Most vagy soha! – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

A német legfelsőbb hadvezetés (Oberste Heeresleitung – OHL) még 1917. november 11-én hozta meg a döntést: 1918 tavaszán hatalmas offenzívát indít nyugaton. A korlátlan tengeralattjáró-háború nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ráadásul 1917 áprilisában az Egyesült Államok is belépett az első világháborúba az antant oldalán. Ez utóbbi gyakorlati következményeként hozzávetőleg egymillió amerikai katona Európába szállítására lehetett számítani, ami gyökeresen megváltoztatná az erőviszonyokat. Nem meglepő tehát, hogy az orosz kapituláció eredményeként előállt helyzetet a németek igyekeztek kihasználni: a keleti hadszíntéren felszabaduló csapataik átcsoportosításával átmenetileg erőfölényt akartak kialakítani nyugaton. Gyakorlatilag ez kínálta számukra az utolsó esélyt arra, hogy a franciákra és a britekre döntő csapást mérjenek – vagy legalább előnyös pozícióból béketárgyalásokra kényszerítsék őket –, mielőtt az amerikaiak minden erejükkel bekapcsolódnak a küzdelembe.

Biztos kell ez?

A német hadiipar 1918 elején jelentősen növelte a teljesítményét, s elérte a háború alatti legmagasabb szintet, de ezt tovább fokozni már nem tudta. Ráadásul minden erőfeszítése dacára messze elmaradt az antant akkori haditermelése mögött. A katonai erőviszonyok sem sok jóval kecsegtettek: bár a németek minden addiginál nagyobb, mintegy négymilliós hadsereget sorakoztathattak fel a nyugati hadszíntéren, velük szemben ötmillió antantkatona állt. Igaz, az áttörésre kiszemelt térségben a támadók voltak fölényben: kétszer akkora erőt koncentráltak ott, mint ellenfeleik.

(További részletek a Magyar Honvéd magazin március 17-én, szombaton megjelent számában!)