Időutazás Magyarországról Amerikán át Afganisztánba

– Mi jut eszébe arról, ha azt mondom, hogy Amerika?

– Legelőször az a négy csodálatos esztendő, amit a tengerentúlon töltöttem. Minden úgy kezdődött, hogy 2001 nyarán beiskoláztak az Amerikai Egyesült Államok nemzetvédelmi egyetemére, Washingtonba. Itt egy évig tanultam, majd amikor tanulmányaimat sikeresen befejeztem, 2002 júliusában hazatértem. Gondolni sem mertem volna, hogy rövid időn belül visszatérek.

– Igen, mégpedig nagyon hamar. Éppen a jól megérdemelt szabadságomat töltöttem, amikor hivatott az akkori védelempolitikai helyettes államtitkár és az integrációs ügyekért felelős vezérkarfőnök helyettes, vagyis Bali József államtitkár és dr. Szenes Zoltán tábornok úr. Közölték velem, hogy Magyarország az egyik utolsó NATO-tagországként, összekötő tisztet és ezt követően, a feltételek megléte esetén összekötő csoportot kíván működtetni Tampában, az USA középső parancsnokságán, vagyis ahogy mindenki ismeri a CENTCOM-nál. Ez a parancsnokság akkor még csak az Afganisztánban folyó Operation Enduring Freedom hadműveletért volt felelős. Az elöljárók körülnéztek, s engem találtak a legalkalmasabb embernek, aki megfelelő amerikai helyismerettel rendelkezve képes arra, hogy minden előkészítés nélkül kiutazzon a helyszínre és ott létrehozzon egy magyar összekötői irodát. Tehát alig két hónappal hazaérkezésem után fordultam vissza.

– E feladat első hallásra is hatalmasnak tűnik. Tudta mire vállalkozik?

– Amikor megkértek arra, hogy menjek ki és indítsam be az összekötő iroda működését, az volt az elöljárók elképzelése, hogy a kiküldetésem mindössze három hónapig tart majd. Én azonban már rögtön az első megbeszélésen azt jelentettem a helyettes államtitkár úrnak, hogy negyed év alatt ezt a munkát nem lehet elvégezni. Legalább hat hónapot kértem. Emellett három kérésem volt még. Az első, hogy amennyiben sikerül ez irodát beindítani és én is jól érzem magam ebben a feladatban, akkor ez a hat hónap hosszabbítható legyen. A második az volt, hogy a megfelelő feltételrendszert biztosítsák számomra. A harmadik kérésem pedig az volt – ismerve az amerikai körülményeket – hogy kapjak egy olyan bankkártyát, amelyik fedezetül szolgál bármilyen eszközre is lenne szükségem. Szerencsére mind a három kérésemet teljesítették. Megkaptam a bankkártyát is, amit a visszaérkezésem után úgy adtam le, hogy egy dollárt sem használtam fel róla. De nagyon sokszor használtam, amikor autót béreltem, repülőjegyet rendeltem. Mindig ez volt a fedezet. Tudni kell: Amerikában bárhol is fizessen kézpénzzel az ember, mindig egy bankkártya kell garanciaként. Már az egy éves tanulmányaim alatt megtanultam, hogy az USA-ban bankkártya nélkül egyszerűen nem lehet létezni.

– Ismeretlen terület volt Florida, amikor megérkezett?

– Igen, hiszen bár egy éves tanulmányaim ideje alatt bejártam szinte az összes Államot Hawaitól Bostonig, Florida valahogy mégis kimaradt. Ott akkor jártam először. A mai napig nem felejtem el: amikor megérkeztem a tampai repülőtérre, természetesen nem várt rám senki – annak ellenére, hogy minden meg volt szervezve. A repülőtéri nyilvános telefonfülkéből felhívtam a középső parancsnokság ügyeletes tisztjét és közöltem vele, hogy itt vagyok. Megnyugtatott, hogy valaki majd értem jön. Én türelmesen várakoztam. Hajnali két óra körül érkezett egy őrnagy egy mikrobusszal, ő vitt be a parancsnokság nőtlenszállójára. Másnap nekiláttam, hogy megteremtsem a feltételeket: lakást, autót béreltem, elkezdtem berendezni az összekötő csoport számára kijelölt irodát, megvásároltam a számítástechnikai berendezéseket. Kis túlzással: abból a húszezer dollárból, ami megérkezésemkor a zsebemben volt létrehoztam a megfelelő élet-, és munkakörülményeket.

– Mindezt egyedül?

