Szentély és múzeum

Szöveg: Kálmánfi Gábor | 2014. november 25. 7:10

Mécses ég a taszári Repülőmúzeumban – mellette gyászkeretes kép. Egykor ezen a ponton oltár állt, az épületbe pedig nem emlékeket kutatni, hanem imádkozni jártak a katonák. A délszláv válság idején az amerikaiak által épített kápolna ma is egyfajta „szentély”: a taszári repülőtéré.

Kissé groteszk, de tény: lakattal és lánccal lezárt laktanyakapun kell bejutnia annak, aki el akar látogatni a taszári Repülőmúzeumba. Ehhez azonban elég Kontsagh Sándor nyugállományú zászlós vagy Tarlósi József nyugállományú alezredes számát tárcsáznia: a két egykori taszári katona közül perceken belül a helyszínre érkezik az egyik. (De inkább mindkettő.) Esetünkben azonban három tárlatvezetőnk lesz. Pintér Zoltán nyugállományú vezérőrnagy személye és katonai karrierje ugyanis legalább annyira összekapcsolódik a taszári bázissal, mint magával a repüléssel. 1977-től 2000-ig szolgált Taszáron. Mint mondja: itt nőtt fel.

Jellemző kép, ahogyan a három bajtárs, kisebb csomagokkal megrakodva, szeretetteljesen néz körbe az idő rágta laktanyában. Ők még látták csemeteként a ma már a bejárat közelében tornyosuló fenyősort. Mivel ez az örökzöld növény nem a gyors növekedéséről híres, el lehet képzelni, hogy ők hárman mennyi időt is szolgáltak itt. Kis túlzással mindent láttak, amit látni érdemes; amiről ők a helytörténetet illetően nem tudnak, az nem is történt meg. Odabenn először kicsomagolnak, és amíg a múzeummal kapcsolatban a helyi polgármester nyilatkozik, addig csendben megvitatják, hogy hová kerüljenek a legújabb kiállítási darabok. Megtudom, hogy a múzeum párját ritkító gyűjteménye az egykori személyi állomány adományaiból kezdett összeállni, és a tárlat azóta is folyamatosan gyarapodik, hiszen mindig vannak olyanok, akik önzetlenül felajánlják a taszári katonamúlt egy-egy tárgyiasult darabkáját. Mert hiába csukta be kapuját 2005. december 31-én az alakulat, a múzeum itt maradhatott, eredeti helyén.

Tarlósi József és Kontsagh Sándor

Amikor a tárgyakhoz kötődő legérdekesebb történetekről érdeklődöm, elsőként azt a választ kapom, hogy minden darabhoz tartozik valamilyen élmény, a legelső Asbóth-féle légcsavartól, a történelminek mondható zászlókon keresztül az amerikai jelenlétig.

– Sok részből áll össze az egész tárlat, amely kis túlzással mindenkinek emléket állít, aki valaha egy lépést is tett Taszáron; legyen az illető hajózó, kiszolgáló vagy „csak" hozzátartozó. Manapság is kapunk értékes tárgyakat. Azt például álmodni sem mertük volna, hogy valaki egy MiG–15-ös célzóberendezéssel ajándékoz meg minket – mondja Tarlósi József, a harminc évet leszolgált katonatiszt, aki híradó-javítóműhely technikusként kezdte és a híradózászlóalj parancsnokaként fejezte be itt aktív pályafutását.

Repülőgépdarabok és -műszerek, tablók, sikeres gyakorlatok emlékei, ejtőernyők, fékernyők, egyenruhák, hajózóruházat, valamint rádiótechnikai berendezések között nézelődve a legfeltűnőbb a bejáratnál egy katapultülés: a szerencsétlenül és mégis szerencsésen járt Várhelyi Gyula nyugállományú alezredesé. Több méter mélyről előbányászva sikerült darabjaiból összerakni az egész ülést. Előtte kis táblán a sikeres katapultálás rövid története – amelyhez azonban Pintér Zoltán hosszas kiegészítést tesz. Szavaiból kiderül például, hogy a felszállás előtt változtattak az eredetileg kigondolt gépelosztáson.

– Három gép állt egymás mellett a betonon, a negyedik pedig valahol hátrébb. A hátsó lett volna Gyula gépe, de aztán úgy döntöttek: nehogy már a századparancsnok annyit kutyagoljon… Ha marad az eredeti beosztás, az a hajózó biztosan nem éli túl a történteket. Ilyen alacsony magasságon – egyesek szerint 120, mások szerint 70 méter lehetett – ennek a katapultülésnek nem lett volna „kötelessége" emberéletet menteni. Ehhez Gyula profizmusa kellett. Az ország egyik legjobb repülőgép-vezetője volt akkoriban. Egy kézzel még irányította a gépet, hogy a holtponton katapultáljon, de nem tudta időben levenni a gázkarról a bal kezét, ezért a könyöke súlyos sérülést szenvedett – eleveníti fel az eseményeket a légierő haderőnem egykori főnöke, aki saját szemével látta a történteket. A balesetnek különben egy, az NDK-ban rosszul nagyjavított csapágy volt az oka.

