A pilóta és a pilótatojás

Kevés olyan katona van, aki ne ismerné Pető István dandártábornokot, a kecskeméti MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis Parancsnokát. Csaknem 34 év szolgálati idővel és 2900 repült órával a háta mögött ő a Magyar Honvédség egyik legrutinosabb vadászpilótája. A mai napig gyakran repül MiG–29-es vadászgéppel, illetve L–39-es Albatrosz kiképzőgéppel. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy húszas évei derekán járó fia úgy döntött: követi édesapja példáját, és ő is vadászpilóta lesz.

Szolnokon, az MH 86. Szolnok Helikopterbázis Jak–52-es kiképző századának épületében találkozom apával és fiával. Nem véletlen, hogy éppen itt, hiszen Pető István dandártábornok rendszeres látogató a századnál: ő a Magyar Honvédség egyik olyan pilótája, aki nemcsak, hogy oktathatja a Jak-okkal történő repülést, hanem az oktatókat is vizsgáztathatja, ahogy ő mondja: ellenőrzéseket is végezhet. Sőt, ebből a típusból a polgári szakszolgálati engedélye is megvan. A tábornok mindössze néhány perce ért földet az egyik terepszínűre festett, légcsavaros kiképző repülőgéppel, éppen az egyik oktatópilóta tudását tesztelte.

Fia, Pető István szerződéses honvéd pedig a szolnoki bázison készül élete nagy álmára, vagyis arra, hogy vadászpilóta lehessen. Jelenleg az NFTC-program hazai szakaszának első fázisán vesz részt, azaz a repülési alapokat és az elméletet tanulja.

A beszélgetés első kérdése rögtön adódik: mit szólt hozzá amikor kiderült, hogy a fia követni kívánja a katonai pályán?

– Igazából akkor éreztem át, hogy mit gondolhattak rólam az én szüleim, amikor néhány évtizeddel ezelőtt eléjük álltam és megmondtam nekik: az állatorvosi pálya helyett a katonait választom, és vadászpilóta leszek. Pedig egészen addig mindenki azt hitte, hogy állatorvos leszek, ahogy mondani szoktam, nekem ez a pálya volt kikövezve. A gimnáziumi évek alatt, sőt azután is olyan országos versenyeken vettem részt, amelyek szinte automatikusan megnyitották volna előttem az utat az állatorvosi egyetemre. Ám meggondoltam magam. Érdekes volt, a mai napig emlékszem rá, szüleim egy szót sem szóltak, amikor megtudták a döntésemet. Láttam rajtuk, hogy nem örültek elhatározásomnak, de nem is próbáltak lebeszélni róla – mondja a dandártábornok, aki saját fiának döntését azért nem tudta szó nélkül elfogadni. Igaz lebeszélni sem szándékozott gyermekét, hiszen jól emlékezett még saját példájára.

Persze felesége mindent megtett annak érdekében, hogy „kisfiát" a földön tartsa. Nem sikerült, az ifjabbik István – vagy ahogy édesapja hívja: Pityesz – a sikeres repülőorvosi vizsgálat után elkezdte az NFTC-programot. Pedig kezdetben ő sem pilóta akart lenni.

– A gimnáziumi érettségi után többször is beszélgettünk arról apuval, hogy hogyan tovább? Érintőlegesen már akkor is szóba került a hivatásos katonai szolgálat, ám akkor éppen nem volt pilótaképzés Magyarországon. Meg az az igazság, hogy engem a katonai pálya annyira nem is vonzott, csak a repülés. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy lesz egy teljesen civil szakmám, és mellette repülni is fogok. Ezért jelentkeztem a műszaki egyetem közlekedésmérnöki karára, ahol repülőgépészként végeztem. Aztán a diploma után elkezdtem repülni, és sikerült megszerezni a szakszolgálati engedélyt motoros vitorlázógépre. Ekkor döbbentem rá, hogy a katonai repülésben sokkal több a perspektíva, így jelentkeztem az akkor már működő NFTC-programra – emlékezik Pityesz.

