Memento 2011: emlékezés, koszorúzás a budai emlékműnél

Szöveg: Tamás Tibor | 2011. szeptember 16. 19:10

A magyar szabadságért, a diktatúrák ellen 1945-56 között folytatott küzdelmek hősei tiszteletére tartottak emlékező-koszorúzó ünnepséget a szabadságharcos bajtársak szervezetei szeptember 16-án, pénteken a budai Memento-emlékműnél.

A koszorúzáson megjelentek az 1945-56 között kivégzettek és meggyilkoltak hozzátartozói, bajtársai és családtagjai. Ugyancsak részt vettek az állami, társadalmi, politikai szervek képviselői is, köztük dr. Rétvári Bence, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára, dr. Simicskó István, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára, dr. Boross Péter, a Szabadságharcosokért Közalapítvány elnöke, valamint dr. Kovács Vilmos ezredes a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka.

A Himnusz eléneklése után Petrusz Tibor, a Politikai Elítéltek Közösségének (PEK) társelnöke mondott beszédet, először arra emlékezvén, hogy milyen büszkén írta le foglalkozását: „ht. hadnagy", azaz hivatásos tiszt. Aminek lényege az volt, hogy nem zsoldos, hanem a haza, a szabadság, a függetlenség és a közösség iránti kötelezettség a legfontosabb. Erre nevelték őket otthon és az iskolában.

A PEK társelnöke felidézte a Ludovika utolsó tisztavatását is, annak egyik különös mondatát, amely így hangzott: „Én önöket a hősi halálra készítem fel!" S akiket nem a harcmezőn ért el a vég – mutatott az emlékműre Petrusz Tibor –, azoknak a nevét itt olvashatjuk.

Következő gondolataiban a társelnök az első világháború utáni honvédő harcokat és országcsonkítást, majd a második világégés még szörnyűbb következményeit taglalta, így az 1945-47 közötti remények szétzúzását, a pártok társadalmi berendezkedésre való tekintet nélküli küzdelmét a szabad, független, demokratikus Magyarországért, hiszen az akkori társadalom többsége független, demokratikus hazára vágyott. Embert próbáló – kivégzés, börtön, emigráció sújtotta – esztendőkre emlékeztetett Petrusz Tibor, kiemelvén: az elnyomás igazi célja, vagyis a nemzeti tudat megtörése, hazánk teljes gyarmatosítása mégsem sikerült – hála a nemzet hűséges fiainak. A nemzethez való hűség az ellenállás volt – mondta a politikai elítéltek nevében is.

Beszéde további részében Petrusz Tibor bíráló szavakkal emlékeztetett a korabeli értelmiségiekre, akik közül nem a baloldal rózsaszín felhőibe burkolt ideáknak hívők voltak a legrosszabbak, hanem azok, akik haszonlesésből, elvtelen megalkuvásból voltak képesek az ellenség szekerét tolni, így válva hazaárulóvá. A pénz veszedelmesebben bomlasztotta a nemzet (ön)tudatát, közösségét, mint az erőszak. Az erőszak ugyanis ellenállást vált ki, a megvesztegetés, lefizetés viszont jellemtelen szolgalelkeket szül.

Végezetül főhajtásra szólított fel a PEK társelnöke, és a Himnusz első sorával zárta beszédét: „Isten, áldd meg a magyart!"

Ezt követően dr. Szakály Sándor történész professzor tartotta meg ünnepi beszédét, kezdésként leszögezvén: még mindig keveset tudunk azokról, akik életüket áldozták hazánkért 1945-56 között; persze a leglényegesebb az – tette hozzá –, hogy áll ez az emlékmű! A szónok utalt rá: a fölvésett nevekből azt látjuk, közülük nagyon sokan fiatal katonatisztek voltak, akiket talán még föl sem avattak, de esküvel fogadták, hogy „a hazáért mindhalálig!" Ahogyan ezt a mai megújuló honvédség tisztjei teszik.

„Mert mi lehet több annál, ha valaki az életét áldozza hazájáért, annak polgáraiért, akiknek a védelmét rábízták?" – tette föl a legerkölcsösebb kérdést Szakály Sándor, mindjárt meg is adván a választ: „Ezek a hősök 1945-ben, a látszatfüggetlenséggel leplezett szovjet, kommunista megszállás után is úgy érezték: védeni kell a hazát olyan eszméktől, amelyek mindig távol álltak a magyarságtól."

Egy közelmúltbéli dokumentumfilmet idézve a szónok leszögezte: azokról kell beszélnünk, akik akkor vállalták a veszélyt, a börtönbüntetést, a harcot a gombamód szaporodott kommunistákkal, az idegen hatalmat kiszolgálókkal szemben, amikor még remény sem látszott a szabadságra. ám elveiket még a vesztőhelyen sem adták föl, mert erre nevelték őket, erre tettek esküt.

„Vajon képesek vagyunk-e ma ezeket az üzeneteket 50-70 esztendő távlatában továbbadni? Vajon eljönnek ide emlékezni az általános és középiskolások, egyetemisták, s érzékelik-e, hogy égnie kellene itt egy gyertyának vagy egy örökmécsesnek? Hiszen e hősök nélkül nem épülhetett volna föl az 1989–90 utáni Magyarország. Hiszen, akik börtönökben szenvedték a kínzásokat, akik kivégzőosztagok elé, bitófák alá álltak, útjuk a 298-as percellába vagy más temetőbe vezetett, azok rakták le az erkölcsi alapokat. Övék a dicsőség!" – fogalmazott a történész.

Szakály Sándor kifejezte reményét: eljön az az idő, amikor 1945–56 igaz ellenállói megkapják a méltó értékelést, tetteikre büszkén tekint az egész nemzet és képes lesz méltóságteljesen emlékezni, hiszen ezek a hősök az 1945–47-ben megfogalmazott nemzeti vágyért küzdöttek: a független, tisztességes, szabad Magyarországért.

Ezt követően dr. Csuka Tamás református püspök, tábori lelkész, nyugalmazott dandártábornok – ökumenikus istentisztelet keretében – mondott imát a „nagy veszélyből lett szabadulásért". A mise után az emlékműnél, majd az Új köztemető 298-as parcellájánál elhelyezett koszorúkkal, virágcsokrokkal, főhajtással tisztelegtek huszonhárom szervezet képviselői a diktatúrák áldozatai előtt. A Honvédelmi Minisztérium koszorúját dr. Simicskó István parlamenti államtitkár helyezte el az emlékműnél.

A megemlékezés a Szózat hangjaival ért véget.