„Az álmom már teljesült, hiszen magyar katona lehetek”

Egy jászkun kis faluból származom, ahol különösebb sportolásra nem volt lehetőség, az általános iskolán kívül más nevelőintézmény nem is működött. Elég korán kapcsolatba kerültem a fizikai munkával, emellett nagyon szerettem a történelmet, és úgy szerettem volna a részesévé válni, hogy magyar katona leszek. Nem voltam túl jó fizikai adottságokkal rendelkező gyerek, de mindig szerettem volna erősebb és ügyesebb lenni. Ugyan éreztem magamban belső energiát, de ezt az akkori fizikai kondícióm nem támasztotta alá. Ötödikes koromban egy iskolai könyvárusítás alkalmával a zsebpénzemből vásároltam egy shotokan karatéról szóló könyvet, amelyben nagyon jól le voltak írva a mozgáselemek, gyakorlatok. Nyilván könyvből nem lehet megtanulni karatézni, viszont elkezdtem érdeklődni a téma iránt. Az egyéni edzésmódszereket autodidakta módon tanulgattam, és nyolcadikos koromig jól felépített edzésterv szerint tréningeztem a könyvből. Ebben benne volt mindenféle saját testsúllyal végzett mozgás és hajlékonyságnövelés, 14 évesen pedig eldöntöttem, hogy az egri Lenkey János Honvéd Kollégiumban, a legnagyobb hagyományú katonai nevelőintézményben folytatom a tanulmányaimat.

Ami ,,vitézlő oskola volt"…

Példaképem egyébként is Dobó István egri várkapitány volt, tehát ebből a szempontból is a legjobb helyre kerültem Egerbe. Ráadásul olyan nagyszerű opciót is adott ez a honvédségi intézmény, hogy bármilyen sportot lehetett űzni. Akkoriban a honvéd kollégisták sportélete rendkívül intenzív volt, de természetesen megfelelő tanulmányi eredmény kellett ahhoz, hogy valaki kijárhasson a városba küzdősportedzésekre. Másik gyermekkori „szerelmem" a lövészet volt, így a karate mellé ezt választottam. Ekkor kapcsolódott össze az életem a kyokushin karatéval, mivel a városi karateszakosztálynak megállapodása volt a kollégiummal. Shihan Borza József, az akkor 3. danos, éppen Egerbe költözött kiemelkedő kyokushin karate harcos volt az első mesterem, és százhuszadmagammal jártunk az edzéseire az egri honvédkollégiumból. Érdekes, hogy ebből a százhúsz főből pár évvel később már csak öten maradtunk.

A karate szellemisége milyen módon volt ebben meghatározó?

Sokat olvastam a témáról, és érdekelt a buddhizmus szellemisége is. A harcos útjának és a katona legfontosabb mentális felkészülésének a harcművészetek gyakorlását tartom, legyenek azok európaiak vagy akár távol-keletiek. Egy a lényeg: minden kultúrában megfigyelhető a harcossá válás útja és folyamata, és ez nem egy-két év, hanem általában legalább évtized. A Sosai Oyama mester által létrehozott nemzetközi karaterendszernek is az a lényege, hogy útként tekint az emberi életre, amelyre felkészíti a karatékát. A kyokushin karate lényege, hogy igazi harcosokat csak valós körülmények között lehet kialakítani. Ezt az utat pedig csak folyamatos megpróbáltatások során járhatja végig valaki, hiszen az emberi élet is egyfajta állandó küzdelem, harc. Ez nem a másik ember fizikai legyőzését jelenti természetesen, hanem önmagunk legyőzését, határaink megismerése a legfőbb feladatunk. A valós körülmények közötti helytállás során ismeri meg önmagát a karatéka, és képes az ott szerzett magabiztosságot, önbizalmat az élet más területein is hasznosítani. Az egri évek alatt Shihan Borza Józseftől kaptunk egy olyan szellemiséget, amely szinte rabul ejtette az embert. A legnagyobb hatást gyakorolta az életemre, hogy részt vettem az edzéseken, itt váltam katonává is. Egerben szinte nincs olyan ember, aki ne járt volna az edzéseire, ma is az egyik legnagyobb egyesületet vezeti. Mint utólag megtudtam, neki egyébként is egészen speciális viszonya volt a katonai kollégistákkal, hiszen ő is Shihan Furkó Kálmán katonája volt Szolnokon. Annyira szerettem az edzésére járni, hogy volt eset, amikor kiszöktem a városba. Ha pedig nem volt pénzem a tagdíjra, akkor lehetett nála négyütemű fekvőtámasszal fizetni, egy hónap négyszáz darabba került. A heti két edzés mellé beiktattam magamnak további három-négy alkalmat, mert kevésnek tartottam. Hajnalban keltem, sokszor még éjszaka is nekiálltam edzeni, mert nagyon jól akartam csinálni. Szerencsém volt, mert jól tanultam, így megkaptam azokat a kedvezményeket, amelyek lehetővé tették, hogy a lövészetet és a karatét egyszerre űzhessem.

