Fejezetek egy szemtanú naplójából

Magyar katonák valahol a keleti fronton, 1942.

„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében.

1943. január 19.

Most már özönlenek a menekülők keresztül a városon. Már egy teljes órán át nézem a menetet. Keserűségem tetőfokára hágott! Micsoda látvány!

A sok egykori büszke és jó katona emberi ronccsá válott! Kimarta az erőt belőlük a fagy, a szenvedés, a gondoskodás hiánya! Parányivá zsugorodott szemükben a nagy tisztek istensége! Profánokká váltak eszményeik!

A főtisztek többsége nem maradt a csapatokkal, jobban futottak az oroszok elől, a tél hidege elől, az éhség elől, a vérük folyása elől, mint ők! A meggyötört bakák!

Esteledés előtt két katona keresett: Harcsás Károly honvéd, civilben földim, és Páll Ernő hadapród (Budapest, József krt. 42.) Állományba vétettem őket.

Este együtt vacsoráztam a négy tiszttel, Zavari szolgálatvezetővel, Páll hadapróddal és Halmos törzsőrmesterrel. Az italt a vacsorához Lőrincz hadapródőrmester szolgáltatta, akinek rum- és likőrgyára van Fehérgyarmaton. Az étkeken kívül a téma: a Novij Oszkolban szerzett tapasztalatokról való beszámolás.

Az este hosszúra nyúlott.

– A visszaözönlésről, és a városban folyó állapotokról már szóltam. Ma, 19-én annyiban történt változás, hogy kezdik felfogni a visszavonulókat. A közvetlen irányítással és az állomásparancsnoksággal vitéz Lóskay ezredes úr van megbízva. A város védelmét Matlári ezredes szervezi. A feltartott katonákból erősítik a parancsnoksága alatti erőket.

– Ki ez a Lóskay? – kérdezték. – Sokat én sem tudok róla. Akik felett parancsnokolt, szigorúnak, sőt kegyetlennek tartják. – Csak nem lőtt le embereket? – riadozott Kövér zászlós. – Ezt nem tudom! De hogy katonákat lövetett agyon, arról tudomásom van!

Felberregett a telefon. Az órára néztem, pont 20 óra volt.

– Itt „Holló”, századparancsnok! – Itt a zászlóaljparancsnok! – Parancsoljon alezredes úr! Alázatosan jelentkezem! – Kora este olyan hírek terjedtek itt el, hogy előretolt egységeid valamelyike orosz felderítőkkel áll harcban! Mi igaz ebből? – Jelenleg nincsenek harci cselekményeink! – No, akkor minden rendben, hál’ Istennek! Harci akciókról soron kívül értesíts! – Parancsára, alezredes úr!

Néhány szóval egészítettem ki, amit a fiúk is hallottak: – A zászlóaljunknál is nagy a zűrzavar!

Erdélyi Béla hadnagy január 19-ei verse:

Bakáim kesergései

Elfutottak, harag sepri utánuk
az imakönyveket, meg az áhitatot,
a fekete ráncok fényes éleinek
gerincét megtördelték a tegnapok,
köztük vonaglanak a kudarcokon ülő napok.
Panaszok fosztogatják a megmaradt
pátosz-, áldásemlékeket, nincs már
jóslás és biztatás, nem üzi az ördögöt
senki, nem érünk rá keresztet vetni,
nem vacsorázunk az Urral,
sosem tudtunk bánni a borral,
iszunk most is, nincs kenyerünk
hozzá, vacogó fogak közt szürjük
a szennyes italt, vége lett
a harcos körtáncnak,
átkokat sziszegnek a levegőbe,
zubbonyunk gombjain gőzölögnek
a kesergések, hogy mindig mi,
csak mi halunk halomra,
ki urunk a halálban elhagy,
maradtunk most is magunkra,
mireánk tapodott mindig a végzet,
sosem állt ki értünk senki,
csak minket bitóz a számonkérés,
aztán jönnek fejünket venni;
ah, – temetni kellene nem futni,
de a reverendák és a palástok már
ott vannak, hol a bor tiszta,
a fogak nem vacognak,
s nem kell az Isten elé jutni!

1943. január 19. / Belij Kolodes