A legtréfásabb légiós
Szöveg: Kálmánfi Gábor | 2011. március 6. 7:03„Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.” Ezzel indul Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában című regénye és az olvasó máris kezdheti edzeni rekeszizmait a több száz oldalon keresztül tartó folyamatos működésre. A legendás Rejtő-poénokat mindenki ismeri, azt azonban kevesen tudják, hogy a hányatott sorsú író az úgynevezett légiós-regényeit saját élményei ihlették.
„Keveset szenvedtem. – írja rövid ideig tartó légióskodásáról Rejtő, majd így folytatja: „ A koszt elég jó, a bánásmód sem tűrhetetlen, ha valaki a vasfegyelmet betartja. Legfeljebb a klíma, az akklimatizáló gyakorlatok kínosak, hiszen teljes rüsztunggal hat-nyolc órán át kell menetelni naponta, de végül is júniustól augusztusig „légiós szieszta" van, és tizenegytől délután négyig nem csak szabad, hanem muszáj is az ágyon heverészni. Más lapra tartozik, hogy mindezt én alig tudtam élvezni. Pedig szerencsém is volt, mert Indokínában és Marokkó más részein valóban pokol a légió, és háromszáz jelentkező közül négy szerelt le élve az őrmesterem truppjából. Szeptemberben kezdődnek a rendszeres offenzívák a meg nem hódított, de névleg francia területek felé. Ilyenkor rossz a légionistának. De mondom, én nem panaszkodhattam. Egy ezredorvos kitüntető jóvoltából és egy megevett fél darab szappan segítségével rövid idő alatt szabadultam a légióból, és következett egy lázálomszerű vánszorgás félig ébren és félig halva Észak-Afrika felé."
Tipikus rejtői szabadulás! Egyébiránt aki nevetésen, kacagáson és mosolygáson túl még képes figyelni Rejtő légiós-regényeinek egyéb elemeire is, az bizony hamar tetten érheti a légiós hónapok valódi élményeit. Vegyük csak alaposan szemügyre az alábbi leíró részt, szintén a fent említett regényből:
Egyébként a szigorú, katonás fegyelemben eltöltött légiós hónapjait leszámítva bizony, Rejtő Jenő pontosan olyan figura volt, és úgy élt, mintha életét csakugyan maga P. Howard írta volna. Hosszú, valószínűtlenül sovány, fiatalon kopaszodó férfi volt, aki nyaranként hosszú órákon át ült az Andrássy úti Japán kávézó teraszán, előtte papírköteg és tintásüveg, kezében hosszú szárú, bemártós tollhoz való tollszár. A kávéházzal majdnem szemben volt a főleg ponyvaregényekkel üzletelő Nova Könyvkiadó, ahol a szerzőknek csak elkészült kéziratokra fizettek igen alacsony honoráriumot. (Mondjuk Rejtő Jenőnek éppen nagy honoráriumot fizettek, amikor már országszerte várták az új Howard-könyvek megjelenését.) Ugyanakkor ő is csak kéziratra kapott pénzt: sőt, írásait soronként fizették. A dolog a következőképpen működött. Rejtő a kávéházban megivott egy feketét. Fizetségként az elkészült szövegből letépett három-négy sort (ebből mondjuk az utolsó fél sor volt a borravaló) és odaadta a főpincérnek. Az átsétált a kiadóhoz és pénzre váltotta az értékes sorokat; a kiadó emberei pedig a papírdarabot hozzáragasztották az eddig meglévő anyaghoz.
Rejtő ilyen módszerrel egyszer még József Attilát is jóllakatta: „A költő úrnak lesz szíves kihozni az étlapon szerepelő valamennyi ételt, abc-sorrendben, míg a költő úr másképp nem rendelkezik…" – mondta a pincérnek.
A kávéházi munka után az író villamossal kiutazott a Lipótmezőre, a tébolydába, ugyanis utolsó éveiben súlyos idegbetegsége miatt ott lakott. Mivel azonban nem volt ön- és közveszélyes, napközben kiengedték. Egyik este későn érkezett haza, a kaput pedig már zárva találta. Ekkor a nyílászáró hosszas ütögetését követően az alábbi, szintén Rejtő-regénybe illő jelenet játszódott le. A nagy zajra megjelent a portás és ingerülten megkérdezte az írót: mit keres?
– A hálószobámat – válaszolta amaz.
– Megőrült?! – kiáltott rá a portás.
– Igen, azért van itt a hálószobám!
(Forrás:literatura.hu)
