünnepélyes eskütételén mondott fohász egy nem gyakorolt elem volt az előző években, de most jól kiegészíti a sort. A magam részéről nem látok hiányt a szokásrendben, talán tökéletesíteni lehet még. Úgy gondolom a katonák részéről felmerülő vallási, hitbeli igények az elöljárókkal történő egyeztetések útján megvalósíthatók. Arra törekszik a tábori lelkészi szolgálat mindhárom szolgálati ágának állománya, hogy lehetőségeihez képest ez mindenki számára megfelelő és megnyugtató módon működjön.