Az égig és végig

A hollywoodi filmgyártásban egyes filmeknek hosszú időt – nem ritkán harminc-negyven évet – kell arra várniuk, hogy elkészüljön a folytatásuk, azonban az egy-másfél generációt felölelő időszak, amely azóta telt el, hogy 1986 májusában, Tony Scott rendezésében a mozikba került a Top Gun, még ilyen mércével is rendkívülinek számít. Most, harminchat év múltán pedig itt a második rész, a Top Gun: Maverick, amelyet Scott, akkor sem tudott volna megrendezni, ha még élne (a brit filmes 2012-ben hunyt el), másrészt a Paramount igazi szuperdobásra készült, amelyhez már határozottan fiatalosabb-profitorientáltabb szemléletre volt szükség.

A tisztességes iparos hírében álló Joseph Kosinski, akinek a CGI-technikával végzett munkája fényévekkel jelentősebb, mint a (teljesen jellegtelen) rendezései, ezúttal nem szokásos módon gondolt tovább egy régi popkulturális klasszikust: a Top Gun: Maverick képi-látványvilágában a Top Gun folytatása, cselekményét illetően viszont az első rész inverze. Olyannyira, hogy a nyitójelenet előtt – valószínűleg betűről-betűre pontosan – jelenik meg a fekete háttér előtti fehérbetűs inzert, amely hírül adja, hogy 1969. március 3-án alapították meg a San Diegó-i Top Gun iskolát, ahol a világ legjobb vadászpilótáit képzik. (Az amerikai haditengerészet vadász-harcászati oktatási intézménye létezik; kódnevét kapitális betűkkel, egybe írja.)

A film tényleges kezdete is az előzményt idézi: vizualitásában és zeneválasztásában is hűséges Scott valóban jól működő nyitányához, amelyben – Scott régi alkotótársaként az akciószekvenciák veteránjává előlépett Jeffrey L. Kimball időtálló kameramunkájával – fel- és leszállnak az amerikai haditengerészet vadászpilótái, az első rész tekintetében az Indiai-óceánon állomásozó anyahajóról/ra, a folytatásban pedig egy meg nem nevezett földrajzi ponton. Kosinski hamar elvezet minket a kaliforniai Mojabe-sivatagba, ahol főszereplőnk, Pete Mitchell százados (hívójele: Maverick, életre keltője: Tom Cruise) láthatóan megőrizte a macsóságát és önfejűségét, ugyanis pontosan úgy szeret farmerben és bőrdzsekiben motoron száguldani, mint fiatalkorában, és ha arról van szó, hogy borsot kell törni felettesei orrára, egy kis erőfitogtatásért továbbra sem megy a szomszédba.

Igaz, most a szuperszonikus sebességű torlósugaras repülőgépekkel végzett tesztprogramját törölték, de ha Maverick a felső hiperszonikus tartományba kívánja vezetni a tesztgépét, nincs olyan szigorú ellentengernagy (ezúttal a négyszeres Oscar-jelölt Ed Harris), akinek ne mondana ellent. Természetesen, sokáig úgy néz ki, hogy a rizikós küldetés sikerrel jár, de aztán mégsem a várt módon fejeződik be, a súlyos következmények helyett viszont „a leggyorsabb ember a világon” jelzőszerkezettel bemutatott Maverick megint a Top Gunban találja magát – ezúttal oktatóként vezénylik „Amerika legkellemesebb városába”, ahova legutóbb még a vadászpilóta-program újoncaként küldték. Egy szigorúan titkos küldetésre kell felkészítenie a hallgatókat (közöttük végre találni egy nőt és egy szemüvegest is), akiknek egy „szakadár állam” nemzetközi egyezményeket sértő urándúsítóját kell szétlőnie. Kockázatos feladat, de mindannyian sejthetjük, mi lesz a végkifejlet…

A filmeknek tulajdonképpen nem folytatást megálmodó, a narratíva átkeretezése révén inkább remake-et készítő tendenciája egyáltalán nem új trend, Hollywood egyre gyakrabban felemlegetett 1930-as és ’40-es évekbeli aranykorában – a kedvezőbb technikai feltételekkel magyarázva – tucatnyi filmet forgattak újra, manapság viszont inkább jobbára a számottevő külföldi mozisikerekből készítenek angolul beszélő játékfilmeket. Pontosan ezért izgalmas a Top Gun második része, amelyet a Paramount háromfős „álomgyári” szerzőgárdája (Ehren Kruger, Eric Warren Singer, Christopher McQuarrie) visszavezetett az első rész cselekményvilágába.

