„A hadszíntéren csak együtt lehet boldogulni”

Ön döntött úgy, hogy misszióba megy, vagy kérték rá? Mi alapján döntött?

Nem parancsra mentem, megbeszéltem az MH Összhaderőnemi Parancsnokság logisztikai vezetésével, hogy ha lezárul az akkreditáció, akkor jelentkezem. Én a Balkánra készültem, de azt mondták, hogy Masar-e Sharifban van rám szükség. Abszolút nem bántam meg, hogy Afganisztánba kerültem. Azért akartam miszióba menni – és nem bántam, hogy a legkeményebb hadszíntérre kerültem – mert úgy gondoltam, ha még tovább akarok tanítani az egyetemen, akkor missziós tapasztalatokra is szert kell tennem. Nem éreztem már hitelesnek magam e nélkül. A missziós szolgálat napi aktualitás a csapatoknál, és remélhetőleg az egyetemen is azzá fog válni.

Mit szólt, amikor megtudta, hogy Ön lesz az Északi Körzet Parancsnokság logisztikai főnök-helyettese?

Utólag azt mondhatnám, ha egy jó tündért megkértem volna, hogy egy nekem való beosztást varázsoljon, az abszolút ez a munkakör lett volna. Ehhez értek, ezt tanultam. Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert nemzetközi környezetben, hadszíntéren és szakmai beosztásban teljesíthettem szolgálatot. Felkészülni a konkrét feladatra itthon nem lehetett, mert magyar katona még nem volt ebben a beosztásban, de az MH Összhaderőnemi Parancsnokság biztosította, hogy a 20. német váltással a Bundeswehr logisztikai iskolájában részt vegyek egy felkészítésen. Itt minden konkrét szakmai információt megadtak. Persze maga azt itthoni felkészítés is jól szervezett volt, de az egyéni beosztás terén ez csak általános lehetett.

Mit csinál egy logisztikai főnök-helyettes?

Felelős voltam az északi körzet logisztikai támogatásáért, az üzemanyag-ellátásért, ebbe beletartozott az egyik legnagyobb repülőtér Afganisztánban, felelős voltam a készletek nyilvántartásáért, az ellátás megszervezéséért, továbbá részt vettem a műveletek tervezésében és logisztikai vezetésében A misszió utolsó harmadában olyan feladatot bíztak rám, amiről a legtöbb katona csak álmodik: a logisztikai főnökségen én feleltem az érkező amerikai csapaterősítés fogadásának, állomásoztatásának és továbbmozgatásának megszervezéséért. Ez a feladat olyan próbatétel volt, amit soha nem fogok elfelejteni.

Hogyan dolgozott együtt a többiekkel?

Bonyolult volt, ugyanis hosszú ideig egyedül voltam külföldi a logisztikai főnökségen negyven német katonával. Mivel tudtam németül, a német katonák meg se szólaltak angolul, de ha kiléptem a főnökségről, akkor angolul kellett beszélnem. Két idegen nyelv párhuzamos használata „éles" helyzetben komoly kihívást jelentett, és igen fárasztó volt. Izgalmas élményt nyújtott a többnemzeti munkakörnyezet. Több mint tíz nemzet dolgozott együtt, zömében európai országok katonái, majd az amerikai erők fokozatos növelésével arányosan növekedett az amerikai jelenlét. Igazán bajtársias volt a légkör, ha hibázott valaki, nem vették azonnal a fejét. Mindig a feladatokra koncentráltunk. A hadszíntéri szolgálat alatt az ember átértékeli az életét, meg a fontossági sorrendet. Aki nem járt hadszíntéren, a háborús filmekből is tudhatja, hogy a bajtársiasság mennyire felértékelődik a veszélyhelyzetekben. Egyszer se tapasztaltam, hogy valakit cserbenhagytak volna. Csak együtt lehet boldogulni, ezt mindenki tudta. A napi munka során egyszerűen nem lehetett egyénieskedni. Közös volt a siker és a kudarc. A törzsmunka során a szakmai felkészültségen túl kiemelt fontosságú, mennyire tud valaki beilleszkedni, mennyire diplomatikus és milyen mértékben képes magát elfogadtatni. A hadszíntéren olyan kiváló magyar és más nemzetbeli bajtársakat ismertem meg, akiket soha nem fogok elfelejteni.

Milyen volt a munkatempó, milyen hangulatban dolgoztak?

