Halála pillanatában szimbólummá vált

A Rubicon magazinban megjelent cikk szerint az árpádföldi születésű Tóth Ilona 1951-ben érettségizett az akkori Teleki Blanka Általános Leánygimnáziumban, majd felvették az orvostudományi egyetemre. Diplomát azonban már sosem kaphatott: 1956. október 23-án, ötödéves szigorló (utolsó vizsgája előtt álló) orvostanhallgatóként diáktüntetésen vett részt. Két nappal később ápolónőnek jelentkezett, végül a Péterfy utcai kórházban a mentőszolgálat tagja lett. Később kinevezték a kórház kisegítő szolgálatának vezetőjévé, majd november 11-én csatlakozott az illegális ellenálló mozgalmakhoz. Röpcédulákat készített, és részt vett az Élünk című folyóirat szerkesztésében. November 19-én egy razzia során letartóztatták.

Földváryné Kiss Réka történész-néprajzkutató, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke a történteket rekonstruálva kiderítette: november 18-án este ellenállók egy csoportja bevitt a Domonkos utcába egy ávéhásnak vélt fiatalembert, aki állítólag a kórházban működő illegális nyomda után nyomozott. A vád szerint a lebukástól való félelmében Tóth Ilona társaival együtt megölte a férfit: először megkísérelte túlaltatni, majd benzint, illetve levegőinjekciót fecskendezett a nyakába, karjába, szívébe. Miután egyik gyilkossági kísérlet sem sikerült, a mosdóba vonszolt férfit bicskával szíven szúrta. Mint a perben – hamisan – napvilágot látott, az áldozat nem tartozott az ÁVH kötelékébe, pusztán „rakodómunkás volt és sógora egyenruháját viselte, mert ruhát cserélt vele.” A „szadista orvostanhallgató” – folytatódik a koholt vád – pedig megalapozatlan gyanú alapján, orvosi tudásával visszaélve egy ártatlan ember életét oltotta ki, csakis azért, mert ávéhásnak hitte. A nyomozás során – megint csak a vád szerint – Tóth Ilona és társai beismerő vallomást tettek, és ezt mindvégig fenntartották.

„Tóth Ilona szinte halála pillanatában szimbólummá vált. Pere, ezen belül bűnösségének vagy ártatlanságának kérdése több szinten is magában hordozta a jelképpé válás lehetőségét. Mind a berendezkedő kádári hatalom, mind az azzal szembefordulók számára – ugyan ellenkező előjellel, de – ugyanazt szimbolizálta: a brutális kegyetlenséget. A per propagandaértéke kétségkívül elvitathatatlan volt, három hónappal a forradalom leverését követően páratlanul nagy nyilvánosság előtt, a filmhíradó és a nyugati újságírók szeme láttára zajlott a tárgyalás. Gyakorlatilag az első jelentős és az egyetlen nagy nyilvánosságot kapott megtorló perről van szó” – foglalta össze a per lényegét Földváryné Kiss Réka.

A hatalom hivatalos változata szerint „a magyar büntető igazságszolgáltatásban párját ritkító, ponyvaregénybe illő, brutális gyilkosság történt”. A fenti megnyilvánulással szöges ellentétben az esetről már a per idején két vélemény alakult ki. Az egyik: a vádak alapvetően igazak, hiszen az illegalitásban vállalt ellenállás akkoriban egyre nagyobb kockázatot hordozott magában. Az ellenállók nyilvánvalóan kutattak a besúgók után. Tóth Ilona valóban elkövette a gyilkosságot, de csakis azért, hogy társait mentse. A másik álláspont szerint az orvostanhallgató ártatlan, tisztán koncepciós perrel állunk szemben. „Utóbbi nézőpontot erősíti, hogy a vád által bizonyítékként felhozott boncolási jegyzőkönyv tartalma több ponton megkérdőjelezhető. Noha a vád terhelő tanúk sorát vonultatta fel, és olyan perdöntőnek szánt bizonyítékokat nyújtott be, mint a halott boncolási jegyzőkönyve és a bűnjelként felmutatott kés, amelyet Tóth Ilona fel is ismert a tárgyaláson. Valójában azonban a klasszikus koncepciós pereket idéző, bőséges önvádló beismerő vallomásokon kívül nem állt rendelkezésre olyan bizonyíték, amely egyértelműen igazolná a gyilkosságot, minden más bizonyíték bizonyítóereje erősen megkérdőjelezhető” – véli Kiss Réka. Érdekesek például a gyilkos fegyverre vonatkozó körülmények. Ezt a kést a gyilkosság után állítólag Tóth Ilona a WC-be dobta. Az orvosszakértő lelete alapján a pengén nem lehetett vérnyomokat kimutatni, azonban a jegyzőkönyvek arról árulkodnak, hogy ezt az eredményt a tárgyaláson nem tárták a védelem elé. Emellett számos egyéb gyanús, vagy minimum tisztázatlan körülmény utal Tóth Ilona ártatlanságára. A történész szerint a perhez kapcsolódó, töredékesen fennmaradt iratok is arra utalnak, hogy az ügy tisztázatlansága az adatok tudatos összekeverésére, ködösítésre, a tisztázás elemi szándéka nélkül személyek, események homályban hagyására irányult a rendőrség erőfeszítése.

Érdekes kérdés azonban, hogy a fentiek ellenére vajon miért vállalta Tóth Ilona a gyilkosságot, miért tett beismerő vallomást, ha ártatlan volt. A jegyzőkönyvek szerint az orvostanhallgató azután tett ilyen vallomást, amikor kiderült, hogy a másodrendű vádlott, Gyöngyösi Miklós valóban bűnöző. A dokumentumok alapján azonban világos, hogy Tóth Ilona először határozottan tagadta az ellene felhozott vádat. Még súlyosabb, hogy a periratok alapján valószínűsíthető, hogy a tárgyalás előtt érthetetlen okból börtönkórházba szállított orvostanhallgatót tudatmódosító gyógyszerekkel kezelték.

A másodfokú tárgyalás ítéletéből is világos, hogy a perre a forradalom emlékének beszennyezése miatt volt szükség. Bizonyítani lehetett úgymond, hogy lám: a forradalmárok milyen kegyetlenek, és ráadásul még közönséges bűnözők is rejtőznek soraikban. A történész szerint mindenképpen legitimizálni kellett a szovjet beavatkozás erkölcsileg helyes mivoltát, és ezért kellett a kegyetlen gyilkosság vádjával halálra ítélni Tóth Ilonát.