„A hadsereg helyrerakja az embert”

Gyermekkorától kezdve rendőri pályára készült?

A katonai szakma vonzott leginkább. Negyvennyolc éves volt apám – aki hivatásos katona volt – , amikor én születtem. Korából adódóan harcolt a második világháborúban, és nem a győztes oldalon. Végigcsinálta Budapest ostromát, orosz fogságban is volt. A nagypapám rendőr volt a háborúban és a háború után is. Gyerekkoromban pisztolyokon és kis játékkatonákon kívül nem nagyon tudtam mást elképzelni a környezetemben. A keresztapám vadászpilóta volt, az ő hatására pedig mindenképp az akartam én is lenni. Az általános iskola után szakközépiskolába mentem, ahol repülőgép-szerelőnek tanultam. Ez egy kompromisszum volt köztem és édesapám között, hiszen ő nagyon nem akarta, hogy katona legyek.

Esetleg rossz emlékei miatt?

Azért is. Illetve azt mondta, biztos volt benne, hogy ha a seregnél leszek, nem leszek normális, és mindent bevállalok. Nagyon féltett. A családom egyszerű, polgári szakmát képzelt nekem. És mivel katonai gimnáziumba akartam menni, megszületett az egyezség, hogy mégis olyasmivel foglalkozhassak, ami a repüléshez kötődik.

Mire emlékszik az iskolás évekből?

Négy nagyon szép év volt. Aztán jött a nagy pofon. Harmadikos voltam, 17 éves, amikor el kellett mennem Kecskemétre a repülőorvosi-vizsgálatra. Abban az időszakban az osztályból maximum hatan nem akartak pilóták lenni. A vizsgálaton azonban összesen ketten, talán hárman feleltek meg. Én nem. Ez nekem egy nagy törés volt. Szerelő, vagy hajózómérnök lehettem volna, de nem érdekelt. Elkezdtem tudakozódni, hova lehetne menni, és így történt, hogy az érettségi után a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára adtam be a kérelmemet. Elsőnek a mélységi csapatfelderítő szakot, másodiknak a határőrszakot jelöltem meg. Végül az orosz nyelv lett a vesztem, mivel a középiskolán elég erős nyelvórákat vettünk. A felderítőknél elsősorban az angol volt fontos, az oroszosok pedig a határőrségen kellettek. A felvételim jól sikerült. Két hónappal később már ki is vittek minket a Szovjetunióba. Az első napon meséltek nekünk négy hallgatóról, akik elmentek csapatgyakorlatra és nem mentek többet vissza. Hozzátették, hogy ez minden évben így történik; nekem ez tetszett. Ilyen szempontból nem voltam normális akkor sem, hiszen azt gondoltam, végre, ez egy olyan hely, ahol van tétje a dolgoknak. Ellenben szembesültem azzal, hogy az igazi Szovjetunió teljesen más, mint az itthoni propaganda. Beteg is lettem, és azt éreztem, hogy ez nem az, amit ígértek, így közöltem, hogy hazajövök. Ez akkor, 1987-ben azonban nem így működött. Először azt hitték, biztos le akarok szerelni. De én nem akartam leszerelni, csak haza akartam jönni. Nem értették, hogy van olyan, aki nem akar sem a szocializmus bölcsőjében maradni, sem leszerelni. Annyira extrém volt a helyzet, hogy a rendszer nem tudta kezelni, én pedig hazajöhettem, és itthon fejeztem be a főiskolát. Az évfolyam első 3 legjobb tanulója választhatott, hogy hova kerül, így átmehettem a rendőrséghez, hiszen akkor már tudtam, hogy létezik egy különleges kommandó, és én oda szeretnék kerülni. Úgy avattak tisztté 1990. augusztus 20-án határőr egyenruhában, hogy a zsebemben már rendőrigazolvány volt. Szeptember 4-én pedig elkezdtem a rendőri munkát.

A főiskolás évek olyanok voltak, mint amilyennek szerette volna?

Milyen feladatokat kapott először?

Tizenegy hónapig forgalmat irányítottunk, és mindenféle, szakma szempontból kicsit megalázó feladatokat kaptunk. A harmincvalahányból csak ketten maradtunk, akik egyáltalán ezt követően eljutottak a különböző orvosi vizsgálatokra. 1991. július 1-jén kezdtem végül a Különleges Szolgálatnál, a Négyes Műveleti Alegység parancsnok-helyetteseként.

