Zarándokúton a „földi pokolban”

Szöveg: Szűcs László | 2015. július 27. 7:21

A magyar történelemnek szinte nincs olyan korszaka, amelyben egy-egy földrajzi név ne vált volna fogalommá. Az első világháborúban az olasz-front két meghatározó része, az Isonzó és a Doberdó került be fogalomként a nemzet köztudatába. E két terület legfontosabb helyszíneit látogatták meg július 20-23. között egy Budapestről indult különvonat, az Isonzó Expressz utasai.

Ahogy a történészek állítják, a mai Magyarország területén talán nincs is olyan család, amely ne lett volna valamilyen szinten érintett a Nagy Háborúban. A négy évig tartó világégésben három és fél millió magyar katona öltötte magára a Monarchia egyenruháját, közülük 660 ezren vesztették életüket, sokan pedig testileg-lelkileg örökre megnyomorodva tértek haza. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonái a szerb-, a keleti- és az olasz-fronton vették ki részüket a háború véres valóságából. Utóbbi helyszínen vártak rájuk a legkegyetlenebb körülmények…

Az Olasz Királyság és az Osztrák-Magyar Monarchia között száz évvel ezelőtt, 1915. júniusában kezdődtek meg a harcok. Az egykori szövetségesekből ellenséggé váló két ország hadseregei csak az Isonzó folyónál tizenkét öldöklő csatát vívtak egymással – magashegyi viszonyok között, télen méteres hóban, nyáron árnyék nélküli sziklás területeken, folyamatosan szenvedve az élelem, illetve a vízhiánytól, a különféle betegségektől.

Ezekre, az embertelen körülmények között harcoló magyar bakákra, felmenőikre, rokonaikra emlékeztek a Budapestről indult különvonat, az Isonzó Expressz utasai. Július 20-án, a reggeli órákban a MÁV Nosztalgia Kft. által összeállított, tizennégy kocsiból álló szerelvény gördült ki a Keleti pályaudvarról. Összesen 530-an váltottak jegyet a szlovéniai Nova Goricáig tartó négynapos zarándokútra.

Sokan magyar zászlókkal, nagyszüleik, dédszüleik fényképeivel, féltve őrzött korabeli levelekkel, illetve egyéb családi ereklyékkel érkeztek a pályaudvarra. Velük együtt utaztak a Magyar Tartalékosok Szövetsége hagyományőrző tagozatának tagjai is, akik első korhű első világháborús egyenruhában és felszereléssel tették meg a zarándokutat. Nemcsak rendhagyó történelemórákat tartottak a vonatút során, hanem díszelgő feladatokat is elláttak a négy nap alatt megtartott számos megemlékezésen. Még egy érdekesség: a különvonatot a magyar határig a MÁV egyik különleges és méltán világhírű M-61-es Nohab mozdonya húzta…

Persze több mint félezer ember biztonságos és kényelmes utazását, elhelyezését, valamint tartalmas programmal való lefoglalását nem is olyan könnyű megszervezni. Mint azt az Isonzó Expressz egyik ötletgazdájától, az Indóház Közlekedési Lap- és Könyvkiadó vezetőjétől, T. Hámori Ferenctől megtudtuk, másfél évig tartott, amíg az ötletből valóság lett. Ennyi idő kellett ahhoz az utazás részleteinek megszervezése mellett egy tartalmas szakmai programot is össze tudjanak állítani a különvonat utasai számára. Mindez a MÁV Nosztalgia Kft., a HM Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztály (HM TKHKF), a Budakeszi Kultúra Alapítvány, valamint a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány szakembereinek összehangolt munkáját dicséri.

A HM TKHKF szinte azonnal csatlakozott a szervezőbizottsághoz, mivel fontosnak tartotta, hogy megvalósuljon a centenáriumi zarándokút – mondta el érdeklődésünkre dr. Téglás Gyula alezredes, a főosztály szakmai irányítása alatt működő Centenáriumi Programiroda vezetője. Hozzátette: véletlen, de az Isonzó Expressz éppen az 1915. július 18. – augusztus 10. között lezajlott második isonzói csata századik évfordulóján érkezett ki az egykori hadszíntérre. A Honvédelmi Minisztériumtól és a Magyar Honvédségtől közel harmincan, a debreceni Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégiumból pedig hatan utaztak különvonaton.

