Kinek ellenség a halott katona?

A katonai hivatásra, az önfeláldozásra és a parancsok kötelességtudó ismeretére is emlékeztet Szigliget apró kápolnája előtt két emlékmű: egyet a Magyar Királyi Honvédségben, egyet pedig az amerikai hadsereg légierejében szolgált és hősi halált halt katonák üdvözülésért emeltek. Az utóbbit most utálat, gyűlölködő szavak csúfították el, csak mert van, akinek fáj, hogy a halott katonákra emlékeztetnek. Pedig mindkét sírhantnak tetsző alkotás feladata, célja ugyanaz: emléket állítani. Hogy soha ne felejtse el az utókor, mit éltek meg elődeink, mit kerüljenek utódaink, és kik voltak, akik harcoltak azért, mert hittek valamiben, vagy pusztán azért, mert besorozták őket. A halott katona nem ellenség. A halott katona ember, aki feláldozta legdrágább kincsét: az életét.

Vajon mit érezne az, akiben nyilvánvalóan hazájáért oly heves tűz lángnyelvei lázongnak, amennyiben tettét mások is követendő példának vennék? Mit érezne, ha a külhoni – vagy akár itthoni – magyar emlékműveken egyszer csak szitkozódó, becsmérlő, vádló szavak jelennének meg? Talán elismerné jogos elégtételnek, mint ahogy bosszúvágyában megnyugvást keresve felfestette haragját a számára idegen katonák kőtáblájára? Elviselné, hogy egy másik nemzet fia bemocskolja a magyar katona emlékét őrző mementót?

Bizonyára lelki békére lelt, miután hódolt pusztító vágyainak, és a hősi halottak emlékét meggyalázva sárba tiporta saját tisztességét.

Fotó: archív