A könyv bevezetőjében Nagy József azt írja, az Ön csapata volt az, akit már nem elvtársnak szólítottak, hanem úrnak. Ez akkor milyen érzés volt?

1987-ben jöttem haza a Szovjetunióból. Ebben az időszakban a határsértő, a disszidens népellenség volt. Kint amerikai egyenruhás katonákon gyakoroltam a szuronnyal való szurkálást. Az hogy „ellenségünk a NATO", egy teljesen sulykolandó tétel volt, amivel az ellenségképet megjelenítették előttünk. Nem volt olyan gyakorlatunk a Pilisben, ahol nem NSZK páncélgránátos hadosztály ellen harcoltunk volna. Volt egy ún. „idegen hadsereg harcászata" tananyagunk is, ahol azt tanultuk, hogy Ausztriában milyen taktikai eljárások szerint dolgoznak az ottani hegyi vadászok, és ha meg kell indulnunk szovjet hadseregcsoporttal, akkor hogyan foglaljuk el Ausztriát és Észak-Olaszországot… Ez egy ténylegesen támadó doktrína volt. Igen, 1987-ig elvtársnak, majd 1988-ban már bajtársnak szólítottak, majd 1989 végén egyszer csak urak lettünk, és 1990-ben Für Lajos honvédelmi miniszter azt mondta, mindent megteszünk annak érdekében, hogy NATO- tagságra alkalmasak legyünk. Két év alatt elég gyors változás volt ez.

Könyvében veszélyesebbnél veszélyesebb történeteket ír le a kommandós évekből. Visszatekintve melyik esetet tartja a legveszélyesebb akciónak?

Sok ilyen van. Nekünk minden akciónk veszélyesnek indult: benne volt a pakliban, hogy baj történhet. Sőt, ahova kimentünk, ott már eleve megtörtént a baj: vagy emberrablás, vagy túszhelyzet várt minket, vagy valakit el kellett fogni: terroristát, kémet, szervezett bűnözői csoport tagját stb. Ez az elején a helyére kellett, hogy kerüljön a fejünkben. Ami negatív emlékként él bennem, az tíz olyan baleset, melyet az öt év alatt éltünk át. Mindig siettünk, és nagyon összetörtük magunkat. De mindig megúsztuk. Valószínűleg azért élnek ennyire bennem a történtek, mert nem a harchoz kapcsolódtak. Más egy közúti balesetben karambolozni, és más, ha olyan akcióban vagyunk, mikor tudatosan kell összetörni az ellenfél autóját, mert így lehet csak leszorítani. Az akciókhoz kapcsolódó életveszély ennek a munkának velejárója. Ha erre rögtön az elején nem készül fel az ember, akkor biztos, hogy ez rövidtávon komoly problémákhoz vezet. A kiképzés alatt ezt belesulykolják az emberbe: életveszélyben vagy és ezzel együtt kell élned. A szakmának ez adja a sava-borsát. Persze, voltak olyan munkáim is, amire ha visszaemlékszem, felmerül a kérdés hogy „mi lett volna, ha".

Itthon a Köztársasági Õrezred hivatott személybiztosításra. Mi azokat védtük, akik ténylegesen terrorszervezetek halállistáján szerepeltek, akár Ázsiában, akár a Közel-Keleten. Vigyáztunk olyan diplomatákra, akik békefolyamatokat késztettek elő. Õk a szürke eminenciások a háttérben, akiket ritkán védett az Õrezred, akinek feladata a vezetők: a pápa, a köztársasági elnök vagy a miniszterelnök védelme. Ám volt olyan eset, amikor 30-40 ország topvezetője volt itt Budapesten, és az Õrezred egyedül nem tudta ellátni e feladatokat. Mivel mi harcra voltunk kiképezve, azért voltunk ott, hogy maradjunk harcolni, ha baj történne, míg a védett vezetővel az Õrezred elmenekül. A terrorveszélyeztetett személyek védelme ugyanolyan veszélyes és magas prioritású feladat, mint bármelyik emberrablási ügy, vagy egy terrorcselekmény megszakítása. Csapatban dolgoztunk, ugyanúgy kellett készülnünk, mint az Õrezrednek. Önállóan védtünk például izraeli rendezvényeket, dolgoztunk együtt partnerszolgálatokkal, izraeliekkel, amerikaiakkal is. Az volt jó a Különleges Szolgálatnál, hogy nem csak egy feladattípusra készítettek fel minket. A munkánk során volt olyan eset, mikor a vágóhídon elszabadult négy bika. Odahívtak két precíziós lövő kollegát, akik lelőtték őket. A terrorelhárító kommandó tudásából adódóan ezt is meg kellett csinálni. Volt olyan esetünk is, amikor egy öngyilkos idős hölgy ki akart ugrani az ablakon, és úgy kellett leereszkedünk felülről, hogy amikor kiugrik, pont odaérjen vele szemben a kommandós kolléga, és akkorát rúgjon a hölgyön, hogy ne kiessen, hanem be az ablakon. Egyszer az állatkertből elszabadult egy tigris éjszaka, nekünk az volt a feladatunk, hogy hajnalig levadásszuk. Emellett elfogtunk bérgyilkosokat, terroristákat is.