 

A család előtti „nagy bejelentés" azonban csak akkor történt meg, amikor Pityesz már túlesett a repülőorvosi alkalmassági vizsgálat egyik legnehezebb részén, a gerincröntgenen. Mikor kiderült, hogy nem találtak nála olyan eltérést, amely miatt orvosilag alkalmatlan lenne a repülésre, beavatta tervébe szüleit is.

 – A bejelentést nagyon már nem lehetett elódázni, mivel Kecskeméten minden, ami a katonai repüléssel kapcsolatos, hamar visszajut apu fülébe. Édesanyám pedig abban a kórházban dolgozik, ahol a repülőorvosi vizsgálatokat végzik. Õ veszi le a jelöltek vérét a laborvizsgálatokhoz – mosolyodik el a fiatalabbik Pető István.

Édesapja kezdetben nem értette a fia döntését, hiszen a közlekedésmérnöki diploma megszerzése után, állami ösztöndíjjal doktori képzésen folytatta tanulmányait. De mint mondja: a srác egész életében éretten, felnőtt ember módjára döntött, így most sem akart beleszólni a jövőjébe.

– A PhD képzésben sikeresen eljutottam az abszolutóriumig. Azaz megvannak a szükséges publikációim – az egyik éppen lektorálás alatt –, valamint az előírt oktatási óraszámom és a hallgatott tantárgyaim is. Már csak a második nyelvvizsgát kell letennem, aztán teljesíthetem az abszolutóriumot is. Tehát, ha egy kis szerencsém van, akkor a vadászpilóta végzettség mellé megszerezhetem a műszaki doktorátust is – meséli a vadászpilóta-jelölt.

Persze azzal is tisztában van, hogy választott szakmája nem egyszerű hivatás. Alkalomadtán veszélyes is lehet, mint ahogy édesapja is nem egy veszélyes szituációt élt át az elmúlt három és fél évtizedben.

– Nem egyszer voltam olyan a helyzetben a pályafutásom során, amikor azt mondtam: „juj de jó, hogy megúsztam, ez nem rajtam múlott!" Egyszer katapultálnom is kellett, még akkor, amikor Pápán szolgáltam, a gépem hajtóművének leállása miatt. Máskor pedig egy berepülés közben állt le a hajtóművem, szerencsére akkor azt sikerült újraindítanom. A levegőben töltött közel háromezer óra alatt történtek olyan események, amikre ha visszaemlékszem, akkor nem örülök, hogy a fiam ezt a pályát választja. Ha viszont arra gondolok, hogy micsoda gyönyörű hivatás, micsoda gyönyörű pálya a mienk, akkor örülök, hogy ő is pilóta lesz. Ahogy mondani szokás: az egyik szemem sír, másik nevet – mondja Pető István dandártábornok, akit kollégái, sőt a vadászrepülő „szakma" Pinyó néven ismer.

A pilótáknál ugyanis hagyomány, hogy mindenkinek van beceneve. A tőlünk nyugatra fekvő országokban ez a név egyben a pilóta hívójele is. Nálunk ez még nem annyira megszokott – meséli a tábornok –, bár volt olyan, hogy a repülési terv „hívójel" rovatába a Pinyó-t írta… S, hogy honnan ez a becenév?

– Valamikor a nyolcvanas évek végén volt egy humorfesztivál, amelyen a Markos-Nádas duó egy oknyomozó riporter párost játszott. Egyikük volt a Pinyó. A történet szerint, a rossz emberek kifosztottak egy múzeumot, s ezt az ügyet oldották meg. Nos, a haverokkal annyira tetszett ez a történet, hogy szinte állandóan ezt hallgattuk, s már mi magunk mondtuk a szöveget. Valahogy mindig nekem jutott Pinyó szövege. S így maradt rajtam e becenév. Persze az az igazság, hogy a vezetéknevemből adódóan már volt egy erre hasonlító becenevem, akkoriban én voltam a Pinyő. Egy ideig próbáltam harcolni ellene, de ha az embernek nem a szemébe mondják, akkor a háta mögött hívják így. Ezért inkább azt gondoltam, rendben van, leszek én a Pinyó – eleveníti fel a régi emlékeket a tábornok.

