Amerikában tisztelik a magyar katonák rátermettségét, találékonyságát

Miként jutott ki a képzésre?

A Magyar Honvédség vezetése időben felismerte a különleges műveletek jelentőségét a 21. századi környezetben, és kiemelt figyelmet fordítanak a képességek fejlesztésére. Ennek fontos részét képezi, hogy minél magasabban képzett különleges műveleti tisztek álljanak rendelkezésre a haderőben. Az amerikai haditengerészet posztgraduális iskolájáról van szó, amely a katonai és civil oktatás terén egyaránt nagy presztízzsel rendelkezik: ez tulajdonképpen egy kutatóegyetem, ahol civil cégek és elsődlegesen természetesen az amerikai védelmi tárca szponzorálásában folytatnak különböző kutatási projekteket. Az egyes szakokra az amerikai és nemzetközi különleges erők tisztjeit iskolázzák be korlátozott létszámban, évente két évfolyamban, amelyekre körülbelül 25-25 fő jár. Ennek az intézménynek a védelempolitikai elemző szakán végeztem el 2012 nyarán a nem hagyományos hadviselés és különleges műveletek szakirányt.

Hány magyar katona végezte el eddig ezt a kurzust?

Tudomásom szerint körülbelül tíz. Mindannyian a különleges műveletek, illetve a nemzetbiztonság szakterületéről érkeztek. Katonai fejlődésem csúcspontját jelentette ez a beiskolázás, amely soha nem jöhetett volna létre a honvédség vezetésének előrelátása, illetve korábbi parancsnokaim támogatása nélkül: Simon Attila ezredes, Sándor Tamás ezredes, Ruszin Romulusz ezredes és Porkoláb Imre ezredes nemcsak megalapozták a honvédség különleges műveleti képességét, de hosszú ideje munkálkodnak is annak továbbfejlesztésén.

Milyen híre van a magyar katonáknak, különleges műveleti katonáknak ezekben a körökben a tengerentúlon?

Nagyon jó, köszönhetően annak, hogy különleges műveleti elődeim letették ennek alapkövét a megfelelő intézményekben − gondolok itt elsősorban a posztgraduális iskolát korábban végzett Porkoláb Imre ezredesre és Tajti Norbert alezredesre vagy az amerikai nemzetvédelmi egyetemen (National Defense University) diplomát szerző Sándor Tamás ezredesre, és persze valamennyi hasonló képzésben részt vett társamra. Az amerikaiak megfogalmazása szerint a magyarok találékonyságuk révén rendszerint újszerű megközelítést visznek a vitákba, a problémák megközelítésébe, és ők pedig nagyon is vevők erre. Azokon a szinteken pedig, ahol nem az oktatás, hanem a kiképzés áll a fókuszban, ugyanígy csakis a legjobbakat mondják a magyarokról, dicsérik a hazai katonák rátermettségét, akaraterejét.

A gyakorlatban hogy nézett ki a képzés? Miben jelentett újat az eddigi iskoláihoz képest?

A képzés 18 hónapig tartott, vagyis hat negyedéves szakaszra oszlott. Minden három hónapban minimum négy tárgyat – két kötelezőt és két szabadon választottat – kellett felvenni. Szemléletmódban a magyar oktatási rendszertől teljesen eltérő felfogással találkoztam. Ahogy az iskola mottója is szól, nem szakácsokat, hanem séfeket képeznek – ez arra utal, hogy míg a szakács „csak" követi a recepteket, addig a séf készíti azokat. Miközben a hazai katonai felsőoktatási rendszerben a katona professzionális szakember, aki a szakma csínját-bínját ismerve készül fel a feladatokra, és eközben a lehető legmélyebben elsajátítja az adott szintnek megfelelő dogmákat, doktrínákat, sztenderdeket, addig itt elsősorban arra tanítottak meg minket, hogy a katonai problémákat elemezve a megoldási lehetőségeken gondolkodjunk. Vagyis ha ismerjük a rendelkezésre álló eszközöket, találjuk ki, miként lehet ezeket költséghatékony, innovatív, újszerű módon alkalmazni az új kihívások közepette. Tehát egyfajta innovatív gondolkodásmódot szorgalmaztak a képzés során. Nem egy-egy adott szabályzat százötven oldalát, vagyis a lexikális tudást kérték számon szó szerint, hanem a több tízezer oldalnyi elolvasott szakanyagot át kellett gondolni, az ismereteket kombinálni, majd ezek alapján továbblépni. A több mint egy év kutatómunkával elkészítendő diplomamunkában is újszerű megvilágításban, újszerű megoldással kell tálalni a jelenlegi katonai problémákat.

Vagyis például szituációs gyakorlatok, viták útján oktattak?

