A mohácsi csata – 1526. augusztus 29.

A szávaszentdemeteri ütközet csupán lélegzetvételnyi
szünethez juttatta a magyar
határvédelem erőit. A török főerők ugyan
továbbra sem indultak támadásra, de kisebb
betörésekre a következő két évben
többször is sor került. Ezek mérlege magyar
szempontból felemás volt. A végvári vonal
legdélibb pontját, Klissza várát kétszer is
sikerült megvédeni (1522, 1524), és 1525-ben a Jajca felmentésére indított hadjárat is
eredményesen zárult. Elesett viszont a végvári
vonal másik végén Orsova és Szörény,
mindkettő Duna bal partján.

Miközben a katonai helyzet 1523 óta nem
romlott drámaian, Magyarország külpolitikailag
végzetesen elszigetelődött. A segítségként
számba jöhető hatalmak közül V. Károly
császár Franciaország elleni küzdelmével
volt elfoglalva, az oszmánok elleni harc legfőbb
színterének pedig országai helyzeténél
fogva a Földközi-tenger medencéjét tekintette.
Franciaország és a birodalom vetélkedésének
Magyarország szempontjából az a tragikus
következménye volt, hogy a császárral
szemben a francia udvar már egyenesen az
Oszmán Birodalom támogatását kereste, és
ezzel bevonta a szultánt az európai diplomácia
játékterébe. A császár öccse, Ferdinánd
főherceg az osztrák örökös tartományok
uraként szívügyének tekintette ugyan a törökellenes
küzdelmet, de erőforrásai egyelőre
csupán a leginkább veszélyeztetett
Krajna védelmére voltak elegendőek. Velence
már korábban fegyverszünetet kötött
az oszmánokkal, és csekély pénzsegélyen
kívül nem támogatta többé Magyarországot.
A tatároktól fenyegetett Lengyelország
hasonlóan cselekedett, és Zsigmond király
unokaöccsét, II. Lajost is arra ösztökélte,
hogy egyezzen ki a szultánnal. Rendszeres
pénzsegélyt egyedül a pápaság küldött, és
annak felhasználását magyarországi követei
szigorúan ellenőrizték.

Az oszmánok döntő hadjáratára végül
1526-ban került sor. Az offenzíva az öt évvel
korábbinak logikus folytatása volt, és egyértelműen
a magyar védelem összezúzására
irányult. Ennek megfelelően a szultán már
április utolsó hetében elindult Isztambulból
a portai csapatok élén. Az anatóliai sereg
néhány nappal később Gallipolinál kelt át a
tengerszoroson, és két nappal a szultán után,
május 21-én megérkezett Filippopoliszba
(Plovdiv). Itt az oszmán sereg kettévált: a
gyalogos janicsárok, a tüzérség és a málha
a leginkább használt Traianus-kapun (Kapu
Derbent-szoros) keresztül vonult Szófia felé,
míg az anatóliai és a ruméliai lovasság a
Hunyadi hadjáratából emlékezetes Szlaticahágót
használta. A hadsereg élelemellátását
a szokásos gondossággal szervezték meg,
lehetőség szerint kímélve a felvonulás útjába
eső települések lakosságát. Szófiában
Szulejmán szemlét tartott hadserege fölött,
majd Ibrahim nagyvezírt a janicsárokkal
megerősített ruméliai sereg élén előreküldte
a Szávához a folyami átkelés biztosítására.
Mikor június 30-án a szultán megérkezett
Nándorfehérvár alá, a híd már készen várta;
a magyar csapatok kísérletet sem tettek a
munkálatok megzavarására.