Az Isonzó Expressz tizennégy órás út után érkezett meg az olasz-szlovén határon található kisvárosba. A zarándoklat második és harmadik napján az utasok – két csoportra osztva – nézték meg a Doberdó fennsík és az Isonzó völgy legfontosabb, első világháborús helyszíneit. Több megható pillanatnak is szemtanúi lehettünk: az egykori katonák unokái, dédunokái gyakran könnyeikkel küszködve járták be azokat a területeket, ahol őseik harcoltak, megsebesültek, életüket adták a hazáért. A visintini magyar kápolnában az Isonzó Expresszen utazó két tábori lelkész – Nánai László őrnagy, protestáns és Horváth Kornél hadnagy, katolikus tábori lelkész – tartott közös imádságot, a Monte San Michelle magaslat csúcsán álló emlékműnél – amely a következő felirattal hirdeti az egykoron itt harcoló magyar katonák bátorságát: „Ezeken az ormokon olaszok és magyarok harcoltak egymással. És testvérekké lettek a halálban!" – pedig teljesen spontán egyszerre ötven-hatvan ember kezdte el énekelni a magyar himnuszt.

A sírkövek között a levegőben vibrált az évszázados múlt – legalábbis sokan éreztek így a foglianoi osztrák-magyar katonatemetőben, ahová 14 550 monarchiás katona földi maradványait temették el. A különvonat utasai itt is – akárcsak a tolmini sírkertben – elhelyezték az emlékezés virágait, nemzeti színű szalagjait a magyar nevű sírköveken.

S, ha már hadisírok… Az Isonzó Expressz a magyar hadisírgondozó szakemberek számára is hasznos volt. Kiss Balázs főhadnagy, a HM TKHKF szaktisztje a zarándokút végén úgy fogalmazott: fontos visszajelzéseket kaptak arról, hogy a társadalom miként követi nyomon a magyar hadisírgondozó tevékenységet. Ezek a vélemények megerősítik a szakembereket abban, hogy jó úton haladnak a hadisírgondozás tekintetében. A magyar hadisírgondozók egyébként mind az olasz, mind pedig a szlovén társszervekkel nagyon jó viszonyban állnak, s tevékenységüket is csak dicsérni tudják.

Az embertelen körülmények közötti száz évvel ezelőtti harcokról leginkább a Kolovrat település fölé 1140 méteres tengerszint feletti magasságig felnyúló hegycsúcson szerezhettek némi benyomást a különvonat utasai. Itt lehetett ugyanis megtekinteni néhány sziklába vájt, eredeti állapotában megőrzött kavernát, azaz olyan mesterségesen kialakított üreget, amelyekben az Osztrák-Magyar Monarchia védelmi harcra berendezkedett bakái próbálták túlélni a „földi poklot". Sokan csak itt döbbentek rá, mennyire nehéz, kiszolgáltatott és kilátástalan helyzetben voltak a katonák.

Élményekkel feltöltődve vagy éppen megtalált lelki nyugalommal indultak haza a negyedik nap reggelén az Isonzó Expressz utasai. T. Hámori Ferenc szerint a zarándokút tapasztalatainak értékelése természetesen több időt vesz igénybe, azt azonban már a hazaúton látni lehetett, hogy sikeres volt a program. Éppen ezért van rá esély, hogy jövőre újra megszervezik az Isonzó Expresszt. Már csak azért is, mert 2016-ban lesz éppen száz éve annak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia katonáinak ki kellett üríteniük, el kellett hagyniuk a Doberdó fennsíkot. És természetesen azt sem szabad elfelejteni, hogy 2017-ben a caporettói áttörés centenáriumát ünnepeljük majd…