A középiskolás évek alatt találkozott Furkó Kálmánnal is?

Igen. Az első évek után minden évben nyáron két küzdősporttábort teljesítettem. Az egyik mindig a katonai kollégiumok által szervezett edzőtábor volt – Tatán, Győrben, Székesfehérváron – Shihan Furkó őrnagy, majd alezredes irányítása alatt. E táboroknak az volt a sajátosságuk, hogy a helyi és városi egyesületektől is meghívták a mestereket, akik aztán nagyon kemény edzéseket tartottak. Nagyon jó kis társaság jött össze minden nyáron, máig tartó barátságok születtek ezekben a táborokban, ott ismertem meg Mozsót is (Molnár Zsolt ezredes, az MH Ludovika Zászlóalj parancsnoka – a szerk.), és Porkoláb Imre ezredessel, a MH 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj korábbi parancsnokával is katkósként találkoztam. A katonai kollégiumban aztán sárga övvel végeztem.

Ezek mind maradandó élmények voltak, gondolom…

Kettőt is kiemelnék ezek közül. Szárnyait bontogató fiatalként az ember sok mindent kipróbál. Az egyik civil tiszafüredi edzőtábor első éjszakáján a sátrunk „csapata" kilógott szórakozni a városba, ami tilos volt, pláne nekünk, 18 éven aluli táborozóknak. Természetesen arra nem gondoltunk, hogy már az első éjszaka is edzést fognak tartani a mesterek a táborban, és amikor éjjel egy óra körül, kapatosan szivárogtunk visszafelé, akkor kaptam életem első nagy pofonját a karatétól. Miután az egész tábor órák óta minket keresett, érthető volt, hogy ezek után Shihan Borza közölte velünk, hogy vagy összepakolunk és hazamegyünk, vagy pedig végigcsináljuk a kiszabott büntetést, azaz kettő kilométer békaügetést. Volt egy kétszáz méteres kör a sátrak körül, azt kellett tízszer körbeügetnünk úgy, hogy két barna öves senpai karatés figyelt bennünket. Hajnali háromkor nekifogtunk a társaimmal, és reggel hat órára végeztünk. Itt kaptam egy olyan fajta mentális ösztönzést, amely megtanított arra, hogy mindenért vállaljak felelősséget, amit teszek.

Mi volt a másik élmény?