Az ijesztő hírek 1526 februárjától folyamatosan
érkeztek Magyarországra, de az
udvart megbénította a nyomasztó pénztelenség.
Tomori Pál kalocsai érsek, főkapitány
márciusban megpróbált pénzt szerezni
Budán, eredménytelenül. A hónap végén a
végvári parancsnokokkal együtt beadta lemondását.
Végül mégis maradt a posztján,
de segítséget továbbra sem kapott. Április
végén országgyűlést tartottak Rákoson, ahol
a török támadás ügye eleinte szóba sem került.
Végül a védelem költségeire adót vetettek
ki, a behajtás minden reménye nélkül.
A kormányzat június folyamán kezdte szétküldeni
a mozgósítási parancsokat, ez az öt
esztendővel korábbi események fényében
előre jelezte, hogy a teljes magyar fegyveres
erő szeptember előtt képtelen lesz egyesülni.
A városoktól ágyúkat és gyalogosokat
kért a király, és a megyék nemességét is
gyülekezésre szólították fel. A déli megyékben már ekkor elrendelték, hogy az aratás
után a parasztoknak is készen kell állniuk a
hadba vonulásra. A mozgósítás nehézkességét
mutatja azonban, hogy június végén, amikor
az oszmán sereg megkezdte az átkelést a
Száván, csupán Tomori végvári csapatai, néhány
délvidéki bárói és főpapi bandérium,
valamint az esztergomi érsek délen szolgáló
kontingense, összesen tehát csupán néhány
ezer ember volt harcra kész állapotban.

Nándorfehérvárnál az oszmán sereg kiegészült
a boszniai szandzsák csapataival, a
határvidéki akindzsikkal, és megérkezett a
fekete-tengeri hajóhad. Szulejmán szultán
szemlét tartott a Száva hídján átvonuló seregei
fölött; az átkelés egy teljes hétig tartott.
Július 13-án Ibrahim nagyvezír a folyami hajóhad
segítségével ostrom alá vette az utolsó
komoly erőt képviselő dunai magyar végvárat,
Péterváradot, amelynek védői két héttel
később megadták magukat. Tomori néhány
ezer fős, ellátási nehézségekkel küzdő serege
élén meg sem kísérelhette a kulcsfontosságú
erősség felmentését. Augusztus l-jén Ibrahim
serege már Újlak ostromához kezdett,
és a Péterváradnál gyengébb vár egy hét
alatt elesett. Újlak ostromával párhuzamosan
az oszmán sereg a kisebb szerémségi várak
elfoglalásával befejezte a magyar végvári
vonal délkeleti szakaszának felszámolását.
Augusztus 14-én a törökök a Drávánál álltak.

Lajos király július 20-án indult el Budáról,
hogy a különböző csapatok szokás szerint
útközben csatlakozzanak hozzá. Augusztus
6-tól két héten át Tolnán táborozott, de
a sereg létszáma nagyon lassan nőtt. Ekkorra
már minden megyében kihirdették
a nemesi felkelést, valamint a véres kard
körülhordozását, amely a jobbágyok egy
részének mozgósítását jelentette. Tomori
a király parancsára akasztással fenyegette
az ellenszegülőket. A mozgósítást azonban
hátráltatta az aratás, a nagy távolságok, de
a Jagelló-kormányzatot évek óta jellemző
tehetetlenség és belső meghasonlás is. Ez
magyarázza, hogy a horvát erők, valamint
a cseh és morva gyalogosok egy része meg
sem érkezett a mohácsi táborba, Batthyány
Ferenc horvát–szlavón bán pedig csak a
csata napjának délelőttjén és akkor is csak
a kilátásba helyezett létszám harmadával,
mintegy 4000 fővel. Elgondolkodtató, hogy
miközben a bán már június 23-án megkapta
a mozgósítási parancsot, a szlavón rendek
csak augusztus elején gyűltek össze, és a
hónap közepén indultak útnak. Szapolyai
János erdélyi vajdának ellentmondó utasításokat
küldtek: először arra kapott parancsot,
hogy – kihasználva a szultáni sereg
távollétét – a havasalföldi vajdával együtt
törjön be oszmán területre, majd amikor a
veszély nagysága nyilvánvalóvá vált, a királyi
sereghez való csatlakozásra utasították.
Ekkor meg is indult seregével, de mindössze Szegedig jutott. A szlavón példa fényében
ugyanakkor több mint valószínű, hogy
Szapolyai egyértelmű parancsok esetén
sem tudott volna augusztus végére Mohácsra
érkezni.