Folyamatosan feszített munkatempó volt, ez azt jelentette, hogy fél éven keresztül egyetlen pihenőnapunk nem volt. A hivatalos munkaidő 0-24-ig terjedt. Sokszor végkimerülésig kellett teljesíteni, de a vezetők is mindig ott voltak velünk. Csupán a péntek és a vasárnap délelőtt volt szabad, ha nem kaptunk más feladatot, ami gyakran előfordult… A törzsben ennek ellenére remek hangulatban dolgoztunk. A katonák hamar megismerték egymást és egy-egy ugratásra, viccre mindig akadt idő. A sok stressz ellenére vidáman teltek a napok, mert mindenki magától, elöljárói kényszer nélkül is a maximumra törekedett.

Mire készüljön fel, aki Afganisztánba megy misszióba?

Túl sok inger nem éri ott az embert, és bár sok feladatot kaptunk, az egyhangúságot nehéz elviselni. Aki afganisztáni misszióba indul, erre mindenképpen készüljön fel. Az étkezdében ugyanazok az emberek várják, minden nap ugyanolyan ruhát kell felvenni, nincsenek színek, egyhangúak a tájak és Masar-e Sharifban nincsenek növények. Nagyon hamar este lett, de ilyenkor derült ki, hogy bármennyit dolgoztunk is, és bármennyire elment az idő, egy nap az egy nap, és nem több. Nagyon jó, hogy a hat hónap alatt 10 napra szabadságolják az embert. Nagyvonalú a honvédség részéről, hogy ezt lehetővé teszi, mert igen sokba kerül. Több nemzet nem tudja ezt a lehetőséget biztosítani a katonáinak. A magyar nemzeti rangidős masar-e sharifi képviselője én voltam, ezért alapelv volt, hogy karácsonykor a kisgyermekes szülők menjenek haza. Nekem ez volt az első karácsonyom, amit nem otthon töltöttem és bizony a Szenteste nem volt könnyű. Fantasztikus volt olvasni a rengeteg e-mailt, amit az itthoniak küldtek, köztük a hallgatóim. Azért az erőt adott négy és félezer kilométerre a hazámtól, hogy otthon milyen sokan gondolnak rám.

Milyen legyen a missziós katona?

A szakmai felkészítésen túl fontos a klasszikus katonai tulajdonságok és a klasszikus katonai jellemvonások megléte. Említettem a bajtársiasságot, de mivel itt sok nemzet dolgozik együtt, hihetetlenül fontos a jó diplomáciai érzék. Senkit nem akarnak megbántani, ha csak nem nagyon muszáj. De ha arról van szó, hogy valaki nem felel meg, hamar javaslatot tesznek, akár vezetők áthelyezésére is. Ha valaki megkap egy beosztást, az nem azt jelenti, hogy onnan nem repatriálhatják. Ha nem felel meg, ez sajnos bekövetkezik, mert nincs tartalék, nem engedhető meg, hogy valaki hat hónapig úgy lásson el egy feladatot, hogy nem azt a teljesítményt nyújtja, amit az elöljáró elvár tőle. Az olyan tulajdonságok, mint a bátorság, kitartás, állhatatosság, céltudatosság kiegészülnek természetesen az udvariassággal és az alkalmazkodóképességgel. A hadszíntéren olyan terhelések érhetik a katonát, amelyeket csak kiváló fizikai és pszichikai állóképességgel lehet elviselni.

Ön németül és angolul beszél, de említette, hogy nehéz volt a kétnyelvűség. Milyen nyelvtudás kell egy misszióba?

A nyelvtudás ma már alap, természetes, hogy megvan. Tapasztalatom szerint vezető beosztásban egy STANAG 3.3.3.3. már kevés. Itt az a magabiztos nyelvtudás kell, amit az ember több évi külszolgálat alatt szerez meg. Misszióban nincs lehetőség vissszakérdezni, félreérteni. A legtöbb információ számítógépen érkezik és a jelentésekre azonnal reagálni kell, a feladatokhoz azonnal hozzá kell látni, nincs idő a nyelvi hiányosságok pótlására. Persze, mindig segítettünk egymásnak, a fontosabb dolgokat többen átnéztük, hogy senki ne kerüljön kínos helyzetbe. Fontos egy második nyelv biztonságos tudása is. Nekem a német nyelvtudás sokat segített. Biztos, hogy csak tizedennyi munkám lett volna, ha nem tudok jól németül, ugyanis nem adtak volna ennyi munkát, nem vontak volna be ennyire a feladatokba. Így semmi korlátozás nem volt, ugyanúgy kaptam én is minden feladatot, mint a németek, sokszor a német nemzeti feladatok megoldásában is részt vettem.

Különböző nemzetiségű katonák együtt a hadszíntéren. Fontosak a személyes kapcsolatok?