Az egy sajnálatos esemény volt, amire nem vagyok büszke, de vállalom ma is. Egy alkalommal a padtársam megsértett, én pedig egy rúgással szereztem érvényt az igazamnak. Szinte rögtön megbántam, amit tettem, de a srácot olyan szerencsétlen helyen találta el a fejre irányuló rúgásom, hogy komoly baj is történhetett volna. Megúsztam egy igazgatói figyelmeztetéssel, de azóta kétszer is meggondolnám, kire emeljek kezet. Ezek után – vagy ezek hatására − még komolyabban elkezdtem foglalkozni a karate szellemiségével, a bushidóval.
Ekkor jött a Kossuth Lajos Katonai Főiskola…
Szentendrén is folytattam a karate gyakorlását, heti két-három alkalommal jártam edzésre Shihan Somogyi Zsolt akkor 3. danos mesterhez Budapestre, viszont már nem az övfokozatokat hajszoltam, hanem próbáltam az edzésen tanultakat a főiskolán oktatott tudással és a klasszikus európai harcászattal kombinálni. A főiskolán kiváló oktatói gárda dolgozott – Eleki Zoli, Kovács Károly, Kelemen András –, akik különböző stílusokat oktattak nekünk. Az volt a jelszavuk, hogy a Testnevelési Egyetem után a Magyar Honvédség Kossuth Lajos Katonai Főiskolán kell a legkomolyabb testnevelési felkészítésnek lennie. Meg is tettek mindent ezért, ezúton is köszönöm nevelésüket! E mestereket látva nemcsak a pusztakezes harcra fókuszáltam, hanem mindarra, amit fegyvernemi tisztként, alegységgel és tűzfegyverekkel kellett elsajátítanom. A szituációs lövészettel is itt ismerkedtem meg, Kelemen András közelharctanárom – aki Simonyi Ottó rendőr alezredes jó barátja volt – hatására. A napjaim megint zsúfolásig teltek edzésekkel, tanulással és egyéb sporttal, aminek az lett az eredménye, hogy a főiskolát már második kyu-val, barna övvel zártam. Viszont ott és akkor ezen az úton megálltam, mert a klasszikus katonai szakmai ismeretek bővítése, a bennük jelentkező tapasztalatok szintén fontosak voltak további „utamhoz". Mikor nemrég találkoztam Shihan Borzával, ő erre azt mondta: „Te akkor is karatés vagy, ha most szünetet is tartasz."

Csapattisztként volt ideje gyakorolni?

Természetesen. A kiképzési idő természetesen egyfajta állandó edzési lehetőség is egyben, hiszen a harcművészet gyakorlásához és a megszerzett tudáshoz nem kell különösebb dolog, csak maga az ember. A Magyar Honvédség pedig az az intézmény, amelynek alaplényege a harc megvívására való felkészülés, felkészítés! Mikor a főiskoláról kikerültem, a tudásomat megpróbáltam belevinni a rendszerbe, hiszen magam is az akkori felkészítési rendszer „eredménye" vagyok. Érdekességként elmondom, hogy először az idegenlégióba akartam kimenni, s gyakorlatilag csak az tartott vissza, hogy Szolnokon megalakult 1993-ban az MH 88. Légimozgékonyságú Zászlóalj, és nagyon szerettem volna oda kerülni. Meg is kerestem főiskolásként az akkori parancsnokot, Keresztúri alezredest, aki közölte, hogy szívesen látna a zászlóaljnál. Végül Hódmezővásárhelyre kerültem az MH 62-es lövészdandár 2. zászlóaljához, egy igazi, klasszikus lövészzászlóaljhoz. Egy sorállományú zászlóaljnál a fegyelem és a tekintély szempontjából nagyon fontos volt, hogy már az elején eldöntsük az erőviszonyokat, és bátran mondhatom: nálam fegyelmi probléma sosem volt. Ez számomra is nagyon jó lecke volt, hiszen megtanultam, hogyan kell egy előképzelten, sorállományú katonát úgy képezni, hogy valami igazi tudást is elsajátítson. Itt, Vásárhelyen szereztem tapasztalatokat arról, hogy hogyan kell a mozgáskoordináció szempontjából képzetlenebb állományt kiképezni, felkészíteni. Ebben a munkában pedig a harcművészeti tudásom volt a legmegfelelőbb társam.

Szolnokra már tapasztalt csapattisztként került?

