Anita (1.)

Áprilisi áthelyezés

1997. április elseje, délután fél kettő. A néphit szerint bolondok napja, ugye. Szabó Anita – jelenleg törzszászlós, az MH Összhaderőnemi Parancsnokság Egészségügyi Főnökség beosztott altisztje − életében inkább bolondos napnak nevezhetjük. Szemészeten, a műlencsegondozóban dolgozik mint egészségügyi asszisztens. Pontban tizenhárom órakor vissza kellene hívnia egy katonaorvos tábornokot Székesfehérváron, ahol éppen asszisztenst keresnek – megüresedett a hely, sürgősen be kell tölteni. A tábornok egyik ismerőse korábban Anita betege volt, és csupa jót mesélt róla a magas rangú katonatisztnek, aki nem habozott őt felkeresni. Anita elbeszélgetett a tábornokkal, meghallgatta ajánlatát, majd egy nap gondolkodási időt kért. A katonatiszt bólintott, rápillantott az órájára és közölte: Anita lesz oly kedves másnap délután egy órakor telefonálni. De nem teheti, mert abban az időpontban éppen vénásan kontrasztanyagot ad be egy betegnek. Fél kettőkor közlik vele, hogy lesz olyan kedves kipakolni a szekrényéből, mert alig negyedórája telefonált valamilyen tábornok. A korábbi ajánlatához képest magasabb fizetésért áthelyezik a Magyar Honvédséghez.

(Zárójelben tesszük hozzá: a tábornok azt gondolta: mivel Anita nem telefonált egy órakor, nyilván nem tetszett neki az ajánlata – ezért a magasabb fizetés… Április elsején ilyen félreértés igazán megtörténhet.)

Fehér köpeny helyett egyenruha. Rendfokozatok. Szabályok. Mindennek megvan a pontos módja, a megkomponált menete. Eleinte nem könnyű megszokni az ilyesmit, „Civilországból" bejőve. Mintha másik világ lenne, de Anitának tetszik. Szeret beszélni, beszéd közben pedig gesztikulálni, és a seregben is karjelzésekkel irányítanak – némi fogódzó a változásban. „Változás"… tegyük ezt gyorsan idézőjelek közé, mert nézőpont kérdése ez is. Anita életében pedig a nézőpont szinte egyik pillanatról a másikra megváltozik.

Az igazi változás

Anita családos asszony. Fia, Krisztián, 1993. december 18-án született meg. Az ultrahangos vizsgálatok a terhessége negyedik hónapjáig azt mutatták, hogy ikreket vár, de akkor Krisztián egyedül maradt anyja méhében. Anita Kivinek becézi fiát, aki tankönyvbe illően fejlődik. Gyakran begyulladnak viszont a mandulái, így a szövődmények elkerülése végett kiveszik őket. Rutinműtétnek számít az ilyesmi. A beavatkozás rutinműtéthez képest másfél óráig tart, és Anita érzi: túl nagy a csend.

Egy év múlva Krisztiánnál koncentrációs zavarok lépnek fel – elbambul az óvodában, és furcsán kineveti az óvónőt. Szakemberek epilepsziás rohamra gyanakodnak. Az MRI-felvételek alapján egyértelműen két gócot találnak a fiú szervezetében: egyet az emlékezetért felelős agyrészben (hippokampusz), egyet pedig a bal látókéregben. Szakvélemény szerint „valamikor" kiskorában oxigénhiány lépett fel – ettől keletkeztek ezek a gócok.

Anita ekkorra már csonka családban él – túl korán, túl fiatalon házasodtak össze férjével. Barátok maradnak, és megkap minden anyagi támogatást.