Augusztus 15-én a törökök Eszéknél megkezdték
a híd építését, amely 19-re készen
is állt. Jóllehet Tomori már július derekán
helyesen látta, hogy az eszéki rév védelme
az egyetlen esély az oszmán sereg feltartóztatására,
sem ő, sem pedig az erre kifejezett
parancsot kapott Báthori nádor nem cselekedett
időben. Tomori Pétervárad eleste után
érseki székhelyére, Bácsra vonult, majd átkelt
a Dunán, és a Drávától északra foglalt
állást. Lajos király tolnai táborából a nádort
és Sárkány Ambrus volt országbírót küldte
pápai gyalogosok és megyei katonaság
élén az eszéki vár védelmére és a hídverés
megakadályozására, de ők vagy meg sem
indultak, vagy útközben visszafordultak.
Így az oszmán hadsereg augusztus 21-től
23-ig senkitől sem zavartatva kelhetett át a
Dráván, majd maga mögött felégette a hidat.
A Drávától északra elterülő mocsarak átjárói
kínálták az utolsó esélyt, hogy az oszmánok
szempontjából kedvezőtlen körülmények
között próbálják feltartóztatni előrenyomulásukat.
A magyar hadvezetés erre sem tett
kísérletet, sőt Tomori csapatait is visszarendelték
a király táborába.

Mohácsnál végül, a szemtanú Brodarics
kancellár tudósítása szerint, mintegy 25
ezer ember gyűlt össze. Bár egyes történészek
ennél nagyobb, 50-60 ezres létszámmal
kalkulálnak, a mozgósítás nehézségeit figyelembe
véve nincs okunk elvetni a kancellár
adatát. Az ötvenezres létszámból kiindulva
ugyanis arra kellene következtetnünk, hogy
Szapolyai erdélyi és Frangepán Kristóf horvát
seregével, valamint a német és cseh
segédcsapatokkal akár 80 ezer főre is rúghatott
volna a magyar sereg, ez viszont nem
indokolta volna, hogy a mohácsihoz hasonló
kedvezőtlen terepen és feltételek mellett
vállalják a csatát. Továbbá, mivel az oszmán
sereg reguláris alakulatainak létszáma sem
haladta meg a 60 ezer főt, hasonló nagyságú
magyar sereg még a kétségtelen minőségi
különbség ellenére sem szenvedett volna
katasztrofális vereséget. A magyar sereget
mintegy 15 ezer, zömükben páncélos lovas,
valamint hozzávetőleg tízezer, nagyrészt
cseh, morva és német gyalogos alkotta.
Legértékesebb elemei a végváriak, a huza-
mosabb ideje délen szolgáló bandériumok,
valamint a külföldi zsoldosok voltak.

A mohácsi csatával kapcsolatos legfontosabb
kérdések egyike, hogy miért éppen a
mohácsi mezőt választották a csata színhelyéül.
Felmerült ugyanis a haditanácsban az
a logikus álláspont, hogy vonuljanak vissza,
és csak valamennyi számba jöhető erő megérkezése
után álljanak csatát. Tekintve, hogy
a mohácsi csata napján Szapolyai már Szegednél,
a cseh segédcsapatok Székesfehérvárnál,
Frangepán lovasai pedig Zágrábnál
álltak, a csata tétjére tekintettel célszerű lett
volna akár áldozatok árán is visszavonulni.
Ilyen értelemben érvelt Brodarics szerint
maga a király is: „Magyarország ugyanis
kisebb kárt szenvedne, ha az ellenség a
Mohácstól Pozsonyig elterülő vidéket be is
kóborolná, s tűzzel-vassal pusztítaná is, mint
ha ilyen nagy sereg, amelyben a király s oly
sok nagyszámú előkelő és katona van, egyetlen
csatában pusztulna el". Ezen álláspontot
mégsem lehetett érvényre juttatni, mivel
egyrészt így éppen az ország legsűrűbben
lakott megyéit szolgáltatták volna ki az ellenségnek,
másrészt átmenetileg akár az ország
fővárosát, Budát is ki kellett volna üríteni.
A kérdést azonban nem ilyen megfontolások,
hanem a kétségbeesés szülte fegyelmezetlenség
döntötte el. Tomori végvári harcosai
ugyanis, vagyis a sereg legjobb katonái, a
vezérek habozásáról értesülve azzal fenyegetőztek,
hogy ha nem állnak azonnal csatát,
egyenesen a király tábora ellen fordulnak.