Beadtam az áthelyezési kérelmem, és tizenegy hónap után átkerültem Szolnokra. Molnár Zsolt ezredessel együtt szolgáltunk a zászlóalj frissen szervezett, 2. gyorsreagálású századában. Azonnal belevittem a 88-as napi kiképzésébe az akkor még aktív, viszont már nyugállományhoz közel lévő Shihan Furkó alezredes módszereit, hiszen átkerülésemkor szabadidő esetén látogattam a városi edzéseket. Négy évig voltam a zászlóalj aktív szakaszparancsnoka, és nagy elismerésként éltem meg, hogy egy ideig hadnagyként a katonai szervezet megbízott testnevelője is voltam a szakaszparancsnoki munkám mellett. Heti rendszerességgel százával szűrtem fizikai felmérésekkel a szerződéses szolgálatra jelentkező fiatalokat. Büszke vagyok, hogy az általam „válogatottak" közül még ma is nagyon sokan szolgálnak, és azóta már tisztként, altisztként vagy rohamlövészként is bizonyítottak. Éreztem a feladat fontosságát, hogy a tudásom legjavát kell adnom a szolnoki alakulatnak és katonáinak. Akkoriban hozzánk kerültek a honvédség első szerződéses katonái, akiknek felkészítése, kiképzése volt a feladatunk. A NATO-csatlakozás miatt, illetve egyéb toborzási célokból nagyon sok bemutatóra jártunk, és a közelharc-kiképzés egy időben arról szólt, hogy ezeken a bemutatókon szakszerű, színvonalas munkát végezzünk, majd ezzel szólítsuk meg az ilyen életmódot választani szándékozókat.

Mi volt fiatal tisztként az, amiről úgy gondolta, hogy hiányzik és fejlesztendő?

Kiképző szakaszparancsnokként vagy gyorsreagálású századparancsnokként nagyon hamar megfigyeltem, hogy mi, magyarok nem szeretünk, illetve nem is tudunk vagy merünk igazán lelkesedni. Pedig a hadtörténelmünk során egyebünk sem volt, amikor legyőztük ellenfeleinket, de ebbe most nem mennék bele. Aki valaha részt vett egy kyokushin-edzésen, az tudja, hogy „alulmotiváltan" nem lehet harcművészetet űzni, és szerintem alulmotiváltan nem szabad katonáskodni sem. Ha csak az edzések elején és végén lévő meditációra vagy a minden edzésen elhangzó dojo-kunra (fogadalom) utalok, akkor talán érthető lesz, hogy mire gondolok, amikor a „mi hiányzik" kérdésedre válaszolok: a motiváció. Amikor 2004-ben az amerikai tengerészgyalogságnál jártam egy tíz hónapos századosi tanfolyamon, „felfedeztem", hogy ők is a japán szamurájoktól vették át és építették fel saját igényeik szerint a „tengerészgyalogos harcos" szervezeten belüli és társadalmi képét. Ugyanonnan merítettek, ahonnan a harcművészetek is táplálkoznak! Az amerikai Soldiers’ creed és a japán dojo-kun inspirálták bennem a 2006-ban megírt „Honvéd hitvallás-t", amelyben hét pontba szedve, magyar viszonyokra ötvöztem azt a szükséges mentális többletet, ami tapasztalatom szerint itthon még sokaknál hiányzik, illetve a magyar katona „igazi harcossá" válásához hétköznapi szinten szükséges. Örülök, hogy sok kolléga irodájában már megtalálható Szolnokon… Úgy gondolom, hogy a 88-asnál sikerült a motiváció kérdésében időben előrelépnünk, és ez is az „alkalmazott" harcművészeti tapasztalatnak köszönhető.

Milyen a jelenlegi szolnoki kiképzőállomány közelharci felkészültsége?

