Lélekharang a doni hősökért

A január 12-i ünnepségen – amelyen részt vett Mikita János mérnök altábornagy, a HM Honvéd Vezérkar főnökének helyettese, illetve Palásti Ferenc dandártábornok, a Köztársasági Elnöki Hivatal katonai főosztályvezetője is – dr. Szekeres Imre honvédelmi miniszter mondott emlékező beszédet.

– Azért jöttünk össze, hogy kétszázezer magyar hősre emlékezzünk. Egy kétszázezres hadseregre, amely a történészek szerint halottakban, sebesültekben, hadifoglyokban közel százötvenezres áldozatot hozott. A második magyar hadseregnek a doni csatában elszenvedett vesztesége nagyobb volt, mint azoknak a magyar hadseregeknek a teljes létszáma, amelyek a muhi, a mohácsi és a temesvári csatában összesen részt vettek – mondta miniszter, hozzátéve: történész szemmel ilyen összehasonlítás anakronisztikus, ennek ellenére a doni ütközetet joggal soroljuk legnagyobb nemzeti katasztrófáink közé. Különösen, ha még azt is hozzá tesszük, hogy a rá következő két évben további százezrek váltak a háború áldozataivá, a frontokon és a hátországban egyaránt.

A miniszter kiemelte: Muhinál, Mohácsnál, Temesvárnál hazai földön, otthonuk védelmében áldozták életüket a magyar katonák. A Donnál azonban a haza határaitól több mint ezer kilométerre küzdöttek, szenvedtek és véreztek az egyszerű magyar katonák. Akiknek vezetőik, politikusok, tábornokok és tisztek azt mondták, hogy ott kell helyt állniuk, és ott kell teljesíteniük a kötelességüket. És az egyszerű magyar katonák – méltóan elődeikhez – helyt álltak a sokszoros, jobban felszerelt túlerővel és a hideggel szemben. Teljesítették a kötelességüket.

– A hősök azonban nem csak hősök, egyben áldozatok is voltak – emelte ki Szekeres Imre –, hiszen a magyar politikai és katonai vezetés megfelelési kényszere hajtotta őket a Don partjára. A 2. Magyar Hadsereget azért küldték a Donhoz, mert meg akartak felelni a hitleri vezetésnek. Meg akartak felelni, pedig maguk is tudták: Hitler birodalma mindannak a tagadása, amit az európai kultúra és civilizáció több évezrede, és amit a magyar kultúra és civilizáció megelőző ezer éve jelentett. Tudták ők is, amit Churchill, aki konzervatív és antikommunista volt, amikor hajthatatlan volt a Harmadik Birodalommal szemben és szövetségre lépett a szovjetekkel.

De felismerték mások is, akik pedig szintén igencsak távol álltak a szovjetbarátságtól. Felismerte a volt különítményes tiszt Bajcsy-Zsilinszky Endre. Felismerte az akkori rendszer szellemi megalapozója Szekfű Gyula. De felismerte még az utolsó magyar király fia, Habsburg Ottó is.

Szekeres Imre szerint, ennek ellenére cinikusan odadobták a 2. Magyar Hadsereget, mégpedig egy olyan politikai-katonai elit, amely még a maga elveit is megtagadta a háborúban, hogy egy kis időt nyerjen.

– De nem csak odadobták ezt a hadsereget, meg is gyalázták. Meggyalázta először is a saját parancsnoka. A történelemben nem fordult addig elő, hogy hadvezér, aki még oly keserű vereséget is szenvedett el, olyan szavakkal szólt volna saját katonáihoz, mint Jány Gusztáv vezérezredes, hírhedt hadparancsában. Hiába szólt később más hangon is. Az egyszer kimondott szót nem lehetett semmivé tenni a parancs visszavonásával. Az a tábornok, aki képes volt ilyen szavakat kimondani, és aki képes volt ezek után elfogadni a díszes fogadtatást a Keleti-pályaudvaron, a történelem előtt örökre elveszítette tiszti becsületét – mondta a honvédelmi miniszter.

Szekeres Imre hozzátette: meggyalázta aztán ezt a hadsereget a csend, amely a katasztrófát itthon követte. Az újságok lapjaiból és a filmhíradók tekercseiből nem, legfeljebb a halotti értesítések nagy számából derülhetett ki valami abból, hogy mi történt az orosz sztyeppén. A politikai-katonai elit – amely felelős volt a történtekért – nem tudott az anyák, feleségek és gyermekek, és a nemzet szemébe nézni. Ezért inkább hallgatott a történtekről, amíg csak lehetett.

– Évtizedeknek kellett eltelniük, hogy a 2. Magyar Hadsereg katonái megkapják a hősöknek kijáró tiszteletet, az áldozatoknak kijáró kegyeletet. A Magyar Köztársaság honvédelmi minisztereként fejet hajtok előttük. Mint ahogy elmentem Donhoz is és fejet hajtottam előttük ott, ahol nyugszanak. A 2. Magyar Hadsereg Donnál elvérzett katonáira úgy emlékezünk, mint hősökre, akik az utolsó leheletükig teljesítették a kötelességüket – zárta megemlékezését Szekeres Imre.

Az ünnepség ezt követően Máté Sándor alezredes protestáns, illetve Rácz István főhadnagy katolikus tábori lelkészek ökumenikus kegyeleti imájával folytatódott, majd a résztvevők megkoszorúzták a doni hősök emléktábláját.

Fotó: Galovtsik Gábor