Három nyelven beszél és a szovjet légierőt kutatja

Vándor Károly a ’70-es évek második felében született korosztály tagja. Így – bár fiatal volt még akkor – jól emlékszik a szocialista rendszer utolsó éveire, a szovjet csapatok magyarországi jelenlétére és kivonulására. Emlékeit az is élénkké teszi, hogy gyerekkorában Kunmadarason élt, az egykori orosz repülőtér szomszédságában. Szülei pedig, akik tanárok, jó kapcsolatot alakítottak ki egy ott élő orosz családdal, a repülőtéren települő ezred egyik századának parancsnokával és feleségével.

Az egész életet meghatározó élmények

Az akkor tizenhárom éves fiúnak élete egyik meghatározó élménye volt ez a repülőtéri kirándulás. Olyannyira, hogy későbbi hobbiját is ennek köszönheti, meg persze annak, hogy Kunmadaras közelében volt a szovjet légierő magyarországi kiképző központja, más néven: lőtere.

– A lőteret a helyiek csak bombatérnek hívták, ugyanis a szovjetek szinte állandóan bombáztak itt. A Kunmadarasról felszállt repülőgépek itt gyakorolták a bombázást. Én ezeket is gyakran láttam, hiszen nagymamám a lőtér melletti faluban, Nagyivánon lakott. S mivel gyakran jártam át hozzá, sokszor gyönyörködhettem a terület fölött átsuhanó és bombázó repülőgépekben – mondja Károly, aki úgy érzi, hogy ennek a két élménynek a hatására kezdte el – gimnáziumi tanulóként – a szovjet légierővel kapcsolatos információkat gyűjteni. Először természetesen csak Kunmadaras és Nagyiván vonatkozásában, majd később egyre nagyobb területről és egyre több objektumról.

Az információk mellett természetesen a különféle tárgyi emlékeket is gyűjteni kezdte; pilótaruhákat, egyenruhákat, repülőgép-darabokat szerzett meg, komoly gyűjteményt alakított ki. Ahogy fogalmaz: ekkor vált igazán hobbijává az egykori szovjet légierős alakulatokkal kapcsolatos adatgyűjtés. Osztálytársai egy kicsit talán furcsán is néztek rá emiatt.

Kitágultak a határok

– A középiskolai tanulmányok vége felé egyre komolyabbá vált az érdeklődésem, ráadásul ebben az időben jelent meg az internet is, vagyis kitágultak a határok. Több régi ismerőssel tudtam felvenni kapcsolatot, többek között azzal az emberrel is, aki 1989-ben bevitt a repülőtérre. Illetve másokkal is, akik egykoron Magyarországon, a szovjet légierő különböző alakulatainál szolgáltak – árulja el Károly, akitől megtudom azt is, hogy a mai napig több ezer emberrel sikerült beszélgetnie, akik egykoron pilóták, műszakiak, vagy éppen a földi személyzet tagjai voltak Magyarországon. E beszélgetések során rengeteg fontos információt sikerült összegyűjtenie.

Természetesen a levéltári források is segítették a kutatómunkát. Így az anyag egyre bővült. Vándor Károlyban ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy nemcsak Kunmadarassal és Nagyivánnal kellene foglalkoznia, hanem mindazon objektumokkal, amelyek egykoron a Magyarországon állomásozó szovjet légierő használatában voltak.

– Tevékenységem az idők során kinőtte magát a hobbiból, s ma már nem is amatőr kutató, hanem szakértő vagyok. Mégpedig az egykoron Magyarországon diszlokált szovjet légierő szakértője. Ezt a témát rajtam kívül senki nem kutatja sem az országban, sem az egész világon – meséli Károly, aki természetesen „normális" civil szakmát is szerzett az elmúlt években. Bár eredetileg vadászpilótának készült, de magasabb, mint 186 centiméter, így „kapásból" nem felelne meg az orvosi alkalmassági vizsgálatokon.

Emiatt teljesen civil területen tanult tovább, s az egyetemen közgazdászként végzett. Bár pillanatnyilag nem ez a „kenyérkereső" foglalkozása. Károly ugyanis haditechnikai maketteket árul, és a szovjet harci technikáról, repülőgépekről, harcjárművekről szóló szakkönyvekkel kereskedik. S mivel szaktudását is hozzáadja a vállalkozáshoz, elmondhatja: sokan érdeklődnek és vásárolnak nála.

Három időszak…

Visszatérve a szakmai kérdésekre, a kutatótól megtudom: nagyon nehéz első kézből arra  válaszolni, hogy egészen pontosan hány, az egykori szovjet légierő használatában lévő objektum volt Magyarországon. Ugyanis a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatását több időszakra lehet osztani. Az első ilyen az 1944–1945 közötti, vagyis a háború és az előrevonulás időszaka. Ekkor 100–120 úgynevezett leszállómezőt használtak a szovjetek.