További nehézséget jelentett a fővezér kijelölése.
Magyar haderő 1448 óta nem mérkőzött
szabályos csatában sem az oszmán,
sem más hadsereggel. Következésképpen
olyan katona sem volt az országban, aki
akár csak egyszer is irányított volna több tízezer
fős sereget. Határszéli portyák vezetésében
és kivédésében, illetve kisebb várak
ostromában jártas vezérek persze voltak,
köztük a köszvénnyel kínlódó Báthori nádor,
Szapolyai vagy maga Tomori. Hunyadi
példája azonban éppen azt mutatta, hogy
a Keleten kemény csatákban edződött oszmánok
ellen ez a tudás keveset ért. Báthori
betegsége miatt nem vállalta a vezetést, a
temesi ispánként katonai tapasztalatokat
szerzett Drágffy János országbíró pedig ismeretlen
okból nem került szóba. Rá az
ország zászlaját bízták, és sarkantyúit is
leoldották, hogy ne tudjon megfutni. Végül
példátlan módon szavazással ruházták
a fővezérletet a vajda öccsére, Szapolyai
Györgyre, valamint a vonakodó Tomorira.
Szapolyainak egyáltalán nem voltak vezetői
tapasztalatai, Tomori pedig leginkább néhány
száz fős lovascsapatok irányításában
jeleskedett korábban. A vezérkari főnök szerepét
egy lengyel tiszt, Lenart Gnoiński töltötte
be. Ő érdekes módon az 1440-es évek
török–magyar összecsapásainak tanulságaihoz
nyúlt vissza. Mindenekelőtt javasolta
a szekérvár megerősítését olyképpen, ahogyan
azt Hunyadi alkalmazta a Rigómezőn,
de javaslata nem valósult meg. Másrészt a
király személyes védelmét hangsúlyozta, és
ebben egyetértésre talált: II. Lajost három
kiváló lovaskapitány, Ráskai Gáspár, Kállai
Vitéz János és Török Bálint őrizetére bízták.

A magyar sereg 1526. augusztus 29-én
a Mohácstól délre elterülő mezőn állt fel.
A mezőt keletről a Duna mocsaras árterülete
határolta, dél és nyugat felől pedig egy
25-30 méter magas terasz, amelynek pontos
lejtésszöge komoly viták forrása volt a kutatásban.
Ez nem véletlen, tekintettel arra,
hogy a terasznak döntő szerepe volt a csata
lefolyásában. A mezőt a Borza patak szeli
át, ettől délre foglalt állást Lajos király és
serege. A magyarok a terasztól minden valószínűség
szerint mintegy 2-2,5 km távolságra
helyezkedtek el. A közbeeső területet
ugyan a szemtanú Brodarics síkságnak írja
le, de a valóságban kisebb völgyek és hátak
tagolják, amelyek nehezítették a csatatér
áttekintését. A terasz lábánál egy falu állt,
amelyet a történészek általában Földvárral
azonosítanak. A helyszín kiválasztása arra
utal, hogy Tomori a terasz lábánál kívánt
megütközni az oszmán sereggel, és – már
csak a magyar sereg kisebb létszámából
adódóan is – támadó haditervet dolgozott
ki. Nem igazolható azonban az a történészi
hipotézis, hogy a magyar hadvezetés eleve
a teraszról megbomlott rendben leereszkedő
törököket akarta megtámadni. Érdekes,
egyben megdöbbentő, hogy Tomori ugyanúgy
nem számolt a rendezett visszavonulás
lehetőségével, mint Hunyadi 1448-ban a Rigómezőn.
A magyar taktika ismét egyetlen,
II. Lajos haditanácsot tart Mohács közelében. mindent elsöprő rohamra épült.

