Dunquerke-nél dőlt el Párizs sorsa

A Harmadik Birodalom kezdetben egyre-másra érte el hadi sikereit. Adolf Hitler idejekorán felismerte, hogy a svéd acél utánpótlása miatt mindenféleképpen el kell foglalnia az északi (dán, norvég) kikötőket. Franciaországban mindeközben jelentős politikai változások következtek be. A Daladier-kormány megbukott, az utód, Paul Reynaud pedig sokkal határozottabb háborús retorikát folytatott. Ám a németek ultimátumot nyújtottak be Dániának, s április 9-én szó szerint egy nap alatt foglalták el az országot. Ezzel egy időben pedig Norvégiában is expedíciós csapatok szálltak partra, s Oslótól Narvikig meg próbálták elfoglalni a kikötőket. Az angol erők azonban megelőzték őket, s egészen júniusig, Franciaország bukásáig tartották a kikötőt. Május 10-én már arról érkeztek hírek, hogy Adolf Hitler Franciaország, Hollandia és Belgium lerohanására készül.

Sárga Terv

A Francia Hadjárat, a Fall Gelb Hollandia és Belgium elleni támadásokkal kezdődött. Walter von Brauchitcsh 110 hadosztályt vont össze a belga és a holland határ mentén. A német csapatok olyan erővel zúdultak a szövetséges haderőre, hogy az meglepésként érte őket. Az összevont páncélos és gépesített erőket hatékonyan támogatták a Luftwaffe gépei. Ennek egyik példája Rotterdam május 14-ei bombázása, melyet később terrorbombázásnak minősítettek a szövetségesek. Albert Kesselring vezetése alatt gyakorlatilag a teljes belváros elpusztult. Az akcióra azért volt szükség, hogy a náci erők kikényszerítsék a fegyverszünetet. A német haderő öt nap alatt elfoglalta az egész országot. Az előrenyomulásban az sem akadályozhatta meg őket, hogy a hollandok az ország nagy részét vízzel árasztották el. A hadjárat sikeréhez a szövetséges haderő teszetoszasága is hozzájárult.

Maurice Gamelin tábornoknak szintén 110 hadosztálynyi fegyveres erő állt rendelkezésére, ráadásul majd’ minden fegyvernem (légierő, páncélosok és tüzérség) számbeli fölényben voltak. Ugyanakkor képtelenek voltak összehangolni a hadműveleteket. Elemzések szerint az is súlyos hiba volt a vezetés részéről, hogy a páncélosokat csupán a gyalogság támogatására használták fel. Az Honoré Henri Giraud tábornok vezette 7. hadsereg mindeközben a belga haderő megsegítésére, északra indult, s ezzel besétált a németek által állított csapdába. Az ütközetben egyébként május 18-án a tábornok is hadifogságba esett, ám onnan 1942-ben megszökött. A Sárga Tervet egyébként Gerd von Rundstedt dolgozta ki. E szerint a német páncélosok villámgyorsan átkelnek az Ardenneken, s a franciák hátába kerülnek. A szövetséges nem ugyanis hitték el, hogy a sziklás szerpentinekkel megbirkózzanak a német tankok.

Véres csata Dunkerque-nél

Május 15-re az előrevonuló csapatok gyakorlatilag az összes útjukba eső kikötőt elfoglalták. A franciák megsegítésére vezényelt brit haderő parancsnokai – látván a folyamatos vereségeket, úgy döntöttek, hogy evakuálják a Brit Expedíciós Hadsereget. A döntést május 24-én hozták meg, helyszíne pedig Dunquerke kikötője volt, amelynek partján összevonták a brit haderőt. A Dynamo hadművelet május 27-én kezdődött meg. A kimenekítés idejére a teljes brit flottát mozgósították, sőt a hadihajókat bárkákkal, a Temze kishajóival, de még yachtokkal is kiegészítették. Ideiglenes mólókat pedig teherautókból alakítottak ki. Május 28-án a belga hadsereg megadta magát, Adolf Hitler pedig parancsot adott a Dunquerke-nél rekedt haderő teljes megsemmisítésére. A Luftwaffe és a Werhmacht állandósuló csapásai következtében egy alig öt kilométeres sávra zsugorodott a szövetségesek által védett partszakasz.

Az akció kezdetén a bombázások nem csak Dunquerke-re terjedtek ki, hanem csapásokat mértek a kivezényelt hajókra, valamint a parton rekedt katonákra egyaránt. Ugyanakkor Adolf Hitler egy napra váratlanul felfüggesztette a támadásokat. Ezt kihasználva a szövetségesek mintegy 330 ezer embert tudtak kimenekíteni a partokról. Ugyanakkor a fegyverzetük, a hadianyagok és a gépjárművek jelentős része vagy megsemmisült, vagy a németek kezére került. A támadásokban kilenc brit romboló és 200 kisebb hajó megsemmisült, s 32 ezer ember holtteste maradt a parton. Az ott rekedt mintegy 36 ezer katona pedig megadta magát. A britek ugyanakkor a kimenekített csapatokból hamarosan újra ütőképes alakulatot tudtak kialakítani. A franciák viszont elveszítették a legütőképesebb csapataikat, s ami még ennél is nagyobb baj volt: a hitüket is elveszítették az ütközetben. Ennek következtében a németek előtt megnyílt az út Párizs felé.

Kollaboráns kormány

Az ország háromötöde német kézre került, míg a déli területek némi önállóságot élveztek, ám a Vichyben felállított új kormány súlyos árat fizetett a kvázi függetlenségért. Henri Philip Pétain a „szabadság, egyenlőség és testvériség" jelszava helyett meghirdette a „munka, család, haza" szlogent. Ennek örvén egy újfajta nemzeti közösséget akart kimunkálni, melynek újabb ellenségképre volt szüksége. A köztársaságpártiak mellett a szabadkőművesekben, a protestánsokban és a zsidókban látta az új kabinet a felemelkedés ellenségét. Franciaországban a zsidók elleni ellenszenv már a Dreyfus-ügy óta nyílt titok volt. A Vichyben felállt kollaboráns kormány is azzal igyekezett megvásárolni a németek jóindulatát, hogy segédkezet nyújtott nekik a zsidók összegyűjtésében. Két főminisztere Francois Darlan, aki egyébként Pétain kijelölt utódja volt) és Pierre Laval aktív közreműködésével a francia zsidók mintegy egynegyedét, 76 ezer főt juttatott a Vichy-kormány német koncentrációs táborokba.