Ahol nincs mit enni, ott az életnek sincs nagy ára

Az EUSEC-RDC misszió célja a kongói hadsereg reformjának segítése katonai szakértők segítségével. Ebben a programban eddig összesen hat magyar katona vett részt, közülük az egyik Ön volt. Hogyan tudná röviden összefoglalni az EUSEC céljait, és a misszió feladatait, valamint a magyar katonák tevékenységét?

Az EUSEC 2005 óta az Európai Unió kongói missziója, mely kifejezi az EU törekvését a kongói stabilitás megteremtésében való aktív részvételre. A misszió már az ötödik mandátumát éli. Jelenleg összesen két magyar katona teljesít szolgálatot Kongóban – kollégám az informatikai rendszerrel foglalkozott Kinshasában, én pedig Dél-Kivu tartományban dolgoztam, mint katonai körzeti tanácsadó, először kettő francia és egy svéd kollégával, majd később a kettő franciával. Nekik, mint dandár tanácsadóknak feladatuk volt a fizetési rendszer ellenőrzése – a hadsereg stabilitásának első és legfontosabb lépése egy bizonyos szervezet létrehozása, és a szervezeten belül a fizetések, valamint az ellátmányok megérkezésének biztosítása. Az én feladatom a katonai körzet parancsnokának tanácsadójaként a parancsnok és a mintegy 150 fős törzsének közvetlen segítése volt. Ezen túl reszt vettem a tartományban lévő 13 fegyveres csoport integrációjában, valamint a civil adminisztrációval és az ENSZ erőivel is kapcsolatot tartottam. Nem utolsósorban ennek a kis csoportnak a parancsnoka is voltam.

Hogyan, milyen módszerrel ellenőrizték a pénzforgalmakat?

A mandátumom idejének hetven százalékát Bukavuban töltöttem, akkor még a katonai körzet egyedüli tanácsadójaként, munkatársaim pedig kijártak ellenőrizni a helyszínekre a fizetési rendszert. Lekövettük a folyamatot onnantól kezdve, hogy a bankba megérkezett a pénz, és eljutott az utolsó katonáig.

Ez miért kiemelt feladat Kongóban?

Ezt azért kellett megtennünk, mert a stabilitás első lépése, hogy minden egyes katona megkapja a járandóságait, ez befolyásolja a morált és a fegyelmet. Ott kellett legyünk szinte folyamatosan, hogy érezzék a kontrollt, ami egyúttal a segítséget is jelentette, ám két-három emberrel nehéz egy ekkora területet folyamatosan ellenőrizni (Dél-Kivu tartomány területe mintegy 65.000 km²). Egy olyan seregben, ahol nincs mit enni, valamint ahol mindenki otthon tartja a fegyverét és rákényszerül arra, hogy használja, sajnos előfordul a bűnözés. Mikor megérkeztem 2008 decemberében, az erőszakos cselekedetek mintegy 50 százalékát a hadsereg tagjai követték el. Ez egyenes arányban volt a másik oldallal, a ruandai hutukkal, akik ellen háborút vívnak. Azóta jelentősen javult a helyzet ezen a téren, főleg amióta Kabila elnök meghirdette a „zéró tolerancia" elvét minden, a katonák által elkövetett fegyelemsértésre és bűncselekményre. A parancsnokság – amely gyakorlatilag egy hadosztálynyi (15 ezer létszámú) embert irányított – feladata nagyon nehéz volt, hiszen rendkívül szükös keretei voltak minden tekintetben.

Van mégis bármilyen  tendencia, eredmény arra nézve, hogy azóta javult valamiben (bűnözés, erőszak tekintetében) a helyzet?

Igen, van javulás, de hozzá kell tennem, hogy bár az EUSEC mindössze alig ötven fővel van jelen (elméletileg a létszám 60 fő lehet), az eredmények az ott dolgozók nagy erőfeszítéseinek köszönhetőek. A létszám nem teljes, mert van számos európai állam, aki nem vállal aktív szerepet. Például Nagy-Britannia nem küld embereket, de finanszíroz néhány beosztást. Az új mandátum szervezeti változásainak következtében Svédország sincs már jelen a misszióban, pedig korábban négy éven keresztül ott voltak.

Milyen szervezeti változásokra gondol?