Elhaladva Diana hercegnő fényképei mellett – igen, ő is járt Taszáron – a hátsó „híradó-ejtőernyős szobában" rájövünk, hogy a tárlat a humort sem nélkülözi. Kis szekrényben ugyanis eddig be nem azonosított alkatrészek pihennek, mellettük cetliken a következő felirat: „Ha tudod mire jó, írd ide! Köszönjük!". Ez aztán az interaktív múzeum, nem igaz?

Pintér Zoltán nyugállományú vezérőrnagy egykor – és most

– Arra törekedtem, hogy minden tárgy nevesítve legyen, de ez sajnos nem mindig lehetséges. A legrégebbi darab különben ez az 1952-ből származó köpeny. Múzeumi szakemberek szerint háromhavonta molyirtáson kellene átesnie – ha lenne rá anyagi fedezet. Nos, az újabb ruhákat már elkezdték rágni, de ebben azóta sem telepedtek meg, az idelátogatók bátran felvehetik – mondja Kontsagh Sándor, aki 1965-ben került Taszárra, és kezdetben a repülőkiképző alosztálynál dolgozott, mint filmkiértékelő.

Végezetül térjünk vissza a bevezetőben említett mécseshez: az a közelmúltban elhunyt Bodor Jenő nyugállományú őrnagy emlékére ég. A temetés után bajtársai eljöttek ide, és a taszári Repülőmúzeum „szentélyében", mécsvilágnál emlékeztek meg róla néma főhajtással.

* * *

Repülőtér-történet

1929. szeptember elsejei ünnepélyes megnyitóját követően a taszári repülőteret egy ideig csak kereskedelmi repülőgépek használták, majd 1936-ban átadták a Magyar Királyi Honvédségnek. 1939-ig a 3. harcászati felderítő repülőszázad állomásozott ott, 1944 végén a német csapatok megsemmisítették a hangárokat. Az új repülőtér 1949–1950-ben épült, s ebben munkaszolgálatosok is részt vettek. Az új létesítménybe az 50. vadászrepülő-ezred települt, amely kezdetben Jak–11, Jak–9, Z–381, Arado–968, valamint Jak–18 típusú gépekkel rendelkezett. 1962-ig bezárólag pedig MiG–15, MiG–17PF, MiG–19PM gépeket, illetve a MiG–21-es különböző változatait rendszeresítették.

A délszláv válság kirobbanásának időszakában a 31. Kapos Harcászati Repülőezred teljesített szolgálatot Taszáron. Az ezred két harcászati repülőszázaddal (Boszorkány, Turul) és a Szu–22M3-asokkal felszerelt felderítő repülőszázaddal (Fürkészdarázs) rendelkezett. Az Országgyűlés 1995. november 28-i határozatával hozzájárult ahhoz, hogy a délszláv válság rendezésében közreműködő IFOR-erők Magyarország területén átvonulhassanak, állomásozhassanak. A Magyar Honvédség az IFOR-erők tevékenységét többek között a taszári repülőtér létesítményeinek igény szerinti átadásával, a repülő-harckiképzés felfüggesztésével, az ezred békeműködésének korlátozásával segítette.

1995. december 8-án megkezdődött az ezred repülőgépeinek áttelepítése a pápai repülőtérre. A 31. Kapos Harcászati Repülőezredet 1996. december 15-én vonták ki a hadrendből, majd 1997. április 30-i hatállyal szűnt meg. Jogutódként ekkor alakult meg az MH Kapos Bázisrepülőtér. Az egykori Varsói Szerződés egyik országának területén települt, első NATO katonai bázis egészen 2004. június 30-áig működött.

* * *

„Minden erőfeszítésünk kevés lenne, ha nem lennének olyan emberek, akik ezért a múzeumért nagyon sokat tettek és tesznek ma is. Közülük is ki kell emelnem Tarlósi Józsefet és Kontsagh Sándort, akik önzetlenül dolgoznak azért, hogy a tárlat folyamatosan látogatható legyen. Gondolkodunk, miként lehetne fejleszteni az épületet. Szerintem a múzeum jó helyen van itt a laktanyában." (Pataki Sándor, Taszár polgármestere.)

* * *

Nyáron a kaposvári KatonaSuli-tábor fiataljai is ellátogattak a taszári Repülőmúzeumba. Volt nagy meglepetés, mert a rögtönzött tárlatvezetés közben a „katonasulis szakasz" parancsnoka jelentette, hogy az egyik ifjú vendéget sürgősen keresik telefonon. Hiába, van, aki már a középiskolában is fontos ember… Később kiderült, hogy csupán Tarlósi József tréfájáról van szó: a múzeumi vezetékes rendszeren keresztül intézte a hívást. Ebből is látszik, hogy az évtizedes technika még mindig működőképes…