Stratégiai fontosságú, hogy az ember hogyan tudja magát elfogadtatni, persze elsősorban a szakmai munkáját illetően. Ez csak úgy lehetséges, ha megvan a jó nyelvtudás. Fontos, hogy saját magát, emberileg is el tudja fogadtatni. Hogyan illeszkedik be a nemzetközi környezetbe, mennyire udvarias. Nagyon számít a megjelenés. Senki sem beszélt róla, de a parancsnokságon, ahol elég sokan szolgáltunk, csak példás ápoltságú tiszteket és tiszthelyetteseket láttam, pedig ez hadszintér. Ha a mosodából elhoztuk a ruhánkat, sokszor egy órát vasalgattuk, hogy olyan legyen, amivel már meg lehet jelenni a munkahelyünkön.

Minden misszió veszélyes, de az afganisztáni misszióról azt mondják, hogy különösen az. Mit jelent a veszélyes hadszíntér?

A hadszíntéren minden veszélyes. Persze engem olyan trauma nem ért, hogy emberek haltak meg vagy sebesültek meg a közetlen közelemben, de ahányszor ki kellett mozdulni a táborból, az mindig veszélyes volt. Bármikor bármi megtörténhetett. Rengeteg a támadás, a bombamerénylet, ezekre fel lehet készülni, de kivédeni nem lehet. Jobban kellett koncentrálni, össze kellett szedni magunkat. De az is kihívás volt, hogy legyőzzék az emberek a saját félelmeiket. Misszióban alapkövetelmény a koncentráltság. Nagyon fontos egy tisztnél, hogy legyen képes az erejével gazdálkodni. Persze előfordult, hogy olyan fáradtak voltunk, hogy ülve elaludtunk, mert már nem lehetett fent maradni. De az egész napos munkaidő mellett minden igényt kielégítő sportlehetőségek voltak, konditermek, és nem, hogy el lehetett menni, hanem elvárás volt, hogy rendszeresen sportoljunk. Nemcsak azért kell sportolni, hogy fizikailag rendben legyünk, hanem azért is, hogy pszichésen is. És ez sokszor fontosabb. Sport nélkül nem lehet kezelni az egyhangúságot.

0-24 órás szolgálatban szabad időről nem lehet beszélni, de mégis, ha volt egy kis ideje, mivel töltötte?

Vittem könyveket, de olvasásra alig volt mód. Este lefekvés előtt egy 5-10 perces olvasásra jutott energia.

Internet volt a táborunkban, de annak ellenére, hogy a Camp Marmal Afganisztánban a legjobban ellátott, szinte irigyelt tábor volt, az internet nagyon gyengén, lassan működött. Ami a kapcsolattartáshoz, levelek, hírek olvasásához kellett, az megvolt, de sokszor nem volt idő kivárni, amíg létrejött a kapcsolat, vagy amíg letöltődött a levél. Telefonon bármikor tudtunk beszélni az otthoniakkal.

Többször említette, hogy a honvédség jó színvonalon gondoskodott az ellátásukról.

Igen, azt gondolom, hogy a honvédség a felszerelésben, az eszközök, gyógyszerek tekintetében mindent elkövetett, hogy jól ellásson bennünket. Persze a katonák mindig korszerűbb, jobb haditechnikát és fegyvert szeretnének, ami természetes. A ruházatunk, személyi felszerelésünk zömében egy szinten van a többiekével, nem kell szégyenkezni. Az orvosi ellátásra sem lehetett panaszunk. A német tábori kórházban volt egy magyar egészségügyi kontingens, ha bármi bajunk volt, hozzájuk is fordulhattunk, de a német orvosok is azonnal a rendelkezésünkre álltak. A magyar egészségügyi szakállomány óriási tekintélyt vívott ki, és köztiszteletben állt. A kórház vezetése kiemelt tisztelettel és nagyrabecsüléssel kezelte a magyar katonaorvosokat és ápolónőket. Valamennyien büszkék lehetünk rájuk.

Beszéljünk az étkezésről! Azt hallani, hogy a magyar katonák a missziókban panaszkodnak az ételek egyhangúsága miatt.

