Búcsú a Dontól

Még csak nem is hajnalodott, amikor a csapat elindult a horhosba, ahol a lezuhanás helyén a szentmise megtartását terveztük. Az oltár egyszerű katonaláda volt, a koszorút a repülőtéri erdő fenyőgallyaiból, a keresztet faágakból szerkesztettük. Csípős volt a hajnal, az égen ugyanazok a csillagok ragyogtak, mint hetven évvel ezelőtt. Rozsé atya felkészült, mi pedig felsorakozva vártuk az öt óra hét percet. Szinte egyszerre mondtuk ki:„Most zuhant le!"

A könyörgés szavai és az ébredő madarak hangja összeolvadt az alekszejevkai erdőben. A Himnusz eléneklése és a Magyar Takarodó trombitaszólója után mindannyian nagyon csendben voltunk. A párás hajnal felett lassan felragyogott a nap, és csillogtak a nemzetiszín szalag betűi: „A Hazától!" és a „Bajtársaidtól!"

Nagyon hallgatagok voltunk, amikor a kocsi elindult velünk a hajdani közelfelderítő repülőtérre, amit addig csak néhányan láthattak közülünk. Meredek kaptatóval jutottunk fel a lezuhanás helyétől alig ötszáz méterre fekvő felszállómezőre. A learatott kaszálót szegélyező erdőben már messziről látszottak a gépek egykori állóhelyei. Az erdőszélről ráláttunk a katasztrófa színhelyére, a mélyben párálló kis völgyre, ahol még innét is látszott a magányos kereszt és a nemzetiszín szalaggal átfont fenyőkoszorú.

Az ilovszkojei repülőtérre visszaérve már a lebontott tábor várt bennünket. Rövidesen tovább kellett indulnunk, hiszen még hosszú nap várt ránk. Orosz segítőink először Korotojakba, majd a boldirevkai hősi temetőbe kísértek el bennünket. A kereszteken és a kopjafákon lobogtak a magyar nemzetiszín szalagok, mi pedig elszorult szívvel olvastuk a rájuk írt feliratokat. Megtisztítottuk a központi kopjafa dombját a gyomoktól, és búcsúzóul még egyszer megálltunk egy néma főhajtásra a díszes kapuív alatt.

A következő megálló Uriv volt. A nagy hídfőcsaták színhelye hetven esztendővel ezelőtt sem lehetett nagyobb város, ma is csak néhány tucat házból álló falucska. A helyi történész az egykori eseményekről több könyvet írt, a repülőgép-lezuhanásoknak ma már ő az egyetlen ismerője. Sajnos a feltételezett Caproni lezuhanás szemtanúja tíz nappal ezelőtt meghalt, tőle már érdemi adatokat nem kaphattunk, a történész viszont elvezetett bennünket az esemény színhelyére. Furcsán szegecselt lemezdarabok kerültek elő, amelyeket még elemeznünk kell, hogy biztosak lehessünk a maradványok azonosításában.

A meglepően széles, de mindenféle felületi festés nélküli utakon, már szürkületben érkeztünk Voronyezsbe, ahol újabb szállást kellett elfoglalnunk és felkészülnünk a holnapi búcsúra. Talán sikerül még egy igazi magyaros vacsorát összehoznunk, ha az időjárás és a beszerzési lehetőségek is engedik.

Utunk során orosz barátaink részéről olyan segítőkészséget, barátságot tapasztaltunk, ami a mai világban számunkra meglepő és igen jóleső volt. A boldirevkai temetőben a magyar emléktáblák mellett szívmelengető volt az orosz koszorú látványa. Az volt az érzésünk, hogy a rettenetes veszteségeket szenvedett, hőseit tisztelő orosz nép ma már reálisabban látja az egykor történteket, és alig várja a baráti kézfogás lehetőségét.

Az expedíció végén eljött az ideje a köszönetnyilvánításnak is. Köszönjük támogatóinknak a nagylelkű és széleskörű segítséget. Köszönjük orosz barátaink − a Don-kutatócsoport, Vitalij Latarcev és Borisz Davidov − szervezőmunkáját és segítőkészségét, kanadai honfitársunk, Horváth Gábor hatékony közreműködését és az olvasók szíves figyelmét.

Találkozunk otthon, Magyarországon!

Az expedíció tagjai:

Magó Károly zászlós, az expedíció vezetője

Kálinger Roland százados, tábori lelkész

Walter János főtörzsőrmester, kutató

Légrádi Lajos, a Magyar Roncskutató Egyesület elnöke

Galambos Gábor kutató, Magyar Roncskutató Egyesület

Takáts László kutató, Magyar Roncskutató Egyesület

Punka György repüléstörténész, a Magyar Roncskutató Egyesület tiszteletbeli tagja