Krisztián gyógyszeres kezelésre szorul. Anita igyekszik a honvédségi életformát, a szabályokat és a rendet a magánéletébe is átültetni. Fiának olykor ötven darab gyógyszert is be kell szednie naponta, gyakran egyedül, mert hiszen iskolába jár. Kis dobozokban, katonás pontossággal sorakoznak a pirulák, rajtuk pedig cetli: mikor, melyikből mennyit. A gyógyszerek mellékhatásaként a fiú olykor rátámad anyjára. Amikor később tudatosul benne mindez, az asztal alá bújik, és sírva kér tőle bocsánatot.

Anita nem tekinti „betegnek"  Krisztiánt. „Fogyatékkal élő" – ez a hivatalos kifejezés, ám a katonanőnek ez sem tetszik. Inkább csak más, mint a többiek. Igaz, nem mehet felügyelet nélkül a játszótérre, nem rúghatja a gólokat a grundon a kortársaival, viszont a társas kapcsolatokra ugyanúgy szüksége van, mint bárki másnak.

A gyógyszeres kezelés nem használ – a harmadik osztályos Kivit naponta tíz-tizenöt roham gyötri. Titokban összeül a szülői munkaközösség, és kéri az iskola vezetését: távolítsák el Krisztiánt az osztályból, mivel a rohamai miatt „rossz hatással van a többi gyerekre." Legyen inkább magántanuló, ez a jó megoldás, véli a többség. Vagy járjon kisegítő iskolába, ez sem rossz.

Jelentem: nincs lehetetlen

Anita szerint a hadseregben nem ismerik azt a fogalmat, hogy lehetetlen. Az a jelentés sem igen elfogadható, hogy „ezredes úrnak jelentem: nem tudtam a parancsot végrehajtani". Ő töretlenül hisz önmagában – édesanyjától örökölte ezt a fajta természetet, aki szintén soha nem adta fel – és a katonalét ezt csak fokozza, elmélyíti. Fia osztályfőnöke szerint le sem tagadhatná, hogy katona. Az osztályfőnök gyakran hall olyat szülőktől: nem, ez kivitelezhetetlen, sajnálom. Anita inkább kérdez ilyenkor: mikorra kell megcsinálni mindezt?

(Zárójelben jegyezzük meg, hogy szerinte ma hiányzik a fiataloknak, a fiatalokból a katonaság jelentette életforma, ezért örül a honvédelmi nevelés megjelenésének.)

A katonanő a szülői munkaközösség döntése után két hétig az önkormányzat oktatási osztályának állandó vendége. Nyitásra érkezik és záráskor távozik a hivatalból. Állhatatosságának köszönhetően Krisztián hivatali engedéllyel bármelyik iskolában tanulhatna tovább, de akad egy, amelyiknek nincs szüksége ilyesmire, szívesen fogadják. Az iskolaváltás első hónapjaiban Anita és Kivi is sokat sírnak. Viszont a Felsővárosi Iskola igazgatója és a tanári kara mindent megtesznek azért, hogy a fiú új osztályában is jól érezze magát. Az elkövetkezendő években minden tudásukkal Kivi mellett állnak, támogatják.

Nyáron, amikor a legtöbb gyerek egy-két hetet legalább táborban tölt, Kivi még nem tudja, átélheti-e ő is azokat az élményeket, amelyeket kortársai. Sokáig úgy tűnik, hogy nem. Aztán a katonai ifjúsági tábor vezetője azt mondja Anitának: ő nem látja azokat a problémákat, amelyeket táborvezető kollégái, jöjjön Krisztián nyugodtan Balatonfenyvesre. Nem kizáró tényező, ha valaki úgymond másmilyen. Majd telefonálnak, ha úgy érzik, szükség van rá. A fiú önbizalma nagyon megnő, úgy érzi: ő is olyan, mint a többi gyerek.

