A piszkos huszonhárom

Jóformán még alig ért véget a II. világháború, amikor a győztes hatalmak 1945. augusztus 8-án megindították a nürnbergi pert. A 23 vádlottat felsorakoztató monstre eljárás során négy vádpont alapján vonták felelősségre a náci Németország prominenseit. Az eljárás alá vontakat béke elleni bűncselekmények, agresszív háború előkészítése, megindítása és

Õszintén ellenzem

Az eljárás szálai egészen 1943-ig nyúlnak vissza. Az USA, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és – némiképpen meglepő módon – Kína közös nyilatkozatot adott ki Moszkvában. A november 30-án keletkezett dokumentumban arra vállaltak kötelezettséget az országok, hogy a Németországgal kötendő fegyverszünettel egyidőben azokat a katonákat, valamint a nemzetiszocialista párt azon tagjait, akik felelősek a II. világháborúban elkövetett háborús bűncselekményekért, kegyetlenkedésekért és deportálásokért, azokat visszaküldik azokba az államokba, ahol ezeket elkövették, hogy ott ítélkezhessenek felettük. a Moszkvai Egyezmény adta az alapot ahhoz, hogy egy újabb, 1945. augusztus 8-án keletkezett szerződésben létrehozzanak egy olyan törvényszéket, ami azok ellen folytatja le az eljárást, akiknek tettei nem köthetőek egyetlen államhoz sem. A Londoni Egyezményhez a négy nagyhatalom mellett később még 19 állam csatlakozott.

A nürnbergi törvényszéket a négy győztes nagyhatalom emberei alkották. Õket segítették a szintén a győztesek által delegált helyettesek. az eljáró ügyészek is a győztesek köréből kerültek ki. Kardos Gábor nemzetközi jogász egy korábbi interjújában utalt arra, hogy a győztesek szándéka egyértelműen a vesztesek felelősségre vonása volt. Ezt jelzi, hogy egyetlen semleges országot sem vontak be a perbe. Ugyancsak erre utal, hogy még csak jelképesen sem indultak olyan eljárások, melyeket az érintett ország területén folytattak volna le. Egyesek szerint szintén ezt a nézetet erősíti, hogy a katyini vérengzés miatt sem vontak felelősségre egyetlen szovjet katonai vezetőt se, valamint, hogy a – később túlzottnak tartott – hamburgi és drezdai bombázásokat sem követte felelősségre vonás, holott az angolszász légierő szembe ment a nürnbergi per egyik vádpontjával: a háború szokásainak és törvényeinek megsértésével.

Nem véletlen, hogy amerikai részről később számos ellenérzést szült az eljárás. George S. Patton magánlevelezésében például komolyan felszólalt a per ellen. Feleségének a következőket írta: „őszintén ellenzem ezt a háborús bűnösdi dolgot. Sportszerűtlen és a szemita népekre jellemző. Azt is ellenzem, hogy hadifoglyokat rabszolgamunkára küldjenek idegen országokba, ahol sokukat halálra éheztetik majd." Az USA 27. elnökének fia, Robert A. Taft pedig a következőképpen fogalmazott egy beszédében: „ha a győzők törvény előtt ítélik el a legyőzöttet, az soha nem történhet elfogulatlanul, mindegy, mennyire körítjük az egészet az igazságosság formáival." A kesztyűs kézzel egyáltalán nem vádolható hírhedt John McCarthy szenátor pedig már 1949. május 20-án arról beszélt, hogy számos esetben kínzásokkal csikartak ki vallomásokat a perben.

Katonák és közemberek

A 23 személy közül 12-őt halálra ítéltek, heten kaptak hosszabb-rövidebb szabadságvesztést, míg 3-at (Hjalmar Schacht bankárt, Franz von Papen volt alkancellárt és Hans Fritzsche újságírót, a Goebbels-féle propagandaminisztérium vezető munkatársát) felmentettek. Az eljárásba mellettük jóformán a teljes német katonai felsővezetést bevonták. A vádlottak padjára ültették Karl Dönitz tengernagyot, aki a tengeralattjárók úgynevezett falka-taktikáját dolgozta ki, s mellyel kezdetben sikeresen pusztították el a szövetséges kereskedelmi konvojok hajóit. A perben gyakorlatilag mellette tanúskodott Chester Nimitz admirális, amikor úgy fogalmazott, hogy ha elítélik Karl Dönitzet, akkor zárják őt is mellé, mert ő is kiadta ugyanezt a parancsot a japánok ellen. Adolf Hitler kijelölt utódját 10 év szabadságvesztésre ítélték.

Halálra ítéltek

A közemberek között elsősorban politikusok, újságírók voltak. Zömüket egyébként halálra is ítélték. Ezt az ítéletet kapta Julius Streicher, aki a Der Stürmer című napilapjában terjesztette az antiszemita nézeteket. Arthur Seyss-Inquart osztrák jogászt szintén kivégezték. A politikus egyebek mellett előkészítette az Anschlusst, Hollandia helytartójaként pedig részese volt 117 ezer zsidó deportálásának és ötmillió állampolgár kényszermunkára fogásának. Ugyancsak ezt az ítéletet kapta Fritz Saukel. A munkaügyi főmegbízott rovására azt rótták, hogy a megszállt területekről ötmillió embert hurcolt el kényszermunkára, akik közül nagyon sokan meghaltak az embertelen körülmények miatt. Szintén kivégezték Joachim von Ribbentropot, a Lengyelország lerohanását lehetővé tevő, hírhedt Molotov-Ribbentrop paktum atyját. Adolf Hitler személyi titkárát Rudolf Hesst pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1987-ben spandaui börtönében lett öngyilkos.

Jog és erkölcs

Bár a győztesek a törvény vasszigorával sújtottak le az elítéltekre, számos kérdést vetett fel a nürnbergi per. Gustav Radbruch német jogtudós, aki 1923-ban igazságügyi miniszter is, volt a következőket fogalmazta meg a per kapcsán: az erkölcs a jog alapvető eleme, s ha egy törvény ezt alapjaiban sérti, akkor az nem alkalmazható, mivel nem rendelkezik a törvényesség kritériumával. Ezt az állásfoglalást az tette szükségessé, mert az eljárás alá vont személyek a hatályos, bár erkölcstelen német törvényeknek megfelelően cselekedtek. A per tanulságait az ENSZ-ben is levonták. 1950-ben fektették le a hét nürnbergi alapelvet. Ezekben lefektették a háborús és emberiesség elleni bűncselekmény fogalmát, a személyes felelősség elvét. Ugyancsak hitet tettek mindekit megillető törvényes eljárás, a nemzetközi jog nemzeti jog elé helyezése mellett. Azt is rögzítették, hogy a felsőbb parancs nem biztosít mentességet az elkövetőknek.