„A szívükben a keresztyén erkölcsi értékrend szerint élnek”

Mi volt az első gondolata, amikor meghallotta a hírt, hogy állami kitüntetést kap?

Nagyon örültem a kitüntetésnek, igazán nagy meglepetés volt számomra. Igazi ajándékként éltem meg, hiszen augusztus 20-án, a születésnapomon vehettem át. Az ember nem mindennap részesül ilyen elismerésben. A mai, rohanó világunkban minden jó szóért, minden dicséretért, elismerésért hálásak vagyunk, feltölt, megerősít minket. Meghatódva, átmelegedett szívvel vettem át ezt a kitüntetést, úgy érzem, ez az érdemrend méltatja azt a munkát, ami mögöttem áll. Ugyanakkor az a reménységem, hogy a kitüntetés nemcsak a személyemnek, hanem a Honvédelmi Minisztérium teljes tábori lelkészi szolgálatának szól. Elöljáróink elismerik azt a szolgálatot, ami a Magyar Honvédségnél lelkigondozás címen folyik. Az elmúlt időszakot értékeli, mégis előre mutat, biztatást és támogatást látok mögötte.

Mit jelent pontosan az, amit a kitüntetés indoklásában is leírtak, vagyis az egyházak és a Magyar Honvédség közötti együttműködés?

A Magyar Honvédség állománya és az egyház tagjainak közössége bizonyos mértékig átfedi egymást. Elsősorban a két terület közötti átfedett rész az együttműködés alapja. Ebben igyekszünk a püspökségen helytállni, megharcolni a hit szép és nemes harcait. Segítjük azokat, akik a Magyar Honvédségnél katonaként élik meg életüket, ugyanakkor a szívükben a keresztyén erkölcsi értékrend szerint élnek.

Ez egy húszéves múltra visszatekintő együttműködés, hiszen a Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálata húsz esztendővel ezelőtt, 1994-ben alakult meg újra. Hogyan lehet ezt az együttműködést a jövőben még hatékonyabbá, még jobbá tenni?

Az eltelt időszak bebizonyította, hogy járható az az út, amire húsz évvel ezelőtt ráléptünk, sőt mára kirajzolódtak a körvonalak, hogyan érdemes mindezt jól végezni. Az együttműködésből a katonai és a tábori lelkészi oldal is tanult. Ennek eredményessége jelentős részben rajtunk és az Isten gondviselő kegyelmén múlik.

Majdnem napra pontosan két és fél esztendővel ezelőtt, 2012. február 14-én iktatták be protestáns tábori püspöknek a Nagyvárad téri templomban. Össze tudná röviden foglalni, hogy mi történt e két és fél év alatt?

Két és fél év hosszú idő, és szerencsére sok minden történt velünk. Amit mindenképpen fontosnak tartok, az az, hogy püspökségünk létszáma − köszönhetően a tartalékos rendszer felállításának − bővülni tudott. Ez nagyon fontos, hiszen eddig is törekedtünk arra, hogy minél nagyobb jelenlétet tudjunk biztosítani, mert a mai napig vannak olyan helyőrségek az országban, ahol nincsen a protestáns tábori püspökséghez tartozó református vagy evangélikus tábori lelkész. Ezen túl, az elmúlt két évben is nagy figyelmet fordítottunk az ünnepeinkre, a nyári táborokra, a továbbképzésekre, a kiadványainkra, a zarándokutak lebonyolítására, valamint a missziós feladatok ellátására.

Protestáns tábori püspökként hogy látja, mekkora szükség van idehaza az alakulatoknál a tábori lelkészek munkájára?

Látni kell, hogy nemcsak azok keresik meg a tábori lelkészt, akik vallási indíttatásból próbálnak vele kapcsolatot teremteni, hanem olyan ügyekben is megkeresik a tábori lelkészt, amelyek nem egyházi kötődésű problémák. Ez nem biztos, hogy olyan emberben jelentkezik, aki valamilyen szinten kötődik az egyházhoz, hanem ő a problémát látja maga előtt, és ehhez keres segítséget. Nagy kihívás különválasztani, hogy melyek azok a témák és feladatok, amelyek kimondottan a lelkészéi lennének, de valamennyit el kell látnia, mert ez a feladata. És ha megkeresték vele, akkor a lelkész az érintettel közösen megpróbálja megkeresni azt a megoldást, azt az utat, ami járható. Azonban el kell különíteni az itthoni állapotot, és a missziós állapotot, mert ott egy egész más közegbe, helyzetbe kerül a katona, és sok mindent más megvilágításban lát.

Ha már szóba került a misszió, mennyiben másabb a lelkész munkája egy külszolgálaton, mint idehaza?

E kérdés már csak azért is aktuális, mert a Protestáns Tábori Püspökség egyik lelkésze, Sajtos Szilárd százados jelenleg is misszióban van Koszovóban, körülbelül egy hónapja végzi tábori lelkészi munkáját a magyar KFOR-kontingensnél. A tábori lelkészek misszióban való részvétele egyébként elengedhetetlen, hiszen a családtól távol sokkal magasabb az igény a lelkész felé fordulásra. A zárt, ingerszegény környezetben az embert elkezdi lassan felőrölni a szolgálat, s ahogy halad előre a misszió, olyan gondolatok kezdik el foglalkoztatni, amelyekkel normális helyzetben nem törődne. Az adott helyzetet teljesen másképp éli meg, mint itthon tenné. Emiatt a lelkigondozás, a beszélgetések gyakoribbak, mint itthon. Emellett természetesen egy lelkésznek egy misszióban az egyházi funkcióját is ugyanúgy el kell látnia, mint idehaza. Hiszen a külszolgálat ideje alatt is vannak istentiszteleti alkalmak és különféle megemlékezések.

Milyen tervei vannak az elkövetkező években a Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálatnak?

Hosszú ideje van egy nagy álmunk, egy családos hétvége megszervezése. Ez eddig különféle okok miatt nem jött össze. Emellett célkitűzésünk, hogy rendszeres, vasárnapi katonai istentiszteletet tartsunk, legalább Budapest helyőrségben. Állandó jelleggel, állandó helyszínnel. A helyszín egyelőre még egyeztetés alatt van, és nagyon remélem, hogy rövid időn belül sikerül megállapodnunk.

Jákob János húsz évvel ezelőtt, 1994-ben került a Magyar Honvédséghez; Székesfehérváron, az akkori Szárazföldi Csapatok parancsnokságán kapott beosztást, a legfiatalabb tábori lelkész volt. Az 1995-ös átszervezést követően rövid ideig Tatán szolgált, majd Okucaniban, a Magyar Műszaki Kontingens második váltásának tábori lelkészeként teljesített szolgálatot. Hazatérése után Ceglédre, az akkori 3. Gépesített Hadosztály Parancsnokságra került, ahol egészen annak felszámolásáig, 2001-ig dolgozott. Ezután újra Székesfehérvárra vezetett az útja, majd 2005-ben került a Protestáns Tábori Püspökséghez hivatalvezetőnek. Püspöknek 2012. február 14-én választották meg.


Fotó: Galovtsik Gábor, Rácz Tünde és Tóth László