A következő időszak 1944 és 1955 közé tehető, amikor Magyarország és Ausztria a szovjet hadsereg szempontjából egy egységet alkotott. E két országban települt az úgynevezett Központi Hadseregcsoport, s ennek a repülőalakulatai diszlokáltak Ausztria és Magyarország területén. Az osztrákoknál 10-12, a magyaroknál pedig 6-8 repülőteret használtak a szovjetek. Egészen addig, amíg az 1950-es évek elején meg nem jelent a sugárhajtásos technika, amely már betonborítású repülőtereket igényelt. Hazánkban ekkor a pápai, a szentkirályszabadjai, a tököli és a debreceni repülőterek feleltek meg ennek a kritériumnak. De természetesen voltak úgynevezett tartalék, füves repülőterek is, amelyekre szükség esetén ugyancsak leszállhattak volna a sugárhajtású MiG–15-ös vadászrepülőgépek. (Károly kutatásai során tárta fel azt a tényt, hogy Ausztriában ezeket a vadászgépeket öt-hat éven keresztül füves repülőtérről üzemeltették a szovjetek. Mindez természetesen nem tett jót a kényes szerkezetnek.)

Voltak olyan repülőterek is, amelyek csak 1956 után kerültek a szovjet légierőhöz. Például a kunmadarasi, a kiskunlacházi, és a kalocsai repülőtereket csak ők használták, a mezőkövesdi viszont közös, magyar-szovjet használatú légibázis volt. Ez utóbbinak egyébként az az érdekessége – tudom meg Károlytól –, hogy hatalmas felszállópályával rendelkezik, ugyanakkor szinte semmi infrastruktúrája nincsen. Emiatt csak úgynevezett kitelepülő repülőtérként használták, amelyen néha szovjet nehézbombázók is települtek.

Megszületik a könyv

Éppen ezért döntött úgy, hogy a könyv újabb kiadását is megjelenteti. És ebben már nemcsak az akkori és az azóta tudomására jutott adatokat publikálja, hanem azokat a személyes interjúkat is, amelyeket az elmúlt években az egykoron Magyarországon szolgált szovjet repülős tisztekkel készített. Sőt, háborús veteránok visszaemlékező könyveiből is idéz. Éppen ezért az idén májusi megjelenésre tervezett könyv – amelynek Károly „Vörös szárnyak Magyarország és Ausztria felett" címet adta – az előzőnél már olvasmányosabb lesz. Várhatóan a könyv a magyarországi megjelenés után Oroszországban is a piacra kerül.

Mennyire volt nehéz megszólaltatni az interjúalanyokat? – teszem fel a kérdést a kutatónak, aki elárulja: mivel egészen jól beszél oroszul (mint fogalmaz: azon kevesek közé tartozik, akikre az általános iskolai és gimnáziumi oroszórákon ragadt valami, illetve szülei is segítették a nyelvtanulását), így a nyelvismerettel nem volt gondja. Kezdetben inkább az a probléma adódott, hogy nem tartott kapcsolatot olyan volt szovjet katonával, aki Magyarországon szolgált volna. Éppen ezért készített egy weboldalt a kunmadarasi repülőtérről, amelyen egy e-mail-es elérhetőséget is feltüntetett. Õ lepődött meg a legjobban, amikor kapott egy orosz nyelvű levelet egy egykoron ott szolgáló katonától. Válaszolt neki, levelezni kezdtek, s az idő múlásával egyre több nevet, címet, elérhetőséget kapott. Nem sajnálta az időt, hogy mindegyikkel felvegye a kapcsolatot.

Emellett Oroszországban – hazánkhoz hasonlóan – több közösségi portál működik a világhálón. Néhányon Károly is regisztrálta magát. Ezeknek a portáloknak az az előnyük, hogy az egykori helyőrségek szerint lehet rákeresni a volt szovjet légierős katonákra. Az ötlet bejött, az internet segítségével több ezer emberrel vette fel a kapcsolatot. Információkat, fényképeket szerzett tőlük, s többükkel már személyesen is találkozott.

– Elmondhatom azt, hogy mára van olyan, akivel napi szintű kapcsolatban vagyunk, jó barátok lettünk. De a tervezett könyvem szempontjából sokkal fontosabb, hogy mindegyik egykori helyőrségről lesz visszaemlékezés a kiadványban. Ugyanis mindenhonnan sikerült legalább egy korábban nálunk szolgált katonát találnom, aki szívesen beszélgetett velem – mondja Károly.