– Igen, az első fél évben egyedül voltam kinn, akkor kaptam segítséget egy tapasztalt légierős tiszt, Boros-Leskó Géza őrnagy személyében, aki nagyon sokat segített nekem a munkában. Egyébként az összekötő iroda létszáma soha nem volt nagy, a csúcsidőszakban is összesen hárman voltunk.

– Milyen feladatot kellett ellátniuk?

– Először csak az afganisztáni művelettel kapcsolatos koordinációs tevékenységet és a nemzeti képviseletet láttuk el. Ezt követően – néhány héttel a kiérkezésem után – megkezdődött az iraki művelet tervezése. Amiben mi az első időszakban nagyon aktívan részt vettünk. Ennek minden tervező és egyeztető munkája az általam vezetett irodán keresztül zajlott. Érdekes volt látni, hogy egy ilyen nagyszabású, több százezer főt megmozgató katonai művelet, politikai-katonai előkészítése, stratégiai szinten milyen lépéseken keresztül zajlik. Miként egyeztetnek a nemzetekkel, hogyan működik a belső amerikai döntéshozatali mechanizmus. Nagyon sokat lehetett tanulni. És természetesen nagyon sokat segített az amerikai nemzetvédelmi egyetemen eltöltött egy év is. Hiszen az iskolában pontosan azt tanították, hogy miként kell a katonáknak együttműködni a politikusokkal, és a különféle gazdasági tényezőkkel. Hogy a katonai döntéshozatal miként kapcsolódik bele a kormányzati eljárásrendbe.

– Gondolom, rendszeresen ellenőrizték is a munkáját az elöljárók.

– Nagyon jó kapcsolatom volt a washingtoni magyar nagykövettel és a nagykövetséggel. Igényelték mindazt az információt, amihez én hozzájutottam és ők is támogatták a munkámat. Negyedévente utaztam Washingtonba és tájékoztattam Simonyi András nagykövet urat a munkámról. Ilyenkor természetesen megtettem a szükséges jelentéseket az amerikai fővárosba akkreditált katonai attasénak, vagyis Gyenes István ezredesnek, aki jelenleg dandártábornokként a Honvédelmi Minisztérium Nemzetközi Együttműködési Főosztályának vezetője. Természetesen itthonról is ellenőriztek, a kint töltött három év alatt meglátogatott a vezérkari főnök, és a minisztérium államtitkára is.

– Elégedettek voltak a látottakkal?

– Úgy gondolom, hogy igen. Mind a magyarok, mind pedig az amerikaiak. Ez utóbbit az is bizonyítja, hogy hazaérkezésemet követően a honvédelmi miniszter 2005. augusztusában a Szolgálati Érdemjel arany fokozatát adományozta a „külszolgálatom befejezése alkalmából kiemelkedő munkám elismeréseként". Alig néhány nappal később a CENTCOM parancsnoka, Abizaid tábornok úr a „The Menitorious Service Medal" kitüntetést adományozta nekem, amelyet a közbejött afganisztáni szolgálatom miatt csak 2006. október 19-én vehettem át April H. Foley amerikai nagykövet asszonytól, aki személyesen is megköszönte a három év alatt végzett munkámat.

– Említette, hogy egyedül érkezett Tampába. A család mikor követte?

– A feleségem már a nemzetvédelmi egyetemen folytatott tanulmányaim alatt is kinn volt velem Washingtonban. Amikor kiderült, hogy vissza kell utaznom Floridába úgy döntöttünk, hogy egyedül megyek, s „felderítem", hogy odakinn mire lehet számítani, egyáltalán mennyi időt kell kinn töltenem. Néhány hónap múlva kijött hozzám egy rövid látogatásra. Ez nagyjából egybeesett azzal, amikor a honvédelmi miniszter hivatalos amerikai látogatáson tartózkodott. Erre az időszakra engem is berendeltek a washingtoni nagykövetségre. Itt közölték velem, hogy a nagykövet kérésének megfelelően az általam betöltött összekötő tiszti státuszt, az addigi „vezényeltről" három éves NATO beosztásra változtatják. 2003. július 1-től minősítették át a pozíciót, s innentől fogva én még két évet maradtam ebben a beosztásban. Ezen az átminősítésen egyébként én lepődtem meg a legjobban, hiszen nem számítottam rá. Feleségem pedig ekkor költözött ki utánam.

– Mi változott a beosztás átminősítésével?

– Például az, hogy idehaza rendelkezési állományba kerültem. Hiszen addig én az előző beosztásomból vezényelve voltam a nemzetvédelmi egyetemre és utána Floridába is. A katonák jól tudják, hogy mindez mit jelent: fel kell készülniük arra, hogy az itthoni pályafutásuk megszakad, a hazatérés után vélhetően más beosztásba kerülnek.