A Top Gun: Mavericknek már a címe is sokat elmond arról az alkotói – inkább: kereskedelmi – szándékról, amely lényegében a film egészén dominál. A mostani rész tulajdonképpen azoknak a nézőknek szól, akik mostanra a szívükbe zárták a tekintélyelvűséggel hadilábon álló Mavericket, akiket lázba hoznak a katonai-haditechnikai témájú filmek, és közülük is leginkább azoknak, akik a látványra építő filmekért lelkesednek (és akiket, ezáltal, könnyen vissza lehet csalogatni a koronavírus-járvány után megfogyatkozott látogatottságú vetítőtermekbe). Igaz, nem vártunk fajsúlyos társadalmi üzenetet vagy metafizikai-ontológiai kérdésfelvetéseket a Tom Cruise produceri felügyelete alatt megvalósított álomprojektről, azért azt mégiscsak erősen nehezményezzük, hogy a dramaturgia olyan erőtlen, mint a nádoszlop. Noha finoman kidolgozott drámával a Top Gunban sem találkoztunk (Jim Cash és Jack Epps Jr. forgatókönyve hemzseg a dramaturgiai hibáktól, a romantikus szál egyenesen bohózatba illően kidolgozatlan), a Top Gun: Maverick grandiózus, de amerikai mércével nem felsőkategóriás produkciós költsége (170 millió dollár) sem a forgatókönyvfejlesztésre ment el, hanem a szédületes látványvilág kiépítésére. Csakhogy Kosinski rendezésében nem pusztán arról van szó, hogy „mindent a szemnek”, hanem az alábbi elvet a „mindent a könnycsatornáknak” tétel is megtámogatja, így a robbanásszerű technikai fejlődés rendkívül különös módon ötvöződik azzal a jelentős nosztalgiával, amely az első rész híres jeleneteit, zenei témáit és szereplőit hozza vissza.

Merthogy ezerkilencszáznyolcvanhatot és kétezerhuszonkettőt nem csak a haditengerészet keményfejű századosa kapcsolja össze, hanem konkrétabban a bajtársiasság eszméje, Maverick folyamatos parancsmegtagadásai („Ösztönösen is jó pilóta, talán túlságosan jó” – közli vele a felettese az első részben; „Tökös egy pöcs vagy, pilóta!” – hangzik el a másodikban), a polgári és katonai élet kicsit humoros, de jobbára vértelen szerelmi szálban történő egyesülése (a Pentagon Kelly McGillis által életre keltett összekötőjét most az Oscar-díjas Jennifer Connelly által játszott bártulajdonos váltja fel), valamint az apai örökséggel való megbirkózás (Maverick sokáig az édesapja miatt nem mehetett az akadémiára, az első részben elhunyt pilótatársa, a Goose becenevű Nick Bradshaw mostanra felnőtt fiát, „Roostert” pedig éppen Mav nyomására nem vették fel).

Ugyanakkor ott van néhány valóban működő, szép nosztalgikus gesztus: a félmeztelen, tengerparti kézilabdajáték a tipikus Baywatch-életérzésért felel, valamint Kenny Loggins ikonikus betétdala, a Danger Zone jelzésértékű (csupán egyszeri) használata, amely nagyon hasonló kontextusban csendül fel, mint egykoron, illetve a szereplők előadásában Jerry Lee Lewis legendás rock ’n’ roll slágere, a Great Balls of Fire (most a Roostert játszó Miles Teller pötyögi el a zongorán), amely az első rész egyik legérzelmesebb jelenetét hívja elő. Ráadásul Kosinski nem túl innovatív módon, de a közönségízlést lelkesen kiszolgálva meg is mutatja a ’86-os jelenetek két legmarkánsabb epizódját (duplarandevú; Goose halála).

A látvány viszont önmagáért beszél: videójátékos dinamikát, hihetetlen sebességet és komoly feszültséget kapunk. Ha szeretjük a szimulátorokat, biztosan izgalommal fogjuk nézni a „krémek krémje” légi versengését, még akkor is, ha tudjuk, hogy számos jelenetet tényleg a levegőben, vadászgépeken rögzítettek, a szép mosolyú Cruise pedig hatvanévesen sem riad vissza egy-két kaszkadőrjelenettől. És mire felocsúdunk a sok jóból, a bagatell történet szerencsésen zárult, és a mentorból aktív szereplővé előlépett Maverick nem csak megmentette a világot, hanem még álmai nőjét is bezsákolta. Más nem is kell már, csak egy romantikus zárójelenet (érzelmekből, például a Val Kilmer által játszott Iceman megjelenésekor, eddig sem volt hiány), és jöhet is Lady Gaga Hold My Hand címmel ellátott, himnikus emelkedettségű rock-betétdala, amely szépen illeszkedik a korábbi Top Gun-zenék (a Berlin Oscar-díjas Take My Breath Away-je, Kenny Loggins Danger Zone-ja) sorába.

Közönségszeretet ide vagy oda, a rajongói igények kiszolgálása olyan szinten visszavetette a Cruise népszerűségének megágyazó akciófilm folytatásának ügyét, hogy addig, amíg a Top Gun az 1980-as évek szerethető akciófilmes darabja tudott maradni, a Top Gun: Maverick csupán a kortárs hollywoodi akciófilmkészítés középszerű, de látványos példája lehet.