A jövő elkezdődött

Íróasztalán egy nagy becsben tartott ereklye, egy alig 20 centis emlékkard emlékezteti Önt katonai főiskolás éveire. Mivel lehetett ezt annak idején kiérdemelni?

1992-ben adták át először a Melbourne-ben élő egykori ludovikások által alapított kardot, amellyel a mindenkori évfolyamelsőt ismerik el. Egy évvel később én is megkaptam az eredeti kardot, amely vándordíj, így nekem már csak az asztalomat díszítheti a kicsinyített mása. Az eredeti ereklye pengéjébe természetesen belevésik az adományozottak nevét, így immár tizenkilenc egykori évfolyamelső neve olvasható rajta.

Katonai szolgálata Szombathelyen, a Savaria dandárnál kezdődött. Milyen élete volt akkoriban egy „nulla kilométeres" századparancsnok-helyettesnek?

Akkoriban már kiképző dandár volt a Savaria, ami azt jelenti, hogy bár az első zászlóalja harcoló zászlóalj volt, a második, harmadik zászlóalja viszont BMP- irányzó-képző, harcjárművezető-képző és rajparancsnok-képző volt, az azóta már a hadrendből kivont lánctalpas gyalogsági harcjárműre képezte ki a sorkatonákat.
A harcoló zászlóaljhoz kerültem, amely az állománya miatt a legkeményebb feladatnak volt mondható. Ide kerültek ugyanis azok a sorkatonák, akik egyébként nem feleltek meg a rajparancsnoki, irányzói, harcjármű- vezetői kiválasztás során. Ennek megfelelően nem is a kiképzés, vagy a hatórás készenlét volt a legemlékezetesebb, hanem a személyi állomány kezelése. Egy fiatal tisztnek, aki a katonai főiskola légköréből kerül egy ilyen „válogatott" társaságba, elég mellbevágó élmény a változás. De sikerült hamar megbarátkoznom a rám bízott legénységgel, a nehéz körülményekkel és a szűkös lehetőségekkel. Most visszanézve, hasznos és tevékeny időszak volt számomra.

(Az interjút teljes terjedelmében a Magyar Honvéd magazin június 10-én megjelenő számában olvashatják el!)