– Akkor ezek szerint az ön pályája is megtört. Mi változott a hazaérkezése után?

– Hogy ez érthető legyen, azzal kezdeném, hogy én 1995-ig vegyivédelmi vonalon tevékenykedtem. Ahogy mondani szokás: elértem a csúcsra is, hiszen 1993-ban néhány hónapig a Magyar Honvédség megbízott vegyivédelmi szemlélője voltam. Vagyis ezen a szakterületen már nem volt lehetőségem a továbblépésre. Ekkor jött azonban a lehetőség, mégpedig az amerikaiak 1995-ös Magyarországra településével. Ebben az évben kezdődött ugyanis az IFOR művelet, s én bekerültem abba az operatív csoportba, amelyik az amerikaiak magyarországi tartózkodását koordinálta. Magyarán ekkor kezdtem el a béketámogató műveletekkel, a katasztrófa-elhárítással, és a válságkezeléssel foglalkozni. Vagyis minden olyan témával, ami nem a Magyar Honvédség alaprendeltetéséből, az országvédelemből adódik. Ebből, az 1995-ben MH Operatív Csoport néven alakult ideiglenes csoportból 1997-ben egy állandó katonai szervezet lett, aminek akkor Bali József vezérőrnagy úr, a mostani védelempolitikai szakállamtitkár volt az első parancsnoka. Az új szervezet több lépcsőn keresztül alakult át a mai MH Műveleti Központig. Nos, én már ott bábáskodtam ezen szervezet születésénél, s tavalyi kiválásomkor én voltam az utolsó, aki már a megalakuláskor részt vett a szervezet valamennyi jogelődjének a munkájában. Talán mondanom sem kell, hogy emiatt a központot saját gyermekemnek tekintem, s 1995-től 2001-ig – amíg el nem kezdtem amerikai tanulmányaimat – csak azzal foglalkoztam, hogy a működése minél jobb legyen. E központ parancsnokhelyetteseként utaztam ki Washingtonba, majd egy évvel később Tampába is.

– Hazaékezése után visszakerült a volt munkahelyére?

– Igen, de csak rövid ideig, ugyanis 2005 és 2007 között kétszer is jártam külszolgálaton Afganisztánban. Úgy is mondhatnám: volt szerencsém más dimenzióból is látni, hogy a Tampában hozott elgondolások és politikai-katonai döntések mennyire működőképesek és hogyan funkcionálnak a gyakorlatban, a hadműveleti területen.

– Milyen feladatköröket látott el Afganisztánban?

– Míg 2005-ben Kabulban nemzeti rangidősként a magyar kontingens áttelepítéséért és új elhelyezési objektumának megépítéséért voltam a felelős nemzeti beosztásban, addíg 2007-ben az ISAF északi régió törzsfőnökeként nemzetközi beosztásban 26 nemzet 3600 katonájának, irányításáért és biztonságáért feleltem. Ugyanakkor nemzeti rangidősként az abban az időben négy helyszínen szolgáló 250 magyar katonának is én voltam a helyszíni elöljárója. Nagyon örülök annak, hogy ebben a feladatban is igazi bajtársakra és segítőtársakra találtam akiknek a segítségével a missziónk befejezését követően valamennyien egészségben tértünk haza szeretteinkhez. Minden mellett egyébként az adott körülmények között, egy év távlatából visszatekintve ezt tartom a legnagyobb sikeremnek. Egyébként az egészet úgy éltem meg, hogy az afganisztáni kiküldetéseim szerves része, mintegy folytatása voltak az Amerikában eltöltött éveknek. Hiszen amit az USA-ban az ember látott „felülről", azt Afganisztánban megtapasztalhattam „lentről" is. Mindez egy teljes időutazás volt a számomra, hiszen a magyar jelenből egyszer kijutottam az amerikai jövőbe, majd az afganisztáni múltba. Több évszázados időutazás volt ez alig néhány év alatt, ahol az ember összehasonlíthatta a három ország viszonyait, lehetőségeit, kultúráját. De természetesen katonai szempontból is nagyon hasznos volt mindegyik utazásom, nagyon sokat tanultam, leginkább a katonai-politikai együttműködés-tervezés vonatkozásában.

– Második afganisztáni missziója befejezése és a hazaérkezése után váltott munkahelyet. Miért?