A könyvben két személyt emel ki: a dalai lámát és Göncz Árpádot. Mély tisztelettel beszél róluk, és írásából érezhető, hogy megkedvelte őket. Ám a közvéleményben a testőrök, védők szerepét úgy tűntetik fel, hogy ők azok, akik nem tanúsíthatnak érzelmeket. Eszerint ez nem így van?

A könyv végén köszönetet mond két tábornoknak: Berkesi Ferencnek és Bökönyi Istvánnak. Mit jelentenek ők az Ön életében?

Õk ketten a parancsnokaim voltak. Berkes Ferenc – ahogy a könyvben is írom – nevelt fiúból férfivá. A Különleges Szolgálat után ő lett a Köztársasági Õrezred parancsnoka. Én a főiskola után nem voltam készen; megkaptam a Kossuth téren a tiszti váll-lapokat, de igazán ő mutatta meg, hogy hova kell felnőnöm. Felettem áll mind vezetési ismeretekben, mind emberségben. Nagyon jól tudott csapatot építeni, és még jobban tudta kezelni az emberi problémákat. Papa volt a beceneve. Helyre tudta rakni az embert, és bár zavart már ki az irodájából, mégis volt benne türelem ahhoz, hogy foglalkozzon velem. Nevelt és formált. Mellette lettem tiszt. Bökönyi úr a Különleges Szolgálat parancsnoka volt, ő pedig rendszerben tanított meg gondolkodni. Berkesi parancsnoksága alatt több száz akcióban részt vettem a csapatommal, majd magasabb szintre kellett lépnem. A sajtótól kezdve a túsztárgyalókig nekem kellett irányítanom a tevékenységeket, és volt olyan akció, ami 150-200 ember munkáját jelentette. Ehhez viszont kellett egy olyan vezető, aki erre megtanít. Bökönyi úrnak köszönhetem, hogy ezt a rendszerszemléletet bele tudta verni a fejembe.

Nagyon nehéz döntés volt. Ennek többnyire családi okai voltak. A kislányom nagyon beteg lett, és pénz kellett a kezelésére, külföldön. Az ember kalandkészlete egy pillanat alatt elpárolog, amikor betegen látja a gyermekét. A rendőri fizetésből nem tudtam megoldani a kezeltetését. Szakmai okai is voltak a leszerelésemnek: volt egy olyan időszak, amikor egyéni érdekek írták felül a feladatainkat. A döntésemen nagyon megdöbbentek a kollegáim, a mai napig szóba kerül, ha leülünk beszélgetni. Hittek bennem az embereim, nem gondolták rólam, hogy leteszem a lantot. Ilyen az élet.

A könyve utolsó lapján azt olvashatjuk, hogy folyt. köv. Valóban?

Igen, több könyven is dolgozom jelenleg. Készül egy kalandregény, melyet Bódis Krisztával közösen írok. Leszerelésem után a BM Nemzetközi Oktatási Központban rendszeresen felkésztettem katonákat és rendőröket, akik háborús övezetbe készültek. 2004-ben három lányt készítettem fel, akik hálájuk jeléül adtak nekem egy nagyon kedves ajándékot: egy naplót kaptam, melyet a kilenc hónap felkészülés alatt írtak. Bódis Krisztával mindezt egy olyan környezetbe helyezzük, ahol minden elmondható. A másik tervem a Meglátni és megveretni című könyvem folytatása, melyben össze szeretném foglalni, milyen megoldásokat lehet találni a különböző rendőrszakmai problémákra, és hogy én ezeket a problémákat hogyan oldanám meg.