Karácsony velejárója a szép ünnepi asztal és az ajándékok, de csak ezektől nem lesz ünnep. Különösen igaz ez most, a járvány idején, amely arra figyelmeztet, hogy figyeljünk oda az élet értelmére, amelyet valójában csak az Úristen adhat meg. A karácsonyi ünnepkör járvány idején adott többlettartalmáról és Isten a „köz szolgái” általi szolgálatáról is kérdeztük Berta Tibor ezredest, a Katolikus Tábori Püspökség általános helynökét.
Kezdjük egy aktualitással: mik a tanulságai a járványnak most, hogy benne vagyunk, illetve mi lehet akkor, amikor magunk mögött hagyjuk?
Istennel semmi sem lehetetlen, és Isten nélkül nincs semmilyen szilárd pont és kapaszkodó. Számosan mondják mostanában, hogy sok mindenben változtatni kellene az életünkön. Sokszor idézték az elmúlt időszakban Blaise Pascal francia matematikus, vallásfilozófus, teológus mondatát, aki valami olyasmiről beszélt, hogy aki egy szobában nem tud megmaradni és nem tud mit kezdeni magával, nagy gondban van. Senki nem tudja azt, hogy a gazdasági és társadalmi hatása mellett, bennünk, a lelkünkben mit okoz ez a járvány. Mindannyiunkban ott van számos más érzés mellett a félelem, és ha nagyon őszinték szeretnénk lenni, a haláltól való szorongás is, akár saját magunkra vagy a szeretteinkre gondolva, még azokban is, aki tagadják a vírus létezését, csak ők így oldják fel a szorongást, a mostani megkötözöttséget. Akinek van valamilyen kapaszkodója, ahová nyúlni tud: könyvekhez, egy kultuszhoz, egy spirituális mélységhez, annak esetlegesen több lehetősége van fölülemelkedni az embertpróbáló helyzetek adta viszontagságokon.
Önöket, a Katolikus Tábori Püspökséget hogy érinti ez a járvány?
A katonákkal való lelkipásztori törődésünkben vannak ennek jelei. Tavasszal indítottunk egy online, „Karanténkápolna” nevű áhítatot, amelyek 8-10 perces esti imádságok és elmélkedések voltak péntektől péntekig a hét minden napján, amelyekbe az interneten lehetett bekapcsolódni. A katolikus egyház „specialitása” azonban, hogy a szentmisében, a szentáldozáskor fizikailag is jelen kell lenni, hiszen reggelizni sem lehet online, tehát Krisztus testét sem tudjuk magunkhoz venni a jelenlét nélkül, így ez most sokaknak nagy hiány. Az online szentmisék, liturgiák, áhítatok, szertartások ugyanakkor arra azért nagyon alkalmasak, hogy érzelmileg „helyrebillenjünk”, de ez mégsem az „igazi”.
Térjünk át a Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel való kapcsolatra. Az NKE jelmondata: „A Haza szolgálatában”. Hogyan feleltethető ez meg Isten szolgálatával?
Remekül összeillenek, hiszen nekünk, embereknek egymást kell szolgálnunk, egymásra kell figyelnünk. Jézus azt mondta az utolsó vacsorán: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást!” Katonáknak mondom mindig, hogy Jézus parancsba adja a szeretetet, amely így nem pusztán érzelem, hanem egy nagyon is tudatos tevékenység. Odafigyelés arra, hogy a másiknak mire van igazából szüksége. Ehhez fegyelem, figyelem és rend kell.
Hogyan tudja egy egyetemi lelkész átadni ezt a gondolatiságot, milyen a fiatalokkal a kapcsolatuk?
Amikor elkezdődött a Ludovika Főépület felújítása, akkor voltam először a Szent László-kápolnában. A falak bordó színűek voltak, mert előtte valamikor éppen valamilyen animációs filmet forgattak, és az volt a díszlet. Később, a felújítás idején többször is jártam ott, és nagyon bíztam benne, hogy ebből valami igazán szép születik. Így lett, és nem csak az épület renoválására gondolok most. Hiszem, hogy igenis kell egy olyan felsőoktatási intézmény, ahová olyanok járnak, olyanok tanulnak, akik az állam és a haza szolgálatában dolgoznak majd. A latin ministro (szolgál) szóból származik a ministráns, de a miniszter szó is, ami „szolgát”, „szolgálattevőt” jelent. Akik itt tanulnak, a nagybetűs nemzet és haza szolgái, szolgálattevői lesznek, és ezt le kell bontani a hétköznapokra, megtanítani és megtanulni, elsajátítani, hogy akik az állam szolgálattevői azok valójában egymás és az itt, ebben az országban élők szolgái. Egymás szolgálatában valójában az Istent szolgálja az ember. Ehhez egy egyetemi lelkész egyfajta többletminőséget tud adni az egyetemi polgároknak. Régen az egyház hozta létre az egyetemeket, és azt gondolom, hogy hit és tudomány nem választhatók el szigorúan egymástól, ugyanakkor nem is versengenek, hanem inkább kiegészíthetik egymást. Az egyetemre épp ezért kellenek papok, lelkészek, hogy segítsenek az értelmezésben, hogy az emberi személy ki tudjon teljesedni, amiben nagy támasz tud lenni a kultusz. A fiatalokkal való kapcsolattartásban nagy nehézséget jelent, hogy 1990 előtt semmilyen vallásos életre nem volt lehetőség, az egyház szellemileg és fizikailag is „megkötözött” volt, és legalább kettő, de talán még az is mondható, hogy három nemzedék nőtt fel úgy, hogy semmilyen vallásos, hitéleti nevelést, képzést, ismeretet nem kapott.
