„Édesapám arra tanított: bármibe kezdjek is, törekedjek a legjobbra”

Az első- és második világháború, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc korszakainak, illetve az akkori egyenruhák, felszerelések történetének valósághű bemutatásával foglalkozó Jásdi Balázs sokáig maga sem tudta, hogy felmenői között mennyi, büszkeségre okot adó ős sorakozik.
„Azt hiszem, minden gyerekben előbb-utóbb felmerül az a kérdés, hogy vajon vannak-e híres rokonai? Amikor tízéves koromban én is rákérdeztem erre, azt felelték, hogy bizony vannak. Anyai ágon ott van például Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor, akire az egész rokonság rendkívül büszke" – idézi fel családja történetének megismerését Balázs.

Emlékei szerint édesapja ekkor döntött úgy, hogy mesél neki a Jásdi családfáról is, pontosabban arról, hogy ők eredetileg Hautzingerek, felmenői kelet-bajor területről költöztek Magyarországra. „Amikor apám tíz éves koromban leültetett maga mellé, elmondta, hogy ugyan származásunk okán szerencsések vagyunk, de fel kell készülnöm az esetleges támadásokra is a felmenőink miatt, hiszen a dédnagyapám bátyja, Jány Gusztáv vezérezredes – született Hautzinger Gusztáv – a 2. magyar hadsereg parancsnokaként fejezte be egyébként addig rendkívül sikeres katonai pályafutását."

A Ludovika Akadémia egykori legendás parancsnokának több volt tanítványával is találkozott Balázs az évek során, akik – ahogy fogalmaz – „ha meghallották a vezérezredes nevét, könnyekig meghatódtak."
„Apám ugyanezen beszélgetés alkalmával tette le elém Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvét is és ez idő tájt éjszakánként Sára Sándor filmjeit néztem. Hihetetlen nagy élmény volt olvasni és végighallgatni az így megismert történeteket" – emlékszik vissza Jásdi Balázs.

Hozzáteszi: Jány vezérezredes mellett nagyapjára és dédnagyapjára is büszke lehet. Mivel mindkettőjüket Hautzinger Sándornak hívták (s a családban egyébként négyen is viselték e nevet), Balázs az egyszerűség kedvéért időrendben előbb dédnagyapjáról mesél, aki a hadseregparancsnok vezérezredes öccse volt. Fiatalkorában sportolóként evezett, a mai napig a sportág egyik legsikeresebb művelőjeként emlegetik. Fia, a család harmadik Hautzinger Sándorja szintén hatalmas sikereseket ért el evezőként, ám ő a háború után Jásdi Sándorként űzte a sportot (érdekesség, hogy már a háború előtt is Jásdiként nevezett a versenyekre, nehogy összekeverjék édesapjával). Balázs nagyapja ugyanis vadászpilóta volt a második világháború alatt, ám mivel a család zsidó felmenőkkel is bírt, repülő- és katonatiszti karrierje végül kettétört. Mivel két hobbijából egyet, a repülést ellehetetlenítették, ekkor összpontosított még inkább az evezésre, amelyben egyébként edzőként igencsak szép eredményeket ért el.

A háborút követően, osztrák származása és – félbehagyott – légierős pályafutása miatt fasisztának bélyegezték és származása miatt félő volt, hogy a családot is kitelepítik, a svábokhoz hasonlóan. Ekkor hagyták el a Hautzingert, s vették fel a Jásdi vezetéknevet. Jányra már nem válthattak, hiszen ekkorra már javában zajlott a népbírósági per dédnagyapja bátyja, Jány Gusztáv vezérezredes ellen.
„A családban azóta persze többször is felmerült a Hautzinger név újbóli felvétele, azonban a bürokrácia útvesztői és nehézségei miatt végül ez mégsem történt meg. Magánemberként viszont hazánkban mindenki úgy nevezi magát, ahogy csak akarja, s ezt a lehetőséget kihasználva pár év óta én újra viselem a Hautzinger nevet" – mondja.

