“El-Alamein előtt soha nem győztünk”
Szöveg: Kecskeméti József | 2008. november 10. 11:26“Szinte azt mondhatjuk, el-Alamein előtt soha nem győztünk, el-Alamein után soha nem szenvedtünk vereséget.” Winston Churchill értékelte így a II. világháború egyik legnagyobb szárazföldi offenzíváját, mely 1942. novemberében ért véget, s tíz napig tartott. Mind a tengelyhatalmak, mind pedig a szövetségesek óriási erőket vontak össze Észak-Afrikában.
A második el-Alameini ütközet 1943. október 23-án kezdődött és november 4-én ért véget. A szövetséges erőket Bernard Montgomery irányította, míg a tengelyhatalmak Erwin Rommel parancsnoksága alatt indultak csatába. Az összesített német-olasz haderő mintegy 550 harckocsiból, több mint 600 repülőgépből és közel 500 páncéltörő ágyúból állt. Erwin Rommel 116 ezer katonával szállt szembe a szövetségesek 220 ezer katonájával. Bernerd Montgomerynek mellettük 1030 harckocsi, 750 repülőgép állt rendelkezésére. A siker azonban e mellett főként annak köszönhető, hogy azelőtt sosem látott tüzérségi erőt vontak össze a térségben. A szövetségesek rendelkezésére 900 közepes és nehéztüzérségi fegyver, valamint 1400 páncéltörő ágyú állt.
A tettes visszatér
Az 1943-as események előtt már volt egy ütközet a térségben. 1941-ben még az olasz feleltek Észak-Afrika megtartásáért. Eleinte a Rodolfo Graziani tábornagy vezette erők számos sikert értek el. Azonban – mint később kiderült – ennek taktikai oka volt. A britek ugyanis számos olyan pontot engedtek át az ellenség kezére, melyek védelmét nem tartották fontosnak. A szövetséges haderő néhány hónapos szünet után ment át ellentámadásba. Richard O’Connor altábornagy vezetésével az olasz csapatok nagy részét felőrölték, aki csak tehette elmenekült Egyiptomból. Az első nagy ütközet végén a britek nagyszámú olasz hadifoglyot ejtettek. A csata eredménye az lett, hogy Olaszország gyakorlatilag lemondhatott Észak-Afrikáról. Ilyen előzmények után szemelte ki a német hadvezetés 1941. februárjában Erwin Rommelt arra a feladatra, hogy megoldja az ottani háborús helyzetet.
Öt órányi zárótűz
A vereség után Erwin Rommel helyzete megroppant Észak-Afrikában. Utánpótláshoz gyakorlatilag ne jutott. A hadserege pedig lassan felélte a Tobrukban zsákmányolt ellenséges hadieszközöket. Mivel ebben az időszakban zajlott a sztálingrádi ütközet is, Rommel mindenre felkészült. Győzelem esetén ugyanis a szövetségesek Iránba és Törökországba kellett volna, hogy átirányítsák csapataik jelentős részét. Ennek értelmében a fokozatosan erősödő brit erőkkel szemben Erwin Rommel védelemre rendezkedett be. Több kilométer mélységben félmillió harckocsi-aknát telepített. Ugyancsak jelentős számban ásott be gyalogsági aknát. Ugyanakkor egységei mozgékonyságát jelentősen befolyásolta az üzemanyaghiány. A hadvezérnek azonban a végsőkig ki kellett tartania, hiszen Adolf Hitler úgy neki, mint minden német parancsnoknak megtiltotta a visszavonulást.
Az ütközet 1942. október 23-án tört ki. Ekkor a szövetséges erők zárótűz alá vették a német vonalakat. A 880 ágyú eleinte a frontvonal teljes hosszában lőtte a tengelyhatalmak állásait. Ez a fázis 20 percig tartott. Ez után öt és fél órás célzott ágyúzás következett. A gyalogság azonban csupán mintegy 8 méter széles folyosót tudott nyitni az aknamezőn. Ezen csak nagyon lassan tudott megindulni az 500 tankból álló haderő. Ennek következménye az lett, hogy a felvert porban elakadtak a harckocsik, s hajnalra megrekedt a támadás: a brit erők egyesével a senki földjén álldogáltak. A következő két napban a szövetségesek megroppantották a németeket. Egy tüzérségi támadás következtében megszakadt a telefon-összeköttetés, a szövetségesek átjutottak az aknazáron, s 115 tonnányi bomba ledobása után az ausztrálok elfoglaltak egy megfigyelőpontot.
Harcolni a végsőkig
A következő napokban a tengelyhatalmak életét több dolog is keserítette. A legfontosabb talán az volt, hogy csupán három napra elegendő benzintartalékuk volt. Az sem mellékes, hogy a katonák gyakorlatilag éheztek: a szabvány fejadag felét kapták. Sok volt a beteg és sebesült katonájuk. Erwin Rommel északon, az ausztrálok által elfoglalt magaslat ellen indult ellentámadásba. Ez súlyos kudarccal végződött: amellett, hogy az ausztrálok a végsőkig kitartottak, a német harckocsik felélték az összes benzinjüket, és ott ragadtak a Royal Air Force prédájaként. Október 29-re a tengelyhatalmaknak összesen 330 harcképes tankja volt. Velük szemben a britek még mindig 800 harckocsit tudtak bevetni. Erwin Rommel ekkor a következőket mondta: “Már nincs elegendő üzemanyagunk a visszavonuláshoz. Egy lehetőségünk van, harcolni a végsőkig, itt El Alameinnél".
A német hadvezér a réshez irányította a megmaradt olasz és német páncélosokat. Az akció kudarcba fúlt: a szövetségesek és a tengelyhatalmak egyaránt 100-100 harckocsit veszítettek. Azonban, míg a britek számára ez elviselhető veszteség volt, Erwin Rommelnek alig 30 tankja maradt. A parancsnok üzenetet küldött Berlinbe, és engedélyt kért Adolf Hitlertől a visszavonulásra. Ezt kategorikusan megtiltották neki. Ritter Von Thoma számba vette a megmaradt erőket, s kiderült, hogy összesen 41 tankkal rendelkezne k a német és olasz csapatok. A német erőket 150 brit harckocsi támadta meg, melyek módszeresen minden ellenséges páncélost megsemmisítettek. Utoljára Ritter Von Thomáé esett áldozatul: az égő harckocsiból kiugró katona brit hadifogságba került. A tábornokot még aznap este vendégül látta vacsorára Bernard Montgomery.