A tavaly októberi ötödik mandátummal vette kezdetét az új szervezet az új feladatrendszerhez igazodva. A taktikai szintről a stratégiai szintre tértünk át. A mi munkánk esetében ennek következtében elmondható, hogy feladataink szinte csak a katonai körzetparancsnoksággal való kapcsolattartásra korlátozódnak ezentúl (ami azért nem kis feladat), kevés lehetőségünk van kimenni az alegységekhez. A tartományban június óta tartó hadműveletek is jelentős feladatokat jelentettek főleg számomra, hisz tevékenységem a hadműveleti törzzsel való együttműködéssel is kibővült. Mikor tavaly decemberben megérkeztem, akkor a szomszédos Észak-Kivuban kezdődött a fegyveres hadművelet a CNDP ellen, majd később a déli tartományban is a ruandai hutuk kiűzése kezdődött meg. Ezen hadműveletekre létrehoztak egy új katonai struktúrát, ami nem egyezett meg a katonai körzetek struktúrájával, más parancsnokság alatt működött. Gyakorlatilag a -mondhatni- működőképes alegységeket elvonták a katonai körzetektől. Az integrált alegységek szervezetébe (amelyekkel korábban együtt dolgoztunk) olyan katonák kerültek, akik korábban a híres CNDP-vezér, Laurent Nkunda tábornok oldalán harcoltak, és akik ellen korábban háborút folytattak, de a békekötés után a hadseregbe kerültek. A béke érdekében nagyon sok kompromisszumot kötöttek velük. Mikor elkezdődött az egységek vegyítése, akkor feltűnt, hogy az erőszakos cselekmények többségében a CNDP-ből beintegráltaknál fordultak elő. Probléma volt, hogy nem volt egységes fizetési rendszerük, az úgymond „régiek" és az „újak" nem egyforma járandóságokat kaptak. Amikor az éves költségvetést megtervezték Kongóban, akkor még nem volt előrelátható, hogy mintegy tízezer embert bevonnak a hadseregbe. Az újbóli, immár második összeírás – ami az EUSEC felügyelete alatt történt – már befejeződött, januárban megkezdik az azonosító kártyák kiosztását, ez már azonban az utódom dolga lesz.

Itthon a kongói konfliktusokról ritkán számolnak be a híradások. Talán legtöbbször a jelenleg ötödik alkalommal kiutazó orvosi missziók által hallhatunk a problémáról, elsősorban a menekültek iszonyatos helyzetéről. Mit tud mondani a kongói menekültek problematikájáról? Került kapcsolatba a helyi lakosokkal?

Menekültek mindegyik olyan tartományban vannak, ami érintett volt a háborús konfliktusban. Az észak-kivui tartományban például létezik egy hatalmas menekülttábor. Dél-Kivuban nincs ilyen, bár léteznek bizonyos kisebb táborok, amiket az ENSZ menekültügyi szervezete hozott létre, de azok a kongóiak hazatelepítésére és a ruandaiak visszatelepítésére hivatottak. Dél-Kivuban a menekültek általában befogadó családoknál helyezkedtek el. Becsült létszámuk egyébként igen jelentős volt, olyan 750 ezer emberről beszéltek menekültként. Láttuk is a mozgást, de nem a híradásokból ismert tömeges vándorlást. Amely területeket érintettek a hadműveletek, azokat elhagyták a lakók. Jobb volt így dönteni, mint megvárni a bajt, hiszen gyakorlatilag szinte mindegy volt, melyik csapat ér oda hamarabb: a kormány részéről, ha kollaborálást feltételeztek egy falulakónál (például vegyes házasságot a ruandai hutu FDLR tagjaival), akkor megbüntették. Tudni kell, hogy Kongóban az életnek nincs túl nagy ára.

Térjünk vissza az EUSEC célkitűzéseihez és az integrációhoz. Megpróbálják az integráción kívül valamilyen oktatásban is részesíteni a katonákat a fegyelem, vagy ha úgy tetszik, az erőszakmentesség érdekében?

Úgy tudom, tervbe vették egy katonai iskola létrehozását, vannak bizonyos tervek a misszión belül a katonai oktatás helyreállítására. Nagyjából húsz éve semmilyen katonai oktatás nincs az országban. Sajnos olyanok kerültek sok vezetői pozícióba, akiknek semmiféle katonai képzettségük nem volt. A misszió mostani tervei szerint továbbá kiépítenek egy informatikai rendszert, először a fővárosban majd az idén kiépül ugyanez a katonai körzetekben is. Ennek elsődleges célja a személy és pénzügyi rendszerük támogatása. Ennek érdekében szerveztem a körzetparancsnokságon informatikai tanfolyamot. Már az első tanfolyam után nagy volt az érdeklődés, a második tanfolyam pedig mar jelentős túljelentkezést hozott. A körzetparancsnok is megértette ennek jelentőségét és támogatta a helyi képzéseket. Az EU támogatásával az EUSEC-en keresztül hamarosan két katonai iskola is újra beindításra kerül, egy az adminisztratív rendszer számára folytat majd képzést, míg a másik a tiszthelyettesek képzésére lesz hivatott.

Az integráció egyik elengedhetetlen része a személyes kontaktus a fegyveres harcosokkal – gondolom, a misszió során többször találkoztak személyesen is a csapatokkal. Megfelelően tudták kezelni a fegyveres lázadókat? Nem kerültek veszélyes helyzetbe?