Nevetve azt is hozzáteszi, hogy fiai először tiltakoztak az eredeti vezetéknév használata ellen, azonban amióta elmesélte nekik a család felmenőinek történetét, mindketten büszkék eredeti vezetéknevükre.
„Édesapám arra tanított, hogy bármibe kezdjek is, törekedjek a legjobbra, mert a származás kötelez. Ezért sem véletlen, hogy én eddig nem beszéltem a családi felmenőimről, mert most érzem úgy, hogy abban a korban vagyok és letettem annyit az asztalra, hogy mesélhetek róluk" – hangsúlyozza.

Jásdi Balázs immáron több mint húsz éve foglalkozik katonai hagyományőrzéssel.
Eredeti szakmáját tekintve azonban bőrös iparművész, amiről annak idején még talán nem is gondolta, hogy mennyire kötődni fog mostani elfoglaltságaihoz. „A békebeli lábbelik elkészítése érdekelt nagyon, e témával foglalkoztam a legtöbbet. Így dolgozhattam például az Oscar-díjas A napfény íze című filmben is, én készítettem Ralph Fiennes összes, a mozivásznon viselt lábbelijét." Hozzáteszi, hogy ugyanezen mesterségének köszönhetően viselték az ő keze nyomát a magyar készítésű A hídemberben is. A különböző hazai és külföldi mozifilmekben való közreműködés mellett folyamatosan kutatta a katonai lófelszerelés történetét és technológiáit is. E kutatómunka során lettek barátok dr. Baczoni Tamás őrnaggyal, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum főmuzeológusával is, és ugyanennek köszönhetően lépett kapcsolatba Somogyi Győzővel.

Elmondása szerint a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas grafikus- és festőművésznek köszönheti, hogy belecsöppent a katonai hagyományőrzésbe két évtizeddel ezelőtt.
Akkor a második világháborús hagyományőrzés volt a fő érdeklődési köre, hiszen még nagyon sok háborús veterán élt, akiktől első kézből kapott információkat, saját történeteket. Ebből fejlődött tovább a Nagy Háborús és az ’56-os hagyományőrzés.

„Eredetileg huszárként kezdtem, de hamar rájöttem, hogy az a színvonal, amit én elvárnék magamtól és sok esetben másoktól is, városi emberként nem valósítható meg. Váltottam, s így találtam rá a tüzér fegyvernemre, amiről az évek során be is igazolódott, hogy a legeladhatóbb fegyvernem" – mondja Balázs, aki szerint a siker záloga abban rejlik, hogy ebben a fegyvernemben egyszerre megtalálható a látványos, de mégis kezelhető méretű technika, a műszerek és az emberi ügyesség. Mindemellett még jelen van a fegyvernemre jellemző a lovak jelenléte is és persze a közönség számára legfontosabb: a meggyőző fény- és hanghatás. A hagyományőrző tüzérüteg lassan átléphet osztályszintű alegységbe is, hiszen már hat működő ágyúval rendelkeznek, amelyek zömét Balázs egymaga, vagy pedig csapattársai segítségével építette újjá. „Azon rendszer kiépítése azonban egyedül rám várt, ami nálunk jelenleg is él és működik. Korábban ugyanis csak hatástalanított ágyúk voltak. Az egykori Haditechnikai Intézet, majd utódja, a Technológiai Hivatal szakembereinek támogatásával kidolgoztuk azokat a technikai és jogi lehetőségeket az ágyúk olyan hatástalanítására, hogy azok úgy nézzenek ki, mintha működnének" – meséli.

Ennek köszönhető, hogy a haditechnikai eszközök nem csak visszanyerték régi pompájukat, de egy-egy díszelgés vagy hadijáték alkalmával még el is lehet sütni őket (természetesen csak úgynevezett pirotechnikai töltet alkalmazásával). A Matasz hagyományőrző tagozatának vezetője azt is elárulja, hogy januárban a meglévő ágyúkhoz csatlakozik egy hetedik is.
„Számomra az is fontos, hogy nálunk ne csak porosodjanak, hanem használjuk is az ágyúkat és azon a lövegtípusok esetében, amelyekből kettő van, az egyiket kihelyeztem: így került a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégiumhoz is egy légvédelmi ágyú. Az ütegünk egyik félszakasza így ott működik, de a nagykátai honvédtüzérek – akik eredetileg az 1848-49-es forradalom és szabadságharc korszakával foglalkoztak – is kaptak egy második világháborús ágyút. Ha nagy rendezvény van, akkor így az ágyú egy rendszeresen gyakorló kezelőszemélyzettel együtt áll rendelkezésre" – meséli Balázs az eddig elért sikereket.

