„Akinek hivatása van, egy életre elköteleződik”

„Katona gyerek vagyok, én ebbe az örökségbe születtem bele" – ezzel a mondattal kezdi el mesélni életútját Sajtos Szilárd őrnagy, aki Debrecenben szolgál református tábori lelkészként. Nem véletlen a beszélgetés alapját megadó nyitás a részéről, hiszen nem csak édesapja, de felmenői közül is többen részt vettek történelmünk nagy háborúiban és ütközeteiben. „Amolyan »hétszilvafás«, szabadállású kurucok voltak az őseim a Felső-Tisza vidéken, akik a régi időkben is ott voltak a rohamra indulók sorában. De ükszüleim, dédszüleim és nagyszüleim is harcoltak az első és a második világháborúban" – folytatja családtörténetének bemutatását az őrnagy. Édesapja 1974-ben végzett a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolán, ő maga három évvel később 1977-ben született Mezőkövesden. „Apám első tiszti beosztását a mezőkövesdi Klementina katonai reptéren kezdte, így életem első két évét ott töltöttem, de miután őt innen Miskolcra vezényelték át a családdal együtt mi is oda költöztünk" – meséli. Míg édesapja a MN 105. Honi Légvédelmi Rakétaezred, illetve az egész helyőrség üzemanyag szolgálatfőnökként szolgált, addig a család Miskolcon rendezkedett be. Az őrnagy így gyermekkora és tinédzserkora meghatározó éveit itt töltötte, ahogy mondja: „teljes mértékben miskolci gyereknek tartom magam".

Általános iskolai tanulmányait azonban, nem az Acélvárosban, hanem az akkori nevén Leningrádnak nevezett Szentpéterváron kezdte meg. „Apámat felvették a leningrádi Katonai Akadémiára (Vojennaja Akademija Tila i Transzporta), így a családdal együtt odaköltöztünk. Én ott kezdtem meg az első és második osztályt. Egy nagyon érdekes világ volt az számomra gyerekként, főként orosz, de csehszlovák, bolgár és más szovjet tagköztársaságokból származó osztálytársaim lettek, akik az akadémisták gyerekei közül kerültek ide" – eleveníti fel a Leningrádban töltött éveket. Emiatt írni és olvasni először oroszul tanult meg. „Szerencsémre édesanyám pedagógus, így délutánonként a magyart tanultam" – meséli.

„A nagyszüleim templomjáró emberek voltak"

1985-ben tértek haza Miskolcra, ahol harmadik osztályosként folytatta általános iskolai tanulmányait, közben édesapja a MN 2. Honi Légvédelmi Hadosztály parancsnokságára került és ott hadműveleti osztályvezetőként szolgált, majd a rendszerváltás idején a MHSZ miskolctapolcai üdülőjének bázisparancsnoka lett, azonban 1991-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt. „Nagy hirtelen hárman maradtunk, az öcsém, az édesanyám és én. Apám halála után anyám a mi neveltetésünkre és nevelésünkre áldozta minden energiáját és idejét, becsülettel felnevelt minket. Én akkor 13 éves voltam de igazán felnőtt fejjel értettem meg, hogy abban az időszakban az édesanyám, milyen nagy munkát végzett" – hangsúlyozza az őrnagy.

A vallás és annak gyakorlása a nagyszülők révén jött el az életébe. „A nagyszüleim templomjáró emberek voltak, különösen az anyai nagyanyám. De a felmenőim között a Mándoki Református Egyházközségben az egyszerű egyháztagok mellett szolgáltak presbiterek, kurátorok és helyettes kurátorok is, és a tágabb rokonságban vannak lelkipásztorok, egyházi tisztségviselők is. Ettől függetlenül az én közvetlen családomban nem volt jelen a vallásos neveltetés egészen az 1980-as évek végéig. Ehhez hozzátartozik az a tény, hogy az elmúlt rendszerben egy katonatisztnek nem volt lehetősége a vallás gyakorlására, és mivel apám már fiatalon elkerült a szülői házból és egy olyan világban nőtt fel, ahol a Krisztusba vetett hit nem volt jelen, nem is lett volna mit gyakorolnia" – mondja.  A nagyszülei és az édesapja közötti generációs szakadék másik jelentős okát is csak később értette meg: „az én nagyszüleim gazdák, nagygazdák voltak a parasztságon belül, a kommunisták azután őket nevezték kulákoknak. Az 1950-es években listázták őket, elkobozták az addig megszerzett vagyonukat, földművelési eszközeiket, ellehetetlenítették tanulmányaikat. Így ezen generáció és az apám generációja között volt egy nagy szakadék. Sokan azt vallják, hogy az emberiség, a társadalom fejlődik, holott sokszor csak paradigmát vált, változik, mássá lesz. A nagyszülők ellenséget láttak az akkori rendszerben, apám pedig abszolút lehetőségként élte meg ezt az időszakot, amikor egy falusi fiúból, a múltba vetett társadalmi rétegből egy katonatiszti karrier állhatott előtte. Ez nekem mind örökségem" – értelmezi a legtöbbünk családján nyomot hagyó diktatúra mozzanatait az őrnagy.