 

– Én ma még sokaknak a „Kis Pinyó" vagyok, de remélem, hogy nem marad rajtam ez a név, mivel nem szeretnék egy ismert ember „kicsi mása" lenni. Egyelőre még nincsen igazi becenevem, sőt a családban is szinte mindenki másként hív. Apu Pityesznek, anyunak Pityu vagyok. A haverok többsége pedig egyszerűen csak Petőnek nevez – mondja az ifjabbik István, akit édesapja a beszélgetés alatt többször is pilótatojásnak szólít. Persze ez nem „személyes" becenév, hiszen a kiképzett vadászpilóták így hívnak mindenkit, aki még csak ismerkedik e csodálatosan szép, ám nem mindig veszélytelen szakmával.

Bármilyen furcsa, a kiképzett vadászpilóta és a pilótatojás még soha életükben nem repültek együtt. Természetesen van annak realitása, hogy a pilótaképzés hazai szakaszában, a Jak–52-es repülések ideje alatt a tábornok egy gépbe üljön gyermekével, azt azonban az előírások egyértelműen tiltják, hogy az ellenőrző repülésekkor ő vizsgáztassa a fiát.

– A célszerűbb az lenne, ha nem repülnénk együtt soha. Ezt mondatja velem az ész. Az érzelem pedig azt, hogy egyszer mindenképpen be kell ülnöm mögé. Megnézni, hogyan repül, már csak kíváncsiságból is – mosolyodik el a tábornok, aki atyai jó tanácsként azt üzeni a fiának, hogy a repülés során mindig csak magára számíthat. Emellett meg kell tanulnia azt, ami szükséges a repüléshez, és mindig óriási tisztelettel kell a repülőgép felé fordulnia.

 Annak viszont kicsi az esélye, hogy apa és fia egy alakulatnál szolgáljon. Hiszen még legalább három-négy év telik el, amíg Pityesz kiképzett vadászpilóta lesz. Édesapja pedig – a dolgok jelenlegi állása szerint – addig nem marad a kecskeméti repülőbázis élén.

 

– Úgy gondolom, semmi szükség nincsen arra, hogy 56-57 éves, „tolószékes" vadászpilóták szolgáljanak a seregben. Márpedig mire a fiam a kanadai kiképzés végeztével Kecskemétre kerül, én már közel leszek a nyugdíjkorhatárhoz. De úgy gondolom, neki is jobb lesz, ha úgy kerül a bázisra, hogy én nem vagyok ott – teszi hozzá Pető István dandártábornok.

Persze mindez még messze van, hiszen a pilótatojás pillanatnyilag kiképzésének elején tart. Augusztusban vonult be katonának, s teljesítette az előírt három hetes alapkiképzést Szentendrén. Ezután került át Szolnokra, ahol „bemelegítésként" ejtőernyős kiképzés várt rá. Összesen tizenkét ugrást – nyolc bekötött és négy kézi nyitású ugrást – kellett teljesítenie, akárcsak tizenegy társának, akikkel együtt kezdte a felkészítést. Ma már büszkén viseli a gyakorló egyenruhára felvarrható ejtőernyős jelvényt, és mint mondja: kicsit talán túlságosan is tetszett neki az ejtőernyőzés. Szívesen ugrott volna még többet is.

A pilóta-jelöltek elméleti felkészítése november közepén ér véget. Ekkor intenzív angol kurzussal folytatódik a kiképzés, s a legjobbak jövő év februárban már Jak–52-es repülőgéppel repülhetnek. Aztán nyáron már Kanadában folytatódik az NFTC-képzés. Pityesz reméli: ő is ott lesz a között a hét fiatal között, akik a nyáron Észak-Amerikába utaznak.