Élete eddigi fő művének azt tekinti, amikor vitéz Barankay József százados, egykori rohamtüzér 2012-es újratemetésekor – közel hetven év után először – a Mezőhegyesi Ménesbirtok (ma Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság) főigazgatójával, Papp István Tiborral és a Honvédelmi Minisztériummal közösen létre tudtak hozni egy igazi tüzérségi hatosfogatot – megfelelő ágyúval, megfelelő szerszámmal és igazi tüzérségi hámos lovakkal.

Jásdi Balázs számára a hobbija egyben a mestersége, hivatása is. „Otthon meg is szoktam kapni a feleségemtől, hogy maga sosem dolgozik, maga mindig csak játszik! Ez így is van, de azért sokat is kell dolgozni, hogy az ember tényleg azt csinálhassa, amit szeret." Mint mondja ennek azonban van némi árnyoldala is, amit olykor a családja is megérez: állandóan dolgozik, vagy ha épp otthon van, akkor is azon jár az agya, hogy az éppen felújítás alatt álló ágyún mi mindent megtudna csinálni…

Beszélgetésünk során mosolyogva azt is felidézi, hogy még a Dalmáciában töltött nászútjukon is folyt az ágyúrekonstrukció, pedig kedvese igyekezett ezt mindenféle módon megelőzni. „Még a szerszámkészletet is kirakatta velem a kocsiból azzal, hogy nem szerelünk ágyút. Ez hiba volt, mert így is szereltünk ágyút." Épp autóval utaztak, amikor a tájat csodálva, a sziklák közül kikandikált egy Bofors-gépágyú csöve. Hogy-hogy nem akkoriban épp egy ilyen típusú gépágyú újjáépítésén fáradozott otthon. Kíváncsisága természetesen abban a pillanatban nagyobb volt, mint félelme a hitvesi nehezteléstől, ezért a kocsiból kipattanva közelebbről is szemügyre vette a délszláv háborúban kilőtt, 40 milliméteres gépágyú roncsát. „Ott volt rajta egy olyan alkatrész, ami a miénkről hiányzott, és nagy kínban voltam a pótlásával. De a feleségem csak hajtott, hogy nem, akkor sem szerelünk, így végül továbbmentünk. Kicsivel később az lett neki gyanús, amikor a benzinkúton WD-40-t vettem." Természetesen még aznap visszamentek a helyszínre, ahol a házigazdával angolul, németül, kézzel és lábbal megbeszélték, hogy mit találtak. Az idős úr percekkel később két marék szerszámmal tért vissza, s egy órával később már Balázs kezében volt az áhított alkatrész. „Feleségem azóta is azt emlegeti, hogy sajnálja: az egész nászúton nem csillogott úgy a szemem, mint amikor meglett a zsákmány."

A beszélgetés zárásaként Balázs azt is elárulja, hogy a családi felmenők előtti tisztelgésen túl mi tudott két évtizeden keresztül élete mozgatórugójaként működni. Véleménye szerint a hagyományőrzés nem lehet kizárólag csak egy múltba révedő nosztalgiázás, mert annak nincs semmi értelme. „Azzal, hogy megmutatjuk a jelenkor katonáinak és fiataljainak, hogy őseink igenis nagyon jó katonák voltak, erőt adunk a jövőbeni építkezéshez, ami nagyon fontos. Úgy kell tudni felnőni a feladathoz, hogy amikor megjelenünk egy rendezvényen, a nézők ne azt mondják, hogy hagyományőrzők, hanem azt, hogy ott jönnek a katonák. Az akkori kor katonáját kell látniuk, és ennek érdekében úgy is kell viselkednünk." Hangsúlyozza: szerinte csak valós teljesítmények felmutatásával lehet hűen megemlékezni elődjeinkről.

Fotó: a szerző és archív