Az élet a lényeg – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

A belsőégésű motorokkal hajtott járművek nagyjából az első világháború idején jelentek meg a sebesültmentésben; ez – jó esetben – a gyalogos-hordágyas módszernél gyorsabb volt, igaz, a hatalmas vöröskeresztes jelzéssel ellátott teherautók nem közvetlenül a frontvonalból mentettek: oda sem a terepjáró képességük, sem a védettségük nem lett volna elegendő.

A legelső, mai értelemben vett „páncélozott mentőautó" az Egyesült Királysághoz köthető. A páncélos hadviselésben úttörő szerepet játszó ország hadereje 1918-ban vehette át a „Tank Mark IX. No. 936" jelzést viselő járművet, melyet a „Malac" becenévvel illettek. A ma már a bovingtoni harckocsi-múzeum tárgyi gyűjteményét gazdagító lánctalpast kifejezetten szállítási célokra építették. A védelméről két, 7,62 milliméter űrméretű Hotchkiss géppuska gondoskodott, míg a jármű nagy méretű, oldalsó ajtajain nem csak a felfegyverzett katonák fértek át, a sebesülteket is könnyen tudták azokon keresztül mozgatni. Megszületett tehát a harctéri mentőautó ötlete, még ha ez a jármű meg is maradt a prototípus szintjén.

Az első világháborút követően a sérültek szállítására az egyre fejlettebb tehergépkocsikat használták a hadseregek, de ezek a járművek továbbra is sérülékenyek és a nehéz terepviszonyok esetén korlátozott mozgóképességűek voltak.

Ezen a téren is a második világháború hozta el a látványos fejlődést. A németek az Sd.kfz 251/8 féllánctalpas járművet alkalmazták sebesültszállítási feladatokra, az ugyanis kellőképpen tágasnak bizonyult a hordágyak, az egészségügyi személyzet, illetve az életmentéshez szükséges felszerelések elhelyezésére. Az amerikai hadsereg a rengeteg feladatkörben kiválóan teljesítő M3-as féllánctalpasokból alakított ki sebesültmentő páncélozott járműveket. Nagy-Britannia pedig a jól bevált Bren lánctalpas szállítójárműhöz nyúlt: igaz, ennél a vöröskeresztes ponyva aránylag kevés valódi védelmet jelentett.

További részletek a Magyar Honvéd magazin január 17-én megjelenő számában!