Napvilágra került „titkok"

Természetesen ezen interjúk során rengeteg olyan „titokra" is fény derült, amelyek eddig nem voltak nyilvános információk. Például a magyar kutató számára is csak ezen beszélgetések során vált ismertté, hogy mennyi, a légierőhöz köthető balesetet történt Magyarországon. Készített egy listát, amelyen jelenleg csaknem száz katasztrófa leírása szerepel, de tisztában van vele, hogy ennek legalább a duplája történt a szovjet csapatok magyarországi állomásozásának több mint négy évtizede alatt.

A balesetek között voltak egészen meghökkentőek is. Az egyik 1973-ban történt, mégpedig a Várpalota közelében található hajmáskéri lőtéren. Az akkor zajló hadgyakorlat záró akkordjaként a tököli vadászrepülő ezred hat gépe repült volna egy bemutatót a szemleponton álló és figyelő magas beosztású katonatiszteknek, tábornokoknak, köztük Kádár Jánosnak.

A gépek Tökölről még normális időjárási körülmények között tudtak felszállni, ám mire Hajmáskérre értek nagyon elromlott az idő: ködös, nyálkás, esős környezet várta az érkező gépeket. A bemutató során három gép a közeli domboknak ütközött, pilótáik azonnal szörnyethaltak. Károlynak sikerült felvennie a kapcsolatot a visszatérő gépek vezérgépének pilótájával. Õ mesélte el, hogy véletlenek sorozata vezetett a tragédiához. Azon a napon ugyanis a földi lokátorok pont ki voltak kapcsolva – bár általában használták ezeket –, a földi repülésvezető pedig összekeverte a vezérgépeket és másnak adott parancsot.

Ugyancsak a véletlenek szerencsétlen egybeesése okozta azt a tragédiát, amely 1984. elején történt Kunmadarason. Egy Jak–28-as felderítő repülőgép hajtóműve nem sokkal a felszállás után leállt és a személyzetnek katapultálnia kellett. A pilótának ez sikerült is, a navigátor azonban nem tudta elhagyni a gépet, így ő a lezuhanó gépben meghalt. A későbbi vizsgálat kiderítette, hogy emberi mulasztás okozta a balesetet. A felszállás előtt a személyzet ugyanis már átvette a gépet a műszakiaktól, amikor a repülésvezető bonyolult időjárási körülményekre változtatta a repülési rendet. A pilóták emiatt visszamentek a várakozó körletbe. Közben az egyik fegyverzetis tisztnek eszébe jutott, hogy még valamit megnézzen a gépen – ami ugyebár teljesen szabálytalan – ezért a navigátor ülésébe visszahelyezte a katapultülés korábban már eltávolított biztosítószegét. Viszont elfelejtette újra kivenni azt. Így a gép biztosított üléssel emelkedett a magasba, s emiatt nem tudott a navigátor a vészhelyzetben katapultálni.

Ez utóbbi történetet Károly – mint elmondja – több helyről is hallotta. Beszélt vele a rajparancsnok, és a katapultált pilóta is. Sőt a meghalt navigátor fiával is sikerült levélben felvennie a kapcsolatot, aki ugyancsak megerősítette a történet hitelességét.

A legnagyobb objektumok

A kutatótól megtudom: napi szinten legalább három órát kell foglalkoznia a témával, hiszen csak így tudja a kapott információkat rendszerezni, tudását „naprakészen" tartani. Természetesen ez az idő mostanában, a tervezett könyv megjelenése előtt még több volt. Szerencséjére mindenben segítette két, hozzá hasonlóan a téma megszállottjának tekinthető barátja, Domján Zoltán és Varga György.

Károly bízik benne, hogy a közeljövőben már arra is jut ideje, hogy az érdeklődők számára túrákat szervezzen, amelyeken az egykori szovjet repülőtereket és bázisokat járnák végig.

– Az elmúlt évben egy ilyen túra, nagyszabású ünnepséggé vált. Tavaly ünnepelte ugyanis fennállásának kilencvenedik évfordulóját az 1. gárdaezred, amely 1941-ben, elsőként kapta ezt a megtisztelő címet. Maga az ezred elődje egyébként 1918-ban, Lenin személyes parancsára alakult meg, s kevesen tudják azt, hogy az alakulat 1945 és 1991. április 21-e között Magyarországon – Veszprémben, Pápán, Tökölön és Kunmadarason – települt. Az ezred veteránjai tavaly június 11-én ellátogattak Magyarországra, s a kunmadarasi repülőtéren ünnepélyes zászlófelvonást tartottak. Pontosan ugyanakkor, amikor az alakulat anyarepülőterén is megkezdődött a jubileumi ünnepség. Igazán felemelő élmény volt – meséli Károly.

Fotó: Vándor Károly archívuma