A „Kimia II" hadművelet (a kimia szó jelentése lingala nyelven béke) felforgatta az egész tartományt. A veszély mindenhol jelen volt. A településeken, főleg Bukavuban a bűnözés volt rettentően magas. A misszióm elején, az integrációs folyamat dél-kivui beindítását megelőzően az ENSZ szervezetek képviselőivel közösen jártunk ki a fegyveres csoportokhoz azzal a feladattal, hogy megértessük velük a békefolyamatban való részvétel fontosságát. Az egyik ilyen fegyveres csoport vezetőjével, valamint fegyvereseivel végül sajnos olyan konfliktus alakult ki, amely után az ENSZ-MONUC erőknek helikopterrel kellett minket evakuálni. Két kongói kollégánkat túszul ejtették, és csak egy hónap után engedték őket el hosszas tárgyalások után. Komoly és feszült órákat éltünk át. Mindazonáltal a civil kollégák sokkal rosszabbul viselték a helyzetet, mint én katonaként.

A fegyveres szervezetekkel való tárgyalások 2007-ben kezdődtek meg. Két éve tart az integrációs folyamat – be tud számolni sikerekről e területen?

Dél-Kivuban tizenhárom aránylag szervezett fegyveres csoport működött, akiknek akkoriban még csak a becsült létszámát tudtuk. Mikor 2009 februárjában elkezdődtek a tárgyalások, 28 ezer embert deklaráltak és gyakorlatilag nagyjából alig több mint ötezer főt tudtunk integrálni. Az integrációs folyamatban több választási lehetőség állt a harcosok előtt: vagy a hadsereget, vagy a civil szférát választhatták. Nyolcvan százalékuk a civil élet irányába indult. Én azt gondolom, jól döntöttek, hiszen a hadsereg azért nem stabilizálódott egyik pillanatról a másikra. Amíg az ENSZ, illetve az erre létrehozott szervezetek kezelték a folyamatot, addig szervezetten működött az integráció.

Miért, mi történt azután?

Amint a hadsereg irányítása alá került a feladat, megváltoztak a dolgok. Máshogyan kezelik a fegyveres csoportok tagjait, mint azelőtt. Sajnos a hanyagság még csak tetőzi azt a sok-sok problémát és hiányzó feltételt, ami normális katonai kiképzéshez a felkészítéshez elengedhetetlen. Ide kell érteni a napi megélhetési nehézségeket is. Ha nincs mit enni, akkor bármilyen okosságokkal is érvelhetünk, az süket fülekre talál.

Decemberben tért haza, átadta helyét utódjának. Milyen instrukciókkal látta el?

Végtelen sok önállóság van a munkámban: eleve kétezer kilométerre vagyok a misszió parancsnokától, az internet és a telefon az egyetlen összeköttetés. Személyes találkozásra ritkán kerül sok. A munkában fontos a leleményesség, kreativitás, ötletesség. Az empátia elengedhetetlen. A legfontosabb, hogy a kongóiakat partnerként kell kezelni, tanítani kell őket, mert fogékonyak az újra csak ezt megfelelően kell tudni tálalni számukra, mert önérzetesek is.

Nehezen szokta meg a kongói viszonyokat?

Könnyen integrálódtam abba a közegbe, de volt olyan kollégám, aki nem. Elsősorban nyelvi problémák miatt. Ha valaki csak angolul beszél, akkor az olyan, mintha nem is létezne. A kongóiak közül nagyon kevesen beszélnek nyelveket – kivéve az ENSZ alkalmazottait, ám nem velük kell együtt dolgozni, hanem a katonákkal, a lakossággal. Tizenkét nemzet dolgozik együtt az EUSEC-ben, nem egyszerű sem őket, sem a munkastílusukat összehangolni, de megoldható problémáról van szó. Ha az időjárásra gondol, az nem okozott problémát. Ahol mi voltunk, temperált hőmérséklet van, hegyek veszik körbe a várost, de innen kilépve az igazi Afrikával találkozunk, annak minden nehézségével, embert próbáló, de csodálatos valóságával.

A családja már megszokta a hosszabb távolléteket?

Nem ez volt az első távollétem a családomtól. Volt, ahová vihettem a családom, ide természetesen nem, hiszen hadműveleti területről van szó.

Itthon hogyan tovább?

A nyár folyamán helyeztek át Szentendrére – korábban tatai dandár törzsfőnökeként dolgoztam -, jelenleg a kiképzőbázis törzsfőnöke vagyok. Tulajdonképpen hamar sikerült visszaállnom az itthoni viszonyokra. Ami nagyon furcsa, az inkább az, hogy nagyon hideg van.

Fotó: Nagy Sándor archívuma