Amit én Afganisztánban láttam, arról elmondhatom, örülnénk, ha a magyar laktanyákban ilyen ellátás lenne. Egy civil szolgáltató, fülöp-szigeteki személyzettel étkeztetett több ezer katonát. A szakmai véleményem szerint remek munkát végeztek. Ha valaki akart, hozzájutott mindenhez, gyümölcshöz, tejtermékhez, zöldséghez, amire szüksége van a szervezetnek, de ha valaki húst hússal akart enni, azt is megtehette. Nyilván magyaros étel nem volt, de ez nem is lehetett elvárás. Rajtunk kívül tizenvalahány nemzet katonái is szerettek volna hazai ízeket kóstolni. Viszont volt egy magyar nemzeti logisztikai elem Masar-e Sharifban, ahol fergeteges babgulyást, pörköltöt főztek, ami táborszerte nagy sikert aratott.

Az amerikaiak egyéves, a németek négyhónapos missziókban vesznek részt, nálunk a féléves szolgálat a gyakorlat. Mi a véleménye, melyik időszak a legoptimálisabb?

Emberileg a négy hónap a legjobb variáció, de a szolgálat szempontjából ez rövid idő. Mire beleszokik a katona a feladatba, már mehet is haza. Szimpatikus a hat hónap, egy szabadsággal. Ez emberileg még kibírható, szakmailag pedig optimálisabb, mint a négy hónap. Én az egy évet sokallom, szerintem túl nagy teher az egyénnek és a családnak is. Persze tudni kell, hogy magasabb vezetői beosztásokban 1 évig vannak a misszióban. Abba azért bele kell gondolni, hogy mi itt kint tudjuk, hogy mikor hol vagyunk, mikor vagyunk veszélyben. De az otthoniak ezt nem tudják. Számukra mi folyamatosan veszélyben vagyunk, ezért szerintem a családnak sokkal nehezebb elviselni a hat hónapot. Afganisztán abszolút mélyvíz, de minden misszió nehéz. A veszélyességében, meg az időjárási viszonyokban persze van különbség, de egy többnemzeti környezetben mindenhol kiemelten nehéz helytállni.

Hazatértével Ön átveszi a Katonai Logisztika Intézet vezetését. Ez a hathónapos misszió változtat azon, hogy milyen lesz az intézet ezután?

Részben. Mi már a katonai gazdálkodási szak elindításánál megfogalmaztuk a misszióképes katona képzését, mint követelményt. A képzést ennek rendeltük alá. Ma a kimeneti követelményeknek e körül kell forogniuk. Ha nem misszióképes valaki, aki katonaként kikerül az egyetemről, akkor igazából túl nagy jövője nem lesz a hadseregben. Ez nemcsak nyelvi követelmény, hanem szakmai, fizikai, egészségügyi és pszichikai. Minden vonatkozásban a helyén kell lenni a katonáknak. Hogy ezt a képzési követelményt teljesíteni tudjuk, meg kell fogalmazni, hogy milyen a missziós katona. Ez volt az a pont, ami miatt elmentem, ami miatt éreztem, hogy magamnak is meg kell tapasztalnom mit jelent az elszakadás a családtól, a folyamatos feszített munka, a veszély kezelése, elviselése. Részben egyéni érdek is vezérelt, hogy rájöjjek, a katedrán kívül is képes vagyok-e helytállni. A fiataloknak pedig tudomásul kell venniük, hogy a magyar katonának ma nem csak itthon, hanem a világ bármely pontján bevethetőnek kell lennie. Ezt már rég megfogalmaztuk. Annyiból lesz változás, hogy a nemzetközi gyakorlataink továbbfejlesztésénél (FOURLOG, MAGLITE) a tapasztalatokat fel fogjuk használni. Ezekkel a gyakorlatokkal az intézet hosszú évek óta jó úton halad. A mi hallgatóink már több mint egy évtizede angolul hajtanak végre gyakorlatokat, és angol nyelvű a zárógyakorlat is.

Az egyetemen ezt más intézmények is így gondolják?

Biztos vagyok benne, hogy az egyetemen ebből a szempontból egységes a nézőpont és a követelmény. Természetesen minden intézetben és minden tanszéken mások a lehetőségek. Akik később indultak, ott sok évnek el kell telni ahhoz, hogy megfelelő nemzetközi kapcsolatrendszer alakuljon ki.

Hogyan vonhatók be a missziós tapasztalatok a katonai szocializációba?

A megfelelő katonai szocializáció nélkülözhetetlen, azt hiszem ebben itt a tanszéken jó úton járunk. Ha egy egykori diákunk hazajön egy misszióból, mi is meghívjuk, hogy mondja el a tapasztalatait, és itt az egyetemen is egyre több missziót megjárt oktatóval találkozhatunk. A hallgatóinkat ez a legjobban érdeklő téma, ezért mindent meg kell tenni azért, hogy közel kerüljenek azokhoz az elvárásokhoz, amelyek a mai tiszti pályán mindennaposak.