Ilyen foglalkozások is voltak, de egyébként is rendkívül változatos módszerekkel folyt az oktatás. Tanultunk például három negyedévben is matematikát, de nem az úgynevezett „hagyományos" matekot, hanem játékelméletet, statisztikát, matematikai modellezéseket. A katonai hivatással összefüggő erkölcsi, morális és filozófiai vonatkozások éppúgy szerepeltek a tananyagban, mint például a különleges műveletek története vagy a nemzetközi terrorizmus háttere. Heti szinten két-három könyvet kellett elolvasni, és tantárgyanként egy negyedévben három-négy esszét készítettünk, amelyekkel szemben szintén követelmény volt az újszerű megközelítés, az önálló gondolkodás. Emellett számos olyan előadó fordult meg az órákon, akiknek konkrét ráhatásuk van a világban zajló katonai eseményekre: Leon Panetta volt CIA-főnök és amerikai védelmi miniszter, William H. McRaven tábornok, az amerikai különleges erők parancsnoka vagy David Kilcullen, Condoleezza Rice volt tanácsadója. De ugyanígy például az Egy csodálatos elme című filmből ismert John Nash professzor is tartott nekünk roppant érdekes matematikai előadásokat. A diplomamunkám konzulense pedig John Arquilla volt, a nem hagyományos hadviselés egyik világszerte elismert szaktekintélye, akit egy összesítésben nemrég a világ száz legbefolyásosabb gondolkodója közé soroltak. Egy évben legfeljebb két embert vállal, így kicsit féltem is attól, hogy egy ennyire más felfogású iskolában, nem a saját anyanyelvemen vele dolgozzak, de ilyen lehetőség csak egyszer adódik az ember életében.

Miről szól ez a diplomamunka?

A háborúk történetének kezdete óta jelen lévő nem hagyományos hadviselési elvek állami szintre emelésének lehetőségeit, illetve egy adott állam hadseregének ilyen elvek alapján történő teljes újraszervezésének lehetőségeit vettem górcső alá. A kiindulási pont az volt, hogy a 21. században a hadseregek jellemzően lázadók, terroristák, szervezett bűnözői csoportok ellen harcolnak például Afganisztánban, Irakban, Maliban. Manapság hajlamosak vagyunk elhinni magunkról, hogy mindent tudunk, pedig a hadviselés történetének kezdetei óta a katonák mindig igyekeztek tanulni az ellenségektől. Miért mondanánk akkor azt, hogy mi nem vagyunk hajlandóak tanulni ezektől a csoportoktól? A jelenlegi kihívásokra a jelenlegi haditechnikai eszközpark nem feltétlenül jelent hatékony választ. Azokat a feltételeket igyekeztem megvizsgálni történelmi példákon keresztül is, amelyek mentén át lehetne ezeket a nem hagyományos hadviselési elveket állami szintre emelni, beintegrálni az állami katonai szervezetbe. Bármi is legyen a hadviselés fejlődésének jövőbeli iránya, fontos, hogy ne csak legyőzni akarjuk az ellenséget, hanem tanuljunk is tőle. A nyugati katonai felfogásnak fel kell ismernie a változások szükségességét, és ezzel együtt el kell fogadnia a jelenleg létező katonai kultúra esetleges részleges vagy teljes eltűnését is.

Konkrét javaslatokat is megfogalmazott a munkájában ezzel összefüggésben?

Nem volt célom konkrét államokat vizsgálni vagy szervezeti javaslatokat tenni, csak a feltételeket és az akadályokat tettem mérlegre: lehetséges-e egyáltalán érvényt szerezni ennek a szemléletmódnak, és ha igen, milyen áron.

A nemzetközi gyakorlatban van erre nézve élő példa?

Tavaly év végén Litvánia és Észtország nagyjából hasonló módon kezdte meg újjászervezni országvédelmi koncepcióját. Bár az elképzeléseket – érthető okokból – senki sem ismeri rajtuk kívül, néhány általános elvet azért tudunk. Litvánia koncepciójának lényege, hogy országvédelmüket a hagyományos haderő révén három stratégiai jelentőségű város védelmével képzelik el, az ország többi részét pedig kvázi feladják: itt a nem hagyományos műveletek végrehajtására felkészített kis alegységeké lenne a terep. Egyfajta 21. századi, „update-elt" partizántevékenységről beszélünk tehát. Az észtek pedig még tovább mennének ezen az úton, ők ugyanis csak az ellenség által végrehajtott megszállás pillanatától kezdenék meg az ország fegyveres védelmét, szintén olyan erőkkel, amelyeket nem a hagyományos elvek mentén képeztek ki. A lényeg, hogy a közeljövő fegyveres konfliktusainak végkimenetelét nem feltétlenül a haditechnikai eszközök fejlettségében és az azok pusztítóerejében rejlő különbségek határozzák majd meg, hanem az, hogy az adott államok milyen gyorsan és hatékonyan képesek megtalálni, illetve bevezetni a számukra fenntartható, a nemzeti túlélést biztosító katonai stratégiát.