A zászlóaljunknál szolgáló katonák napi rendszerességgel látogatják az edzőtermet, ami egy nagyon jól felszerelt kis terem. Az altiszti, tiszti gárdában nagyon sok olyan kollégám van, aki kung-fuban, judóban, több különböző irányzatú karatéban különböző övfokozatokkal rendelkezik, rájuk építkezhetünk ma is a kiképzésben. Óriási igény van nálunk a közelharc-oktatásra. Az a tapasztalatom, hogy az alakulatunkhoz újoncként kerülő katonák joggal várják el azt, hogy felkészítsük őket ebből a szempontból is a küzdelemre, és azt hiszem, többek között ezért van ilyen tartása a „könnyű vegyes" katonáknak. A nálunk szolgáló kiképzőállomány olyan humán értékekkel rendelkezik és olyan értéket teremt, ami nem pótolható mással: ez olyan dolog, amit nem lehet megvenni a „hadiiparban". Nem mehetek be a boltba azzal, hogy kérek három év közelharc-tapasztalatot vagy egy kiképzett gyorsreagálású lövészkatonát. Őket nekünk kell kinevelni! Ez a Magyar Honvédség egyik legfontosabb feladata békében!

Furkó Kálmán neve számtalanszor felmerült, mit jelent az ő személye?

Furkó Kálmán ikon, példa arra, hogyan kell szolgálni hazánkat. Azt gondolom, Szolnok neki és a kyokushin karaténak köszönheti, hogy a közvélemény ,,katonavárosnak" keresztelte. A felkészült katona nimbuszát ő hozta létre itthon. Mikor az alakulathoz kerültem, még szabályos edzéseket is tartott bent a laktanyában a katonáknak. Elévülhetetlen például az érdeme abban, hogy egyszerű módszerekkel, gyakorlatilag pénz nélkül, de annál több elszántsággal és kitartással sok ezer katonát képzett ki. Örülök és büszke vagyok rá, hogy én is ezen nőttem fel. Az ő idejében még nem nagyon lehetett külföldre menni, a koreai kyoksult és az orosz rendszereket oktatták nálunk. Az orosz és a távol-keleti közelharc viszont úgy gondolom, veri az európai rendszereket. A mi feladatunk, hogy az ő élettapasztalatait visszaforgassuk a mostani fiatal katonanemzedékbe, Eleki Zoliéknak pedig nagy érdeme, hogy ezt az igényt és kezdeményezést felkarolták. A mi generációnk már nem biztos, hogy olyan magas szintre tud jutni, mint Shihan Furkó, viszont a NATO-csatlakozás és a modern világ olyan utakat nyitott meg előttünk, amilyenekre neki nem volt abban az időben lehetősége. Tovább kell fejlesztenünk azt, amit mestereink ránk hagynak.

Van-e valami álma, vágya akár szakmailag, akár a harcművészetek terén?

Az álmom már teljesült, hiszen magyar katona lehetek. Emellett szeretnék továbbra is minél több magyar harcost komplexen, természetesen a harcművészeti alapokon felkészíteni: olyanokat, akik a Magyar Honvédségben, a társadalomban is komoly pozitív értéket képviselnek. A harcművészeteknek és a lövészetnek, ezen keresztül a fegyver tiszteletének és szeretetének tömegsporttá kellene válni Magyarországon, mert mindkettő gyakorlása magas fokú fegyelmet, mentális állapotot követel, ami művelői részéről biztosítja békénket és nyugalmunkat. Olyan sporttáborokat képzelek el, ahol sok száz, sok ezer, a honvédelem iránt elkötelezett önkéntes magyar fiatal gyakorolja a harcművészeteket, sajátítja el a fegyverforgatást, mert ezzel szeretne hazájáért egyénként kicsit többet tenni. Itt mondanék egy példát: volt egy koreai osztálytársam az amerikai tengerészgyalogságnál, aki mesélt egy stadionban rendezett eseményről, ahol egyszerre nyolcszáz fekete öves taekwondós edzett. Ez európai ember számára hihetetlennek tűnhet, viszont a részvétel, vagy akár csak a látványa motiváló és közösségteremtő hatással bír.