Elvakítani, megállítani, megsemmisíteni

Kellemetlen meglepetés érte a német csapatokat 1941−1942-ben, a Barbarossa-hadművelet megindulása után. Kiderült ugyanis, hogy a kezükben lévő páncéltörő eszközök rendre hatástalanok a szovjetek három új harckocsitípusával szemben − mutatott rá dr. Számvéber Norbert őrnagy, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum levéltárvezetője a „Páncélromboló harceljárások és fegyverek a keleti hadszíntéren, 1941−1945" című előadásában. A T−34-es, valamit a KV−1 és KV−2 harckocsikat erősebb páncélzattal látták el, így ezek a legnagyobb mennyiségben rendszerben lévő német páncéltörő fegyverek számára leküzdhetetlen célpontoknak minősültek − mondta a hadtörténész.

Bár a légierő zuhanóbombázói, valamint a 8,8 centiméteres légvédelmi ágyúk rendelkeztek a szükséges átütőképességgel és esetenként igen hatékonyan tudták a gyalogságot támogatni az ellenséges páncélosokkal szemben, égető szükség volt a megfelelő gyalogsági páncélelhárító eszközök kifejlesztésére is.

A gyalogság páncélosok elleni küzdelmének voltak előzményei a nyugati hadjárat alatt.
Ekkor mutatkozott meg először, hogy felszereltség és szaktudás szempontjából egyaránt az utászok a legalkalmasabbak erre a feladatra. A páncélosok megállítására aknákat, aknazárakat, a megsemmisítésükhöz pedig összekötözött kézigránátokat használtak. A kezdeti, alig szervezett támadások után fokozatosan kialakultak az új harceljárások és a megfelelő szervezeti keret. Létrehozták a páncélromboló járőrt, melybe tizenhárom katona tartozott: a járőrt vezető parancsnok, egy hírvivő-biztosító részleg egy golyószóróval és annak kezelőivel, valamint két ködösítő-, illetve három robbantópár.

Az újdonsült páncélrombolóknak ekkor még az elavult vagy rögtönzött eszközöket kellett használniuk, de a járőr sikeresnek bizonyult, így 1942 második felében német mintára már a Magyar Királyi Honvédségben is alkalmazni kezdték.
Számvéber Norbert kifejtette: az új harceljárás négy fontos elemből állt. Első lépésben meg kellett bontani a támadó harckocsik harcalakzatát úgy, hogy közben leválasztják a támogató gyalogságot. Ebben a Barbarossa-hadművelet kezdeti szakaszában segítségükre volt a gyenge szovjet vezetés, illetve a harckocsikba szerelt rádiók hiánya. A második fázis a harckocsik vakítása volt, ehhez különböző láng- és köd-kézigránátokat vetettek be. A tapasztalatlan harckocsizók egy része már ekkor elhagyta a járművet – tette hozzá a történész.

Ezután megállásra kellett kényszeríteni a harckocsit, aminek legalkalmasabb eszközei a tányéraknák és a mozgatható aknazárak voltak. Miután ez megtörtént, akcióba lépett a páncélromboló járőr, hiszen az utolsó és egyben legnehezebb feladat a harckocsi megsemmisítése volt. Egyszerre csak egy célpontot támadtak, ám így is rendkívül veszélyes volt az akció a harckocsik védőfegyverzete miatt. Különböző típusoknak eltérő volt a holtterük, amit kihasználhattak a támadók. Míg a T−34-esnek kifejezetten rosszak voltak a mutatói, azaz nagyobb felületen volt támadható, egy KV−1-es megtámadásához két járőr legénységére is szükség volt. Míg az egyik csapat támadást színlelt, elvonva a védők figyelmét, a másik végre is hajtotta.

A támadás eszközei először a rögtönzött robbantóeszközök voltak. A kötegelt kézigránát azonban hamar hatástalannak bizonyult, a későbbiekben elterjedt többek között a sokkalta hatékonyabb, három kilogrammos tapadóakna, mely három erős mágnes segítségével kapcsolódott még az erősen olajos páncélfelületen, kumulatív technológiával semmisítve meg azt. Ez olyan hatékony volt, hogy esetenként nemcsak a páncéllemezt ütötte át, hanem az alatta levő karvastagságú meghajtótengelyt is leszakította. A későbbiekben kifejlesztettek olyan kumulatív hatású eszközöket, melyek használatához nem kellett közvetlen közel menni a harckocsihoz: ilyen volt a híres Panzerfaust és a Panzerschreck, melyek nagyjából harminc, illetve százötven méterről már kellően hatékonynak bizonyultak.

A szovjetek kísérleteztek több védekező megoldással, úgymint fakötényezés és fémrács alkalmazásával, ám teljesen haszontalanul; végül különböző új harcalakzatok formájában találták meg a megoldást. Ezekből a páncélromboló eszközökből a németekkel szövetséges országok hadseregei, köztük a Magyar Királyi Honvédség is kapott.

Az előadás után Hatala András zászlós, a HM HIM Hadtörténeti Múzeum munkatársa haditechnikai szempontból mutatta be a páncélromboló eszközöket. Ezek közül számos darabot, köztük a magyar 60 mm-es 44 M. rakétavetőt, a német Panzerfaustot és a szovjet RPG−6 páncéltörő kézigránátot élőben is megtekinthette a közönség.