Anyámasszony katonája

Mi is ennek a kifejezésnek az eredete és ténylegesen van-e negatív kicsengése arra a személyre, akinek mondták? Ennek járt utána a honvedelem.hu.

A jelenlegi ismeretek alapján úgy tűnik, hogy hasonló kifejezések más népek nyelvében már régebben is használatosak voltak, ami összefüggött általában a bátorsággal, vagy speciálisan a katonai élettel és a háborúskodás veszélyeivel. Számunkra érdekesebb, hogy hazánkban mihez köthetően alakult ki ez a kifejezés. A választ a kérdésre a népi hagyományok és szokások tanulmányozását követően kaphatjuk meg.

A kiindulópont az 1869-es év, ebben az évben jelent meg a sorozás intézménye akkor, amikor az általános hadkötelezettséget törvénybe iktatták. Ez az általános hadkötelezettség ezekben az években azt jelentette, hogy minden katonai szolgálatra alkalmas fiatal férfinak három évre be kellett vonulnia az Osztrák-Magyar Monarchia seregébe, ahol kiképzést, felkészítést kapott a katonai szolgálatra. A behívást előzte meg a sorozás, ahol egy bizottság ítélte meg azt, hogy a fiatal alkalmas-e a katonai szolgálatra, vagy nem. A sorozásnak és a bevonulásnak ezekben az években megvolt az egyszerű emberek által kialakított hagyománya, de ezek a szokások megyénként is változhattak.

A sorozás napján a legények és a barátaik a falu, vagy az adott település valamelyik kocsmájában találkoztak. Az itallal, valamint azzal, hogy többen vannak együtt egy kis bátorságot szereztek maguknak. A kis falvakban a kocsma után a községházához mentek és innen lovas kocsikkal, valamint kirendelt fogatokkal mentek el a sorozás helyszínére. Az esemény társadalmi fontosságát jelezte az, hogy a menet élén a bíró és a jegyző kocsija haladt és ezeket követte a fiatalokat szállító kocsik sora, egy-egy kocsin négy-öt legény ült és a legények a bortól felfokozott hangulatba kerültek és nagy hangon énekeltek. A sorozás szigorú rendben haladt, még azt is meghatározták, hogy a települések milyen sorrendben következnek.

A sorozásra behívott fiatalok a városháza épületében várakoztak, itt kerültek a sorozóbizottság elé, ami sorozó tisztekből és katonaorvosokból állt. Ez a bizottság hozta meg a döntést, hogy a behívott legény alkalmas, vagy alkalmatlan a katonai szolgálatra. A fiatalok hozzátartozóinak és barátainak a városházán kívül kellett lenniük és nagy izgalommal lesték, hogy a fiuk milyen minősítést kap. És aki büszkén kiáltotta: „Hopp, a császáré!", azt besorozták és várhatta a behívót. Akinek nem sikerült a sorozás és csúfságban maradt, erre mondták azt: „Hopp, az anyjáé!", vagy az akkori kifejezéssel „Hopp, a nyanyámé!", mert az a fiatal bizony otthon maradt az anyja mellett. Ezeket a fiatalokat a vele egyidős társai kíméletlenül kigúnyolták. Egyes megemlékezések szerint több olyan eset is megtörtént, hogy a szerencsétlen fiatalokat a folyamatos piszkálódással az öngyilkosságba kergették. Akik végeztek a sorozáson és megfeleltek az elvárásoknak, azonnal bementek a legközelebbi boltba és nemzetiszín, valamint piros, zöld, kék szalagokat vettek és azt a kalapjukhoz kötötték.

Végül látható az, hogy az 1900-as évek elejére ezek a sorozási szokások annyira teret nyertek, hogy az alkalmatlanokat „anyámasszony katonájának" hívták és az ilyen fiatal nem köthetett fel a kalapjára színes szalagot, neki csak a fehér pántlika járt. Ezekben az években a szalag több jelentéssel is bírt a viselőjéről. A szalag mutatta többek között azt, hogy a kalapot viselő nagy megmérettetés előtt áll, mert a bevonulás a legényeknek azt jelentette, hogy elszakadnak attól a közösségtől, ahol eddig éltek, ezért felnőtté váltak. Többek között a legények ünnepi kalapjára a szerelmük is rakhatott újabb szalagot, amit a viselője természetesen az egész falu népe előtt nagy büszkeséggel hordott. A lányok elsősorban azokra a kalapokra raktak szalagot, akiktől azt várhatták, hogy a katonai szolgálat után mint felnőtt férfiak térnek vissza a településre.