(Megint zárójelbe: ez a katonai ifjúsági tábor még ma is működik. A vezetője ugyanaz, mint régen, Oláh Lászlónak hívják. Most nyugállományú alezredes és önkéntes tartalékos – akkor aktív katona volt. Anita azóta szintén évről évre a tábor tanári gárdájának tagja. Sok gyerek visszatérő táborlakó. Az ilyen gyerekek szülei a megérkezéskor barátságosan üdvözlik Anitát, majd félrevonják. Bizalmasan elmesélik, hogy mi fontos történt a gyerekkel a két tábor között eltelt egy évben, és hogy mire kellene a katonanőnek odafigyelnie. Anita lelkére kötik: a tábor végén is szeretnének vele beszélni a tapasztalatairól. Anita nagyon szereti a gyerekeket, vonzza őket, főleg a problémásakat. Nem egy, mások által „problémásnak" vélt fiatal választotta már a katonai pályát a táborban (vele) eltöltött idő miatt. Többen az MH Altiszti Akadémián végeztek.)

Anita honvédségi ösztöndíjjal elkezdi Szegeden az egészségtan-tanári főiskolát. Hisz abban, hogy a megelőzés, az egészséges életmód, a mentális egészség hozzá fogja segíteni fiát a normális mindennapi életéhez – és talán egyszer segíthet másoknak is. Hiszen Krisztián nem beteg, az állapota nem ijesztő, csak – elsősorban mentálisan – kezelni kell tudni.

Szerencse – két kézzel

Az ötödik osztályba készülő Krisztiánnak új apukája van. Nem meglepő: katona. Kistestvére születik, a szintén „K" betűs Kornél. Kornél négy hónapos, amikor kiderül: bátyját műteni kell, nem használnak tovább a gyógyszerek. Már daganat van a szervezetében, nem csak ciszta. A műtétet végző professzor nem viselkedik csendesen Anitával. Közli, hogy a hippokampusz az emlékezetünkért felelős páros szerv. Ha a bal hippokampuszt eltávolítják, nem veszi át a másik a szerepét. Kivi harmincévesen is tizenegy éves lesz. Erre nagy az esély, mivel a fiú jobbkezes, a sérülés pedig ugye a bal oldalon található, tehát az agy a bal hippokampuszt használja a hosszú távú emlékezet működtetésére. Két műtétre lesz majd szükség, mert a jobb látókéregben található elhalt részt is el kell távolítani: ez okozza a rohamokat.

Anita megbeszél mindent a nagyobbik fiával. 2004. december elsején, öt és fél órás műtéttel eltávolítják a bal hippocampust. A műtét előtt a katonanő megfogadja: ezután sem fog csodabogárként tekinteni a fiára. Szeretne inkább majd csodaként tekinteni rá, akinek sikerülhet akár a továbbtanulás is. Szemközt a kórházzal kis vendéglőt találni. A fala tele van fényképekkel – azoknak a fotói, akik a műtétek ideje alatt itt várták, hogy bemehessenek hozzátartozójukhoz. Anita invitálására néhány várakozó szülő ebbe a vendéglőbe megy. Beszélgetni kezdenek, többféle témáról, de a műtétek egy pillanatra nem kerülnek szóba. Más szülőket, élethelyzeteket megismerve Anita szerencsésnek érzi magát. A beszélgetések alatt − egy karnyújtásnyira a gyermekektől – sikerül mindenkinek megújult erővel szembenéznie a rá mért feladattal.

Kiderül, hogy Krisztián, miként Anita is, valójában nem jobbkezes, hanem kétkezes, és az emlékezetért felelős páros szerve a jobb oldalit használja. Szerencse. Nem sérült a rövid távú memóriája. A fiú elhagyja az intenzív osztályt, majd tíz nappal később, a születésnapján visszaül az iskolapadba. Anita ekkor továbbléphetne a katonai ranglétrán, de nem teszi. Krisztián gyógyulására koncentrál, naponta foglalkozik vele. Az orvosprofesszor szerint nem is kell fél évet várni a következő műtétre, mert a gyerek várakozásait felülmúlva gyógyul.

(Folytatjuk!)

Fotó: a szerző felvételei és MH ÖHP archív