„Gyerekként a nagyszülőknél nyaralva azért eljártunk a gyermekeknek szóló istentiszteletekre, de ez ekkor még nem élő hit volt, inkább amolyan kulturális vallásosság. Szintén nagymamámnak köszönhető, hogy konfirmáltam és elkezdtem járni az ezt előkészítő foglalkozásokra Miskolc-Diósgyőrbe; a szüleimmel ezt ő természetesen meg is beszélte. Az például teljes mértékben apám javára írható, hogy amikor, mint minden gyerek én is közöltem pár alkalom után, hogy nem szeretnék vasárnaponként istentiszteletre járni és ezzel tölteni az időmet, ő mondta, hogy ha már elkezdtem ezt, akkor fejezzem is be becsülettel, így minden vasárnap ott voltam" – meséli. A Miskolc-diósgyőri Református Egyházközségben egy idős lelkipásztor, dr. Szőnyi György teológia professzor nevelte őket, aki óriási hatással volt a gyerekekre karizmatikus kisugárzásával és kedvességével. „1995-ben, amikor leérettségiztem ő javasolta is, hogy menjek teológiára, de én a tanári pályát választottam akkor" – folytatja az őrnagy. Nagykőrösön, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kar tanító-hittanoktató szak egy nagyon fontos állomás volt az életében, hiszen jellemben és hitében is sokat fejlődött: „itt lett a vallásosság élő hitté, és itt kezdett érlelődni bennem az a gondolat harmadév vége felé, hogy lelkipásztor szeretnék lenni és az is kezdett körvonalazódni, hogy mindezt a honvédség kötelékében kívánom megvalósítani. Erre kaptam elhivatást Jézus Krisztustól" – fogalmazza meg az akkor benne zajló gondolatokat. Így Nagykőrös után Debrecenbe került, ahol a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen kezdte meg tanulmányait, mint a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Felsőoktatási Tagozatának honvédségi ösztöndíjas hallgatója. „Nagykőrös volt a hitbéli fejlődés terminusa, Debrecen pedig az elmélyülésnek és a tudós lelkipásztori létforma megértésének és megszeretésének az időszaka volt. A hittudományok mellett 2004-ben gimnáziumi vallástanári oklevelet is szereztem a Hittudományi Egyetem és a Bölcsésztudományi Kar közös képzésében" – összegzi fiatal felnőtt éveit.

„A hadsereg nem egy szakma, hanem egy hivatás"

Honvédségi ösztöndíjas hallgatóként debreceni tanulmányainak első nyarától már a debreceni Kossuth laktanyába került gyakorlatra, az ottani tábori lelkész mellé. „Ekkor értettem és tapasztaltam meg teljes mértékben, hogy a hadsereg nem egy szakma, hanem egy hivatás, és akinek hivatása van az egy életre elköteleződik. Az én esetemben rögtön két erős kötődése is volt az elköteleződésnek, egyrészt Isten felé, másrészt a hazám iránt" – mondja. Miután az egyetemen letette első lelkészképesítő vizsgáját, a Szikszói Református Egyházközség segédlelkésze volt egy évig, majd a második lelkészképesítő után, a hatod év végeztével bevonult a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Üllői úti campusára és megkezdte a felkészülést a tisztavatásra, amire 2005. augusztus 20-án került sor a Kossuth téren. „Ott álltam a Kossuth téren és ott volt édesanyám is, aki 1974-ben apám avatásán állt ott. Ez egy óriási élmény és mérföldkő volt, mindkettőnk számára. Anyám akkor fogadta el igazán, hogy a férje után a fia is katonatiszt lesz" – meséli.

Első szolgálati helye Hódmezővásárhely volt, amiről elmondta, hogy egy nagyon kedves emlékként él a szívében és külön öröm számára, hogy már itt is harcoló alakulatnál lehetett, mint az azóta eltelt 15 évnyi szolgálat során mindig. „Jelen voltam egy lövész alakulat hétköznapjaiban, de a dél-tiszai nagy árvíznél is, ami egy fiatal hadnagy és tábori lelkész számára rendkívül fontos és meghatározó tapasztalások voltak" – eleveníti fel hivatásos szolgálatának első időszakát. Hódmezővásárhely után 2007-ben Debrecenbe került, ahol időközben megürült a tábori lelkészi poszt, így ő visszatért szeretett városába és a már ismert Kossuth laktanyába.

