Élet a pokolban

Szöveg: Feith László | 2009. június 4. 10:24

A Doberdó-fennsíkon néhol alig 10 lépés választotta el egymástól a harcoló feleket, tehát a katonák szörnyű idegfeszültségben töltötték napjaikat az első vonalban. Szenvedésüket tetézte a rettentő hőség (télen a nagy hideg), a vízhiány, illetve a különböző fertőző betegségek terjedése. Sokkal nyugodtabb állapotok a hátsó vonalakban sem uralkodtak.

Amikor a csapatokat az első vonalból kivonták, 24 óra pihenőt kaptak. A pihenőben levő legénységnek a tábort egy kilométernél távolabb elhagyni csak igazolvánnyal lehetett. Folyamatosan járőrözött a katonai rendészet, és igazoltatták a katonákat, keresték a szökevényeket, bujkálókat. Tartottak a kémektől, a gyanús elemektől. A frontvonalba tartó vagy onnan visszatérő katonai egységeket is ellenőrizték.

A járványok miatt nagy figyelmet fordítottak a tisztaságra, megkövetelték a rendet. Mivel az olasz nehéz tüzérség folyamatosan lőtte a hátsó területeket, a leváltott, pihenőben lévő legénység is gyakran talált fel nem robbant tüzérségi lőszert. A következő parancs ezek veszélyére figyelmeztetett: „Tisztek és legénység ismételten kioktatandók arra nézve, hogy ha fel nem robbant gránátokat találnak, azt ne érintsék meg, hanem a hely megjelölésével a gránát fekvéséről elöljárójuk, parancsnokuk útján az ezredparancsnoksághoz tegyenek jelentést, mely a lövedék felrobbantásáról intézkedni fog."

1916 májusában az első vonalakból leváltott katonák a Wippach folyóban fürödtek, amikor a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezredből ketten a folyóba fulladtak. Lukachich Géza vezérezredes, a 20. hadosztály parancsnoka azonnal hadosztályparanccsal szabályozta a folyóban való fürdést: „Elrendelve: felügyelet mellett a bigliai híd és a ruppai segélyhely mellett kijelölt területen lehet fürödni a Wippachban. Lovakat a vrtocei híd és a bigliai híd mellett szabad fürdetni. A Vallone völgyben őrjárat lett felállítva, hogy ezt ellenőrizze, akit elfognak, azt a Biglián levő hadosztály csendőrségre vezessék."

A pihenő egyben a harcra, a védőárkokban töltendő újabb napokra történő felkészülést is jelentette. A vasárnapot és a nagy ünnepeket kivéve folyamatosan zajlott a kiképzés. Minden alkalommal gyakorolták azon fegyverek kezelését, melyeket az első állásokban kellett használniuk. A foglalkozásokon nagy súlyt fektettek a kézitusa gyakorlására is. A szuronyvívásnál bábukkal helyettesítették az ellenséget; arra kellett figyelni, hogy a honvéd teljes erővel közelítse meg ellenfelét, s őt több rövid, erős szúrással tegye harcképtelenné.

Az említetteken túl, szintén nagy figyelmet fordítottak a buzogány (vagy ahogy a katonák nevezték, a „húszas") használatára. Főleg azt sulykolták a katonákba, hogy gyors egymásutánban sok ütést mérjenek ellenfelükre. Az ellenséges tömegbetörés esetén ugyanis olyan közel állnak az emberek egymáshoz, hogy nagy mozdulatokra, forgatásra nem volt elég hely. A buzogányt egyébként azért nevezték „húszasnak", mert pusztító erejének fokozása érdekében a vastagabb végébe húsz darab téli patkószeget vertek. Ezt az eszközt a közelharc során a legénység eredményesen alkalmazta, ám használatát a hadosztályparancsnokság megtiltotta, miután kiderült, hogy azokat a honvédeket, akiket buzogánnyal ejtettek fogságba, kivégezték.

(Forrás: Rózsafi János, Stencinger Norbert: 17-es székesfehérvári honvédek a Doberdón)