Háromszáz éve köttetett meg a szatmári béke

Miután Magyarország sorsa a török kiűzését követően sem javult érezhetően, az országban érezhetően nőtt a feszültség a 17. század végén, a Habsburgok pedig nem voltak képesek megfelelően megválaszolni az így támadt kérdéseket. Ezen elégedetlenség örvén robbant ki a Rákóczi-szabadságharc, amelynek első éveiben a kuruc seregek komoly hadisikereket arattak.

Az 1708-as trencséni csatavesztés új fordulatot hozott a háborúskodásba, az 1710-es romhányi vereség pedig mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a szabadságharc ügye elveszett. A kurucok olyan kulcsfontosságú várakat veszítettek el, mint Érsekújvár, Eger és Szolnok, és lassan visszaszorultak azokra a területekre, ahonnan 1703-ban kiindult a szabadságharc. Ha mindez nem lett volna elég, az országban pestisjárvány tört ki, ami természetesen a seregeket sem kímélte. Egyre többen dezertáltak, a haderő demoralizálódott.

A császári-királyi udvar felismerte, hogy innentől kezdve már komolyabb katonai veszteségek nélkül is dűlőre viheti ügyét. Az uralkodó I. József gróf Pálffy János horvát bánt nevezte ki a magyarországi seregek főparancsnokává: széles jogosítványokkal és mozgástérrel hatalmazta fel a célzott békekötés során, és meghagyta neki, hogy lehetőleg ne bonyolódjon komolyabb hadműveletekbe. A Habsburgoknak a párhuzamosan zajló spanyol örökösödési háború miatt szintén nem hiányzott ez a front, így az uralkodó valóban békét akart kötni a magyarokkal.

1711 januárjában maga Rákóczi is fogadta Pálffyt, de nem állapodtak meg semmiben. A fejedelem februárban, Salánkon jelentette be hű híveinek, hogy Lengyelországból igyekszik katonai segítséget hozni a magyar szabadság ügyének folytatása érdekében. Távollétében Károlyi Sándort nevezte ki katonai főparancsnoknak. Az ő feladata volt az is, hogy folyamatosan tájékoztassa a fejedelmet a politikai eseményekről. Pálffy már korábban felvette a kapcsolatot Károlyival, aki szintén hajlott a békekötésre, Rákóczit azonban nem sikerült meggyőznie, pedig több alkalommal is személyesen utazott ki hozzá Lengyelországba. Az udvar eközben egyre inkább elvesztette a türelmét Pálffyval szemben, akit túlságosan is kompromisszumkésznek ítéltek: miután 1711 áprilisában a császár meghalt, egy rövid időre le is váltották, de aztán újból visszakapta beosztását (erről az időszakról szól Jókai Mór A lőcsei fehér asszony című regénye is). Idővel Rákóczi is megharagudott Károlyira az egyezkedések miatt, ő ugyanis kizárólag időhúzó tárgyalásokkal bízta meg az udvarral. Miután rájött, hogy nézeteik nem egyeznek a kérdésről, elcsapta a főparancsnokot a seregek éléről.

Károlyi nem nyugodott bele ebbe: március 14-én titokban felesküdött az udvarra, majd alkuk egész sorával azt is megakadályozta, hogy a kuruc vezetők meggátolják a formálódó békeegyezség megkötését. Április 26-án, a szatmári értekezleten a szövetkezett rendek képviseletében Károlyi és Pálffy megegyeztek a béke szövegében, amit aztán négy nappal később – Rákóczi beleegyezése nélkül – alá is írtak. Május 1-jén a majtényi síkon a 12 ezer főt számláló kuruc sereg letette a fegyvert és földbe szúrta 149 zászlaját. Érdekes adalék, hogy I. József ekkor már két hete halott volt, az udvar azonban szándékosan titokban tartotta ezt, nehogy veszélyeztesse a magyarokkal kötendő megállapodást. Így a béke hivatalosan Eugénia régenskirályné nevében köttetett meg az akadályoztatott új uralkodó, III. Károly helyett. A dokumentumot május 1-jén és 2-án írták alá a magyar főrendek.

Rákóczinak három hete volt arra a dokumentum értelmében, hogy felesküdjön az udvarra, ő azonban nem volt erre hajlandó: habár a béke értelmében családja is minden birtokát megtarthatta és visszakapta volna, csupán a szabadságharc követeléseinek minimumát deklarálta, hiányoztak belőle a megfelelő garanciák és az ellenállás joga. Emellett nem rendezte a fejedelem erdélyi pozícióit sem. Mindezek eredőjeként Rákóczi inkább a száműzetést választotta. Rajta kívül több kuruc vezető (például Bercsényi Miklós vagy Vay Ádám) is úgy döntött, hogy nem hajt fejet a Habsburgok előtt. Rákóczi először Lengyelországban rejtőzködött Sárosi gróf álnéven, majd Franciaországban tartózkodott, ezután  a Török Birodalomba távozott, ahol Rodostóban kényszerült eltölteni élete utolsó több mint másfél évtizedét.

Fotó: Archív