A vérbe fojtott tavasz

1968 tavaszán Alexander Dubcek döntő lépésre szánta el magát. A csehszlovákiai kommunista pártfőtitkári posztot januárban megszerző politikus igyekezett a rendszert megreformálni, hogy úrrá tudjon lenni az akkorra már igen jelentős elégedetlenségen, amit közel két évtized elhibázott politikája okozott. Szabadlábra helyezte a politikai elítélteket, beszüntette az igaztalan pereket. Márciusban megszüntette a sajtó cenzúráját, s könnyített az utazási feltételeken is. A maga szempontjából igen sikeres volt, ám Moszkvában nem nézték jó szemmel a reformokat.

Reformok és elhibázott taktikázás

Alexander Dubcek igyekezett Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkárral is elfogadtatni az elképzeléseit. Ugyanakkor a keleti blokk más országaiban – így például Lengyelországban és Kelet-Németországban – is legitimációs problémákkal küzdött a rezsim. Épp ezt nem tudta jól felmérni a csehszlovák pártfőtitkár: nem volt ugyanis tisztában vele, hogy a fellazított rendszere milyen eróziós folyamatokat indíthat el a szovjet fennhatóság alatt lévő kelet-európai országokban. A politikus egy utolsó kísérletet tett, 1968. július 29-e és augusztus 2-a között, hogy megértesse Leonyid Brezsnyevvel lépéseit.

A tárgyalás Ágcsernyőn, egy alig ezer fős faluban zajlott le, helyszíne pedig egy speciálisan átalakított vasúti kocsi volt. A Leonyid Brezsnyev és Alexander Dubcek közötti tárgyalás talán a szükségesnél is színpadiasabbra sikeredett. Olyannyira feszült volt a hangulat, hogy éjszakára a szovjet tárgyalódelegáció visszautazott Ungvárra és ott szállt meg, míg a csehszlovákok egy közeli szállodában laktak. A tárgyalás előkészítése sem volt zökkenőmentes: a szovjetek nem akarták elfogadni Kassát, míg a csehszlovákok Lvovba nem voltak hajlandóak elutazni. Brezsnyevék egyebek mellett azt követelték, hogy a csehszlovák pártfőtitkár távolítsa el a vezetésből a parlament elnökét, illetve a Nemzeti Front elnökét, valamint vezessen be újra cenzúrát a sajtóban.

Alexander Dubcek ugyan néhány követelésre rábólintott, azonban igyekezett a szeptemberi rendkívüli pártkongresszusig elhúzni végrehajtásukat. Egy dologba azonban belement: hogy a Varsói Szerződés tagállamainak vezetői Pozsonyban közösen vitassák meg a kialakult helyzetet. A megbeszélésre Romániát nem hívták meg, mivel Nicolae Caucescu támogatta Csehszlovákia reformpolitikáját. A többoldalú tárgyaláson végül a csehszlovákok is elfogadták azt a közleményt, mely azt tartalmazta, hogy a szocializmus védelme minden szocialista ország közös feladata és kötelessége. A szovjetek végül is az ágcsernyői és a pozsonyi megállapodások felrúgásával indokolták, hogy augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka a Varsói Szerződés négy tagállamával együtt lerohanták Csehszlovákiát.

Félmillió katona

A szovjetek mellett az NDK, Magyarország, Bulgária és Lengyelország csapatai vettek részt az intervencióban. A Magyar Néphadseregnek egyébként ez volt az egyetlen éles bevetése. Az akcióban 27, köztük két ejtőernyős hadosztályt vetettek be. Több mint ötszázezer katona lépte át a határt, s 6300 tank vonult fel Csehszlovákia ellen. Igaz, vannak olyan vélekedések is, melyek szerint a harckocsik száma elérte a 7500-at is. Újabb kutatások szerint 108-an haltak meg az akció során, s a súlyos sebesültek száma elérte a kétezret. Mindez annak ellenére, hogy az előrevonuló szovjet csapatok csak a prágai rádió ostromakor ütköztek nagyobb ellenállásba. A bevetés során Alexander Dubcek mellett a Csehszlovák Kommunista Párt több vezetőjét is letartóztatták. A foglyokat először Ukrajnába, majd Moszkvába szállították.

A csehszlovák vezetés augusztus 26-án fogadta el a beavatkozást lezáró békediktátumot. Ebben a reformkommunisták érvénytelenítették a korábbi pártkongresszusuk minden döntését. Ekkor még Alexander Dubcek is a helyén maradhatott. Az intézkedéseket fokozatosan léptették életbe a szovjetek. Augusztus 31-én írták alá az úgynevezett moszkvai jegyzőkönyvet. Októberben a csehszlovák pártvezetés aláírta a szovjet csapatok ideiglenes ott állomásozásáról szóló jegyzőkönyvet. A szovjet megszállás több mint két évtizedig, 1991-ig tartott. Alexander Dubcek helyére pedig Gustav Husak került, aki szemben elődjével keményvonalas kommunista politikus volt.

 

Amerika ismét tétlen maradt

Az amerikai diplomácia ugyan tudott az intervenció tervéről, azonban akárcsak 1956-ban, most is tétlen maradt. Az amerikaiakat kezdetben ugyanis a térségben az eltűnt cseh aranykincs jobban izgatta, mint a politikai események. Azonban később, március-áprilisban már akkori nagykövetük, Jacob Beam azt írta, hogy a liberalizálódási folyamat jól jön az Amerikai Egyesült Államoknak, ám azt is látták, hogy a vezetés gyenge ahhoz, hogy végigvigye a reformokat. Ezért döntöttek úgy, hogy nem különösebben törődnek a belpolitikai helyzet alakulásával. Az amerikai külügyi hivatal egy vezető munkatársa, Eugene V. Rostow viszont azt javasolta: küldjenek világos jelet Moszkvának, hogy aggódnak a csehszlovák határszakaszon történő katonai erődemonstráció miatt. Ez a világos jel csak az lehetett volna, hogy a Németországban állomásozó csapataik egy részét szintén a csehszlovák határon vonják össze. Ez azonban nem történt meg, mert a csehszlovák vezetés semmilyen formában nem kérte a segítségüket.