„Sikerült Budapestet bevinnünk a NATO-köztudatba”

Szakállamtitkár úr! Ön, a NATO csatlakozásunk tizedik évfordulója alkalmából, a Parlamentben, március 12-én megrendezett nemzetközi konferencián elmondta, hogy miként élte meg a teljes jogú tagság eléréséig vezető, hosszú évekig tartó utat. Ezért most én arra lennék kíváncsi, hogy a csatlakozás óta eltelt tíz esztendőről milyen személyes élményei vannak?

A történéseket természetesen nem lehet 1999. március 12-ével, vagyis a felvételünk napjával kezdeni, hiszen egy adott eseményről csak akkor lehet értékítéletet adni, ha ismerjük az odáig vezető utat is. Éppen ezért már a parlamenti beszédemben is fontosnak tartottam rögzíteni azokat a pontokat, amelyek a csatlakozásig vezettek. Azt most is szeretném elmondani, hogy véleményem szerint hazánk a békepartnerségi folyamat eredményeként jutott el a csatlakozás lépcsőfokára. Mondhatnám úgy is, hogy a békepartnerség, vagyis a felkészülés időszaka azért volt nagyon jó Magyarország számára, mert így megtudhattuk, hogy mire készüljünk, mire számíthatunk a szövetségben. Ez idő alatt alakítottuk ki az együttműködési formákat a NATO-val.

Mert azzal tisztában kell lenni, és önkritikusan ki kell jelenteni, hogy már a békepartnerségi program időszakában, mint az sajnos később kiderült, sok olyan vállalást tettünk, aminek a realitása finanszírozási oldalról nem volt biztosított. Én azt gondolom – bár ez soha nem jelent meg nyilvánosan –, hogy futottunk az ígéreteink után, és ez nem mindig tűntette fel jó színben az országot. Számomra ebben a beosztásban – aminek csak a neve változott meg 2006 júniusában, az új törvény hatályba lépésével, a feladatköre a kinevezésen, vagyis 2001 márciusa óta nem – mindig is az volt a legnagyobb kihívás, hogy hogyan lehet a realitásokhoz ragaszkodva közelíteni a NATO felé tett felajánlásainkat a szövetség elvárásaival. Vagyis, hogy a hitelességünk helyreálljon a szövetségeseink szemében.

Sikerült? Helyreállt a hitelességünk?

Úgy vélem, hogy igen, és természetesen az a jövő kihívása, hogy ez a hitelesség továbbra is fenn maradjon. Azt gondolom, hogy a NATO tagságunkban az egyik legfontosabb, amit szem előtt kell tartanunk az az, hogy hitelesnek kell lennünk és hitelesnek is kell maradnunk. