Héra lovasa

– A nagypapám sportolóként rengeteg lehetőséget kapott edzésre és versenyzésre a honvédség keretein belül, s miután letöltötte az idejét, marasztalták, hogy legyen sporttiszt a seregben. Nemet mondott az ajánlatra, és ezt azóta is bánja. Később láttam különböző katonai bemutatókat, és honvédségi táborokba is jártam, végül pedig elköteleztem magam a katonai hivatás mellett – eleveníti fel a kezdeteket Horváth Ramóna. Tavaly év elején Tatára kerülve aztán rögtön bedobták a mélyvízbe, hiszen még alig töltött némi időt az alakulatnál, máris a Bakonyi Csapás 2015 gyakorlaton kellett helytállnia.

Szabadidejének jelentős részét az őrvezető lovával és íjával tölti… Hiába fűződik a modern lovas-íjászat megteremtése egy magyarhoz, Kassai Lajoshoz, hazánkban viszonylag szűk réteg hódol a hagyományőrzés e különleges formájának.

– Mindig tetszett a lovaglás, és öt évvel ezelőtt adódott is lehetőség rá, hogy megtanuljam. Tanáraim közül többen foglalkoztak lovas-íjászattal, és hagyományőrzőként falunapokon is tartottak bemutatókat. Ők inspiráltak arra, hogy kipróbáljam ezt a sportot is – meséli a katonanő.

Miután elsajátította az íjászat tudományát, jöhetett a ló és lovasa (azaz Horváth Ramóna) mozgásának összehangolása. A lovas-íjászok a kilencven méter hosszú pályán végigvágtázva vagy ügetve (léptetve) a széleken elhelyezett, szivacsból készült célokra lőnek. A hagyományőrző sportágban jó segítséget nyújtanak a kisebb termetű, mozgékony arab lovak, de gyakorlatilag bármilyen lófajta hátáról lehet íjászkodni. A komoly figyelem-megosztási képességet, lovas- és íjásztudást egyszerre igénylő, különleges hobbi egyben legrégebbi hagyományainkat őrző tevékenység is, tehát lényeges a mögötte meghúzódó életfelfogás.

– Szerintem mindennek az alapja múltunk tisztelete és megismerése. A hagyományőrzés pedig nem csak arról szól, hogy szépen felöltözünk és bemutatjuk, milyen is volt régen. Akkor az igazi, ha beépül az ember életszemléletébe, mindennapjaiba. Szeretném, ha ebből át tudnék adni valamennyit másoknak is. Sokat laktam városban, távol a családtól, és lassan rájöttem, hogy milyen fontosak számomra a természet és a közösség értékei. Ezért is szeretek szabadidőmben lovakkal, és az ezzel kapcsolatos dolgokkal foglalkozni, falusi közösségépítő programokon részt venni, valamint a környékbeli hobbi „lovas-társadalmat" összefogó túrák, vadászlovaglások, kisebb versenyek szervezésében részt venni – vallja Horváth Ramóna. Távlati, nagyobb szabású céljai közé tartozik, hogy a kevésbé tehetős családból származó gyerekek számára is elérhetővé tegye a lovaglást, vagy akár a lovas-íjászatot.

Az őrvezető lovát, a görög mitológia féltékeny természetű istennője után Hérának hívják, és nagyon szerencsés körülmények között jutott hozzá a paripához. Egyik ismerősük ugyanis lovat vásárolt, de nem tudott arról, hogy vemhes. Amikor aztán megszületett a csikó, hely hiányában Horváth Ramónának ajándékozták.

Lovas-íjász csapata tagjaként Horváth Ramóna rendszeresen teljesíti a hatvan kilométeres Thury-portyát, a katonanő pedig tavaly nyáron gyalogszerrel küzdötte le a honvédség által rendezett Szent László Menet hetvenegy kilométeres (arany) távját is.

– A Bakonyi Csapás 2015 gyakorlatról a verseny rajtjának napján értünk haza, majd este fél kilenckor, katonai öltözetben már rajtoltunk is. Soha nem vettem részt ilyen hosszú meneten. Még az emléke is fáj, de szerencsére sikerült teljesíteni – mosolyog az őrvezető, aztán megjegyzi: jó, hogy a Magyar Honvédségben és ezen belül Tatán nagy hangsúlyt helyeznek a sportra. Ő például ott ismerkedett meg komolyabban a küzdősportokkal. Karate-edző édesapja révén ugyan már belekóstolt régebben valamennyire ebbe is, de egyértelmű, hogy számára ez a sportág a lövészdandárnál van igazán kiteljesedőben. Olyannyira, hogy kevesebb, mint egy évnyi edzés után tavaly, a Szondi-kupán, egyetlen női indulóként elnyerte a zsűri különdíját is.

– Sok érmet mi, tataiak hoztunk el. Én az enyémnél eggyel kisebb súlycsoportú férfiak versenyében, dzsúdó-földharcban és szabad stílusú földharcban indultam. Előbbi küzdelemben bronzérmet nyertem, a másikban ezüstöt. A különdíjat pedig azért kaptam, mert nagyon látszott rajtam a küzdeni akarás. Szakemberek azt mondták, hogy mindenképpen érdemes lenne folytatnom a küzdősportot, és valóban szeretnék a lovas-íjászat mellett ebben is fejlődni. Általánosságban a sport jó eszköz vagy út ahhoz, hogy a nők, férfiak között szolgálva, elismerést és megbecsülést vívjanak ki maguknak – fogalmaz Horváth Ramóna, hangsúlyozva, hogy a tatai dandárnál a lehetőségek szerint igyekeznek megfelelő időt biztosítani a sportolásra, az edzésekre és a versenyzésre. Apropó, versenyzés: zárszóként még annyit, hogy a katonanő tíz évig atletizált (futás és távolugrás) a Nagykanizsai Atlétikai Klub színeiben, ahol később, az edzői képesítést megszerezve segédedzőként is dolgozott.


Fotó: Horváth Ramóna magánarchívuma és a szerző

Forrás: Magyar Honvéd 2016. március