– Hazaérkezésem után úgy éreztem, hogy a műveleti központnál nem úgy tartanak rám igényt mint korábban és nem tudom kihasználni azokat a képességeket, amiket megszereztem korábban a szervezetnél parancsnok helyettesi, főcsoportfőnök helyettesi beosztásokban illetve külföldi szolgálataim alatt. A második afganisztáni misszióm előtt, vagyis 2007. januárjában történt egy parancsnokváltás a műveleti központ élén, s az új parancsnokkal együtt új szemlélet is érkezett. Szeptemberben – amikor hazajöttem Afganisztánból – úgy láttam, hogy mindenki számára az a legelőnyösebb, ha váltok. Kaptam néhány ajánlatot több katonai szervezet vezetőjétől is. Így szerencsére volt lehetőségem válogatni. Visszatekintve az azóta eltelt időszakra biztos vagyok benne, hogy a jól döntöttem. Így kerültem a védelmi hivatalhoz.

– Egy éve van az új beosztásban. Egészen pontosan mi is ez?

– A HM Védelmi Hivatal 2. területi igazgatóságának vagyok az igazgatója. A hivatal két elv szerint szerveződik. Az egyik a területi elv, amely szerint az országot három régióra osztjuk, s minden régióért, vagyis hat-hét megyéért egy-egy igazgatóság felel. A 2. területi igazgatósághoz délkelet Magyarország tartozik. Az itteni megyékben működő védelmi bizottságok mindennapi életével, munkájuk koordinálásával foglalkozik az általam vezetett igazgatóság. A hivatal másik vezérelve, hogy az igazgatóságok szakfeladatonként is specializálódtak. Az 1. területi igazgatóság a jogalkotás kodifikációs területéért felel, a 2-es számú igazgatóság hatáskörébe a műveleti kérdések, és a válságkezelés feladatrendszere tartozik, míg a 3-as igazgatóság a logisztikai jellegű feladatokért felel. Ilyen például a befogadó nemzeti támogatás, az informatikai rendszerek kérdése. Nekem, mint a műveleti képességekért felelős igazgatónak is rendkívül összetett a munkám, egyebek mellett foglalkoznom kell a különféle felkészítésekkel, a nemzetközi kapcsolattartással, a gyakorlatokkal, valamint a szakmai anyagok véleményezésével is.

– Nem bánta meg, hogy váltott?

– Egyáltalán nem! Pillanatnyilag olyan lehetőségeim vannak, amikről korábban álmodni sem mertem. Olyan széles körű tevékenységet végezhetek, amibe felhasználhatom mindazt a tapasztalatot, amit 35 éves katonai pályafutásom alatt szerezni tudtam. Az elmúlt három és fél évtizedben majdnem hatvan országban jártam, Haititől Afganisztánig. Legalább húsz ENSZ, EBESZ, NATO béketámogató műveletben volt szerencsém hosszabb-rövidebb idegig részt venni. Megismerhettem az Amerikai Egyesült Államok katonai struktúráját, döntéshozatali mechanizmusát. Angolul, oroszul beszélek. Úgy gondolom, hogy mindaz a tapasztalat, amit én a 35 év alatt megszereztem, talán itt, a védelmi hivatalban hasznosítható a legjobban. De természetesen a folyamatot nem tekintem lezártnak és bízom benne, hogy várnak még rám újabb kihívások a katonai pályafutásom hátralévő részében, amiket a családom majd ugyanúgy tolerál, mint eddig. Hiszen az ő támogatásuk nélkül nem érhettem volna el mindazt, amiről idáig beszélgettünk.

– Mások ilyenkor szoktak könyvet írni a tapasztalatokból…

– Azt szoktam mondani a kollégáimnak, hogy „amikor én majd ezt egyszer megírom könyvemben…" De komolyra fordítva a szót, természetesen rengeteg élmény halmozódott fel bennem, nagyon sok mindent el tudnék mondani, le tudnék írni. Akár Amerikából, akár Afganisztánból, akár a korábbi időkből. De erre most sajnos nincs időm. Annyira kitöltik a feladataim a mindennapjaimat, hogy egyelőre nem gondolok a könyvírásra. Természetesen szakmai folyóiratokban állandóan publikálok és próbálom felhívni azokra a hibákra a figyelmet, amiket nem szabadna újra elkövetni. Így az Új Honvédségi Szemle 2006. tavaszi számaiban – terjedelme miatt három folytatásban – jelentek meg azok a tapasztalatok, amiket Tampában szereztem, és éppen most fejeztem be a Polgári-védelmi Szemle novemberi számában megjelenő cikkemet a polgári, civil szervezetek honvédelemben betölthető szerepéről. De nem adtam fel azt a tervemet sem, hogy egyszer majd elbeszélő formában, anekdotázva is elmeséljem a velem történt legizgalmasabb eseményeket.