Nincs kegyelem – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

Tulajdonképpen már az 1848/49-es forradalom és szabadságharc első hónapjaitól számítani lehetett az osztrákok bosszúhadjáratára, de ennek végrehajtására akkor még nemigen volt módjuk, hiszen az ország jelentős része a magyar kormányzat ellenőrzése alatt állt. Alfred Windisch-Grätz tábornagy téli hadjáratával azonban fordult a kocka, s az első halálbüntetésekre sem kellett sokáig várni; 1849. január 15-én, Pápán kivégezték a Mednyánszky Sándor őrnagy vezette gerillacsapat foglyul ejtett két tagját, Rédl Antalt és Szalay Gábort.

Windisch-Grätz, illetve a fővezéri poszton 1849 áprilisában őt váltó Ludwig Welden táborszernagy ugyanakkor inkább az elrettentés, semmint a megtorlás híve volt; a kivégzésekkel a szabadságharc tömegbázisát alkotó néprétegeket akarták megfélemlíteni. Számításuk azonban nem vált be, hiszen az a katona vagy politikus, aki el akarta hagyni az önvédelmi harc táborát, 1849 januárjának végére már megtette ezt.

Bosszúvágytól fűtve

A bosszúhadjárat aztán szintet lépett Julius Haynau táborszernagy 1849. május 30-i kinevezésével. Az új császári-királyi fővezérről köztudott volt, hogy nem rajong a magyarokért. 1848 tavaszán azért vezényelték Temesvárról Itáliába, mert többször is becsmérlően nyilatkozott az új, független magyar kormányról, emiatt pedig szóváltásba keveredett egyik beosztottjával, az akkor századosként szolgáló Damjanich Jánossal. Nem meglepő tehát, hogy a hazánkból sértetten távozó tábornok égett a bosszúvágytól, emellett óriási küldetéstudata is volt. Utóbbit támasztják alá a Josef Radetzky tábornagynak írt sorai: „A magyarok háromszáz év óta mindig lázadók, csaknem valamennyi Habsburg király idején törtek ki forradalmak. Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak."

További részletek a Magyar Honvéd magazin október 11-én megjelent számában!