A magyar sereg a terasszal párhuzamosan,
északnyugat-délkeleti irányban két
harcrendben állt fel augusztus 29-én hajnalban.
Az első harcrend közepén állt a mintegy
tízezer főnyi gyalogság zöme, nagyjából
egy kilométeres arcvonalon. A jobb szárnyon
álltak Batthyány Ferenc szlavón bán
nehézlovasai, a bal szárnyon pedig Perényi
Péter ugyancsak zömmel nehézlovasokból
álló hadteste. Az első harcrend arcvonalának
teljes szélességét a mohácsi csata legjobb
szakértője, Perjés Géza 4 km-re tette. Az
első harcrendben tartózkodott a két vezér,
Tomori és Szapolyai is, készen arra, hogy
szükség szerint bárhol be tudjanak avatkozni.
A második harcrendben állt a király mintegy
háromezer nehézlovasból álló alakzat
közepén. Ugyanitt álltak a Lajos védelmére
rendelt könnyűlovas egységek. A második
harcrendben is volt némi gyalogság, de nem
számottevő létszámban. Általában is megállapítható,
hogy a magyar sereg mélységben
nem volt tagolva, és a második harcrend
nem volt elég erős egy roham esetleges sikerének
elmélyítésére. Ez azt vetítette előre,
hogy a roham kifulladása esetén a magyar
sereg sorsa megpecsételődik. Az első harcrendben
elosztva állíttatta fel Tomori a magyar
tüzérséget.

Augusztus 29-én reggel a Karassó patak
északi partján táborozó oszmán sereg megindult
a későbbi csatatér irányába, mégpedig
harci alakzatban. Valamivel előbb indult
Ibrahim nagyvezír a ruméliai hadtest és a
hozzá beosztott janicsárok és tüzérség élén.
Tekintve, hogy nekik is legfeljebb tizenkét
km-t kellett megtenniük a teraszig, és ezt a
távolságot csaknem hét óra alatt küzdötték
le (Szulejmán naplója szerint a törökök délután
két óra előtt érkeztek meg a mohácsi
mezőre), világos, hogy az oszmán sereg végig
megőrizte harcrendjét. Ez még akkor is
így van, ha tudjuk, hogy a rengeteg eső miatt
átázott terepen nehéz volt a menetelés.
Forrásainkból egyértelműen kiderül, hogy
a terasz peremére érkező oszmán vezérek
tisztán látták a harcrendben álló magyar sereget,
tehát annak pontos ismeretében döntöttek
a követendő taktikáról.

A csata lefolyása a rengeteg rekonstrukció
ellenére sem mondható megnyugtatóan
tisztázottnak. Azt már Perjés Géza
helyesen látta, hogy a magyar sereg csatarendje
„másra, mint egy kétségbeesett
rohamra nem volt alkalmas". Ezzel a törökök
is tisztában voltak: a nándorfehérvári
bég azt tanácsolta a nagyvezírnek,
hogy ne állva fogadják a rohamot, hanem
térjenek ki előle. Az oszmán sereg
mindenképpen csatára készült, hiszen a
szultán előző nap erre adott parancsot.
A terasz peremén a magyar sereg harcrendjének
pontos ismeretében tartottak haditanácsot,
majd a ruméliai hadtest megkezdte
a leereszkedést a terasz lábához. Ezzel párhuzamosan
a nagyvezír Bali és Khoszrev
bég könnyűlovasait a magyar sereg oldalába
küldte. A cél nyilván a magyarok figyelmének
elterelése volt, amíg a török főerők
leereszkednek a teraszon. Tomori ekkor a
király őrizetére rendelt lovasokat küldte ellenük,
s e lépése azóta is rengeteg vitára ad
okot. Úgy tűnik, azoknak van igaza, akik ebben
tragikus és jóvátehetetlen hibát látnak.