Harminc év mire volt elég?
Sajnálatosan nagyon kevésre. Igaz, voltak hűséges emberek, akik az összerombolt lelkiség felépítésében és a megkötözöttség feloldásában segítettek, de építkezni sokkal nehezebb, mint rombolni. Persze így nem nagyon kell csodálkozni azon, hogy az elnyomás évtizedeinek folyományaként valaki nem tud hinni, hogy nem vallásos, illetve paradox módon valamiképpen mégis, csak egy nagy szinkretista keveredés van sokakban a gyógyfüves orvoslástól, az agykontrolltól, a heti horoszkópon és az ezotérián át, Jézus Krisztuson keresztül mondjuk Buddháig. Őszintén be kell vallani azt is, hogy nehéz eligazodni a mai világban, amikor az internet sok millió találatot dob ki például arra a keresőkifejezésre, hogy „Jézus Krisztus”. Így aztán meglehetősen fáradságos igazi, hiteles forrást találni. Ráadásul például a bibliai szövegmagyarázatok megértésének akkor van értelme, ha ezt a folyamatot az egyházi év egészében a „gyakorlatban” végig tudjuk követni. Aki „beesik” ennek a negyedére, mondjuk karácsonykor, az – önhibáján kívül – szinte semmit vagy vajmi keveset ért meg belőle.
Segítsünk ezeknek az embereknek ezen keretek között! Mi az üzenete ennek az ünnepkörnek egy olyan ember számára, aki csak ilyenkor úgy „beesik”, vagy „be sem esik” a templomba?
Talán azt érdemes valamiképpen megérteni, hogy mi történik Betlehemben. A Lukács szerinti evangéliumból értesülünk arról, hogy Jézus születésekor a pásztoroknak megjelennek Isten küldöttei, az angyalok, nagy fényesség támad; településeinken ezt is szimbolizálja a megannyi díszes fényfüzér. Jézus később magáról mondja azt: „Én vagyok a világ világossága.” Betlehemben a fényességgel Isten szeretetének a közelsége jelenik meg, az emberhez lehajló irgalma, megjelenik a dicsősége. Mindez ugyanakkor egy nagy kontraszttal válik nyilvánvalóvá egy barlangistállóban, azaz egy végtelen nagy egyszerűségben és szegénységben. Ez a „Teremtő”, a „Mindenható”, a „Gondviselő” Isten szeretetének megnyilvánulása, aki elküldi a fiát, és ő ugyanolyan ember lesz, mint mi. Ezért csalókák a mi romantikus, szépséges betlehemeink, mert valójában az a nagyszerű esemény, ami történik, mármint, hogy a világ Megváltója megszületik, emberré lesz, az egy végtelenül egyszerű, durván fogalmazva egy koszos és büdös helyen történik meg, egy istállóban a településen kívül. Itt és így nyilvánul meg az Isten dicsősége, ráadásul úgy, hogy az angyalok egy lenézett foglalkozást űző csoportnak, a pásztoroknak jelennek meg, a gyermek Jézust rajtuk kívül azon az éjszakán csak Mária és József látja. Isten bár egyfajta módon kinyilvánítja dicsőségét, ugyanakkor szinte észrevétlenül jön el a világba, azt azonban mégis kifejezetten nyilvánvalóvá teszi, hogy a Láthatatlan láthatóvá válik, elérhetővé lesz az, aki Elérhetetlen, sőt érinthetővé, s mint gyermek kézbe foghatóvá. Nagy jel és fontos üzenet, hogy Isten testet vesz magára, testet ölt. A karácsonynak ez a kettőssége arra hív, hogy nagyon nyitott és őszinte szívvel elgondolkodjunk, és így ünnepeljünk. S meg is kell ünnepelnünk, de az ünnepet mi teremtjük meg, mi készítjük elő, ez különösen igaz most, a járvány idején. A karácsonyfa – bármilyen is az – az életet jelenti, a díszeknek, égőknek mindenféle más szép szimbolikája van. Érdemes talán belegondolnunk abba is, hogy a karácsonyra készülés idejében, az adventben tegyünk jót embertársainkkal, mindezt azonban úgy, hogy lehetőleg észre se vegyék, hogy mi tettük velük. Ahogy Jézus is szinte észrevétlenül jött ebbe a világba. Ezek az észrevétlen jó cselekedetek is hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy legyőzzük azokat az akadályokat, amelyek elválasztanak bennünket Istentől. A karácsonyfával, a szép ünnepi asztallal és az ajándékokkal szebbé tehetjük a karácsonyt, de azt hiszem, mindenki tudja, hogy mindezek „kellékei” az ünnepnek. A vallásos, hitüket megélő családoknál mindezek mellett vagy mindezeken felül megjelenik az egész ünnepet átszövő és átjáró lelkiségi, spirituális többlet. A karácsonyt a szeretet ünnepének nevezték el, de mitől szeretet a szeretet? Minden embert azért szeretek, mert szeretem az Istent, ez is egyfajta többlet, amikor a karácsony üzenetéről beszélünk. Ezt a mostani járványt is úgy tudjuk majd igazán legyőzni, ha megpróbálunk odafigyelni az élet valódi értelmére. Ezt pedig hitem szerint valójában az Úristen tudja megadni nekünk. Ha kihagyjuk őt, nem sok minden marad. Nem mondom, hogy aki vallásos, az jobb közgazdász, banki szakember vagy kormánytisztviselő, de talán lelkiségéből fakadóan is belegondol abba, hogy a tudása, tehetsége, a Jézus által megfogalmazott „talentum” végső soron Istentől származtatható.
(Az interjú a Bonum Publicum decemberi számában jelent meg.)