Négy misszióban…

„A tábori lelkészi szolgálatban egy biztos pont van, mégpedig az, hogy biztos, hogy misszióba fogsz menni. Én eddig négyszer mentem, mehettem, szolgáltam a Balkánon kétszer, Afganisztánban és Irakban. 2008-ban indultam a debreceniekkel az első missziómra Koszovóba. Én itt tábori lelkészként átkerültem NATO egyéni beosztásba, az olasz dandártörzsbe, hét hónapot töltöttem kint a közel 500 fős magyar zászlóaljjal" – meséli első KFOR- missziójáról. A koszovói szolgálata alatt szerzett legfontosabb tanulságot így fogalmazza meg: „megtapasztaltam, hogy hogyan lehet egyáltalán végig csinálni egy missziót". Tábori lelkészként is meghatározó volt számára ez az időszak, hiszen az olasz táborban egy téglatemplom volt, ahol neki idővel még orgonistája és harangozója is lett. „Egy katonahölgy tudott zongorázni, és megtanult a templomi orgonán pár zsoltárt. Az olaszok templomában még egy harang is helyet kapott, és egy idősebb magyar katona felajánlotta, hogy harangozik nekünk, mivel gyerekkorában Hejcén volt harangozó, így igazán méltó módon tudtunk összegyűlni az istentiszteletekre" – sorolja élményeit.

A tábori lelkészség Sajtos Szilárd szerint a katonalét és a civil élet határmezsgyéjén mozog. Ezt ő a 2010-es nagy borsodi árvíz során is megtapasztalta, amikor sikerült megszerveznie, hogy a Magyar Református Szeretetszolgálat segélyszállítmányait katonai járművekkel szállítsák a rászorulóknak.

2011-ben, második missziójában, Afganisztánban szolgált 199 napot, szintén a debreceni bajtársaival. „Afganisztán egy szürrealisztikus élmény volt, belecsöppentünk egy háborús világba, minden napunk erről szólt, és nem a híradóból értesültünk a dolgokról, mint egy a távolban játszódó eseményről, hanem közvetlenül benne éltünk" – meséli. Legnagyobb tapasztalatát erről az időszakról így fogalmazta meg.

„A kontingensünk életében történt egy kettős tragédia akkor, amit nagyon megrázta az állományt. Ez egy nagy nehézség elé állított minket, mert egy ilyen esetre nem lehet felkészülni, ezt ott és akkor tapasztalod meg, emberként, katonaként és lelkészként is egy óriási kihívással szembesülsz. Ott van egy gyászoló közösség és közben egy elvégzendő katonai feladat is, ahol helyt kell állni. Lelkészként akkor éreztem és tudtam, hogy még inkább jelen kell lennem a bajtársak között és az egyetlen eszközöm a saját hitvallásom és annak a kifejezése, hogy most is számíthatnak rám" – osztja meg akkori tapasztalásait. Ennek az afganisztáni időszaknak a hatására kezdett foglalkozni a katonai lelkigondozással, 2011-13 között szakvizsgázott a Debreceni Egyetem Pszichológiai Intézetében mentálhigiéné szakirányon, majd öt év képzés után 2018-ban rendszerszemléletű pár- és családterapeuta lett. Szintén ezután a misszió után kezdte el a magyar protestáns katonai lelkigondozás kérdéskörének tudományos feldolgozását egy PhD program keretében.

Segíti a parancsnok munkáját

Már több misszióval a háta mögött és a különböző helyőrségeknél eltöltött idők tapasztalatával Sajtos Szilárd őrnagy így foglalja össze a tábori lelkészség lényegét: „a tábori lelkész az adott katonai rendszerben a parancsnok mellé rendelt személy, aki a szolgálatára vonatkozó kérdésekben javaslattételeivel részt vesz a parancsnoki döntés előkészítésében. Döntést nem hoz – ez a parancsnok jogköre – csak segíti az ő munkáját minden helyzetben és minden szituációban. S mind ezek mellett, mint a feltámadott Isten Fia, Jézus Krisztus evangéliumának hirdetője, mindenki számára nyitott, aki hozzá fordul, és segítséget, tanácsot kér tőle. Olyan ember, aki akár a misszióban vagy a helyőrségben szolgáló bajtársak mindegyikével szóba elegyedik és törekszik arra, hogy megismerje és értse őket, hogy a nap minden percében bizalommal fordulhassanak hozzá."