A későbbi eseményekből világos, hogy
a ruméliai hadtest zavartalanul ereszkedett
alá a terasz lábához, és arra is elég ideje
volt, hogy ágyúit a szokásos, karókkal megerősített
állásokban helyezze el. Kérdéses,
hogy hol járt ekkor a szultán a portai zsoldosokkal,
és az anatóliai hadtest. Általában
felteszik, hogy ők csupán a magyar lovasroham
után érkeztek a teraszhoz. Perjés Géza,
aki a leggondosabb számításokat végezte,
éppenséggel 5-6 km-es lemaradással kalkulál.
Csakhogy azt is ő állapította meg, hogy
az anatóliai hadtestnek mindössze 6-8 km-t
kellett megtennie a csata napján, ami azt
jelentené, hogy délig meg sem indult az
állásaiból, ez pedig teljesen kizárt. Sokkal
valószínűbb, hogy amikor a ruméliai hadtest
megkezdte a leereszkedést, már az egész
oszmán hadsereg a terasz szélénél állt, és
nagyon fáradt sem lehetett, hiszen 6-8 km-es
menet még harcrendben sem csigázza el a
katonákat.

Amikor a ruméliai hadtest leért a terasz
lábához, a szultán váratlanul mégis táborba
szállást parancsolt. Ugyanerre készültek
magyar oldalon is. Bizonyos vélemények
szerint azért, mert látták, hogy a törökök
nem kívánnak aznap megütközni. Ekkor
Brodarics szerint „már a nap nyugat felé hajlott",
jócskán bent jártak tehát a délutánban.
A bökkenő csak az, hogy a táborba szállást a
kancellár szerint a király közelében álló főurak
javasolták, akik, akárcsak az ugyanott
álló Brodarics, az előttük álló első harcrend
és a dimbes-dombos terep miatt egyáltalán
nem láthatták, mi történik a ruméliai hadtestnél.
Valószínűleg az történt, hogy mind a
szultáni tanács, mind Lajos király és kísérete
későinek ítélte már az időt a csata megkezdésére,
és másnapra kívánta halasztani azt.
Nem szabad elfelejteni, hogy a magyar sereg
hajnal óta harcrendben állt, legalább annyira
el lehetett tehát fáradva, mint a menetből
felfejlődő törökök.

Az első harcrendben álló Tomori mégis
rohamot rendelt, valamikor délután három
és négy óra között. Ehhez azonban előbb
hátra kellett lovagolnia a királyhoz, hogy
meggyőzze álláspontjának helyességéről.
Ezután visszatért helyére, és rohamot parancsolt
a Batthyány vezette jobb szárnynak,
valamint a centrumban álló gyalogságnak.
Terve az lehetett, hogy még a szultáni középhad
harcrendbe állása előtt szétveri a
ruméliai hadtestet. A magyar nehézlovasság
elvben néhány perc alatt megtehette volna
a másfél-két km-es távolságot anélkül, hogy
arcvonala felbomoljék. Tekintettel kellett
azonban lennie saját gyalogságára, nehogy
az túl későn érjen a lovasság által vágott
résbe. A gyalogságnak viszont legalább fél
órára volt szüksége ahhoz, hogy a törökök
közelébe érjen. Ez pedig bőven elegendő
volt a török lovasságnak, hogy újra harcrendbe
álljon, és végrehajtsa a Bali bég által
javasolt szétnyílást. Nem először történt,
hogy a szpáhik begyakorolt hadmozdulatát
a magyar hadvezetés győzelemként értékelte.
Most Tomori is lépre ment, és parancsot
adott a második harcrend rohamára.

Időközben működésbe lépett a ruméliai
hadtest tüzérsége, de a golyók magasan a rohamozó
magyarok feje fölött szálltak el. Nem
így a janicsárok sortüze; a lovasság ugyanis
az ágyúkat fedező török gyalogság előtt torpant
meg, és kénytelen volt oldalirányban
elmozogni, miközben súlyos veszteségeket
szenvedett. Úgy tűnik, hogy mire a gyalogság
és a második harcrend lovassága megérkezett,
már a török középhad és az anatóliai
hadtest is harcrendbe rendeződött a terasz
lábánál, és ezzel nyomasztó török túlerő
alakult ki. Ráadásul Tomori a forgatagban
elvesztette kapcsolatát Perényi hadtestével,
és a sereg központi irányítása megszűnt.
Tomori éppen a menekülő lovasságot akarta
megállítani, amikor levágták. Bizonytalan,
hogy a királyt mikor menekítették ki a forgatagból;
csak annyi biztos, hogy ő a második
vonalban érkező bárókkal és püspökökkel
ellentétben nem a csatatéren, hanem már
menekülés közben a mocsárba fulladva
vesztette életét.

A maradék lovasság menekülése után a
gyalogság magára maradva küzdött az életéért.
Ekkor már teljes mértékben érvényesült
a törökök számbeli fölénye, és a gyalogság
kénytelen volt az utolsó csapásig harcolni,
hiszen menekülés esetén a török könnyűlovassággal
szemben esélye sem lett volna
az életben maradásra. A tapasztalt, jelentős
részben nem magyar zsoldosoknak sikerült
valamilyen alakzatba rendeződniük, és így
viszonylag hosszú ideig kitartottak. A közelharcban
a lőfegyvereknek értelemszerűen
már semmilyen szerep nem jutott, és a véres
kézitusában gyakorlatilag a teljes keresztény
gyalogság elpusztult. Óvatos becslés szerint
is mintegy tízezer gyalogos maradt holtan a
csatatéren.

Tomori váratlan rohamának következtében
a Perényi-féle magyar bal szárny érdemben
nem tudott beleszólni a csata menetébe.
Az sem világos, hogy a támadásra
a parancsot még Tomoritól kapták, vagy
Perényi maga döntött az anatóliai hadtest
elleni rohamról. Annyi bizonyos, hogy mire
a bal szárny nehézlovasai megkezdték támadásukat,
az anatóliai hadtest janicsárjai
már harcrendbe álltak a terasz lábánál, és
gyilkos puskatűzzel fogadták a magyarokat.
Szabályos sortüzeik alaposan megritkították
Perényi hadosztályát, de annak egyébként
sem volt esélye a sikerre, hiszen nem rendelkezett
a támadás elmélyítéséhez szükséges
gyalogsággal. A sortüzek elől kitérő magyar
lovasság a török források szerint többször is
újrarendeződött, de képtelen volt megtörni
a szilárd falként védekező janicsárok arcvonalát.
Végül, akárcsak a Batthyány vezette
jobb szárny maradéka, kénytelen volt feladni
a reménytelen küzdelmet.

A mohácsi csata, „a magyar sereg teljes
megsemmisülésével végződött". A már
említett mintegy tízezer gyalogos mellett
elesett a lovasság harmada, úgy négyezer
fő, hét főpap, huszonnyolc főúr és a magyar
nemesség színe-virága. Az igazi katasztrófát
azonban, csakúgy, mint korábban Várnánál,
a király halála és annak következményei jelentették.
Csakhogy míg 1444-ben a magyar
sereg az ország határaitól távol szenvedett
vereséget, és a szultán sem volt elég erős
az ország megszállására, 1526 augusztusában
Szulejmán előtt nyitva állt az út az ország
fővárosa felé. Mikor augusztus 30-án
megérkezett Budára a mohácsi katasztrófa
híre, előbb Mária királyné és kísérete, majd
a német és magyar polgárság is elhagyta a
várost.

A szultán szeptember 11-én ért Budára.
Miután megszemlélte a várost, és kirabolta
a várat, parancsot adott Buda felgyújtására.
Ugyanerre a sorsra jutott Pest is. A két
gazdag város napokon át lobogó lángjai
szimbolikusan jelezték a középkori magyar
királyság bukását. Volt még ugyan az országnak
fegyveres ereje, de a török–magyar
küzdelem első, csaknem százötven éves
szakasza lezárult. Lezárult még akkor is,
ha Szulejmán egyelőre nem szándékozott
helyőrséget hagyni az ország fővárosában.
Az oszmánok ugyanis hidat építettek a Dunán,
majd az egész hadsereg átkelt a folyón,
hogy két oszlopban, immár a Duna–Tisza
közén át, elhagyja Magyarországot. A szultán
október 10-én vonult be Nándorfehérvárra,
Magyarország valamikori kapujába.
Ugyancsak jelképes, hogy akárcsak egykor
az oszmánellenes küzdelemnek új lendületet
adó hosszú hadjárat, a Magyar Királyság
összeomlását jelentő 1526. évi hadjárat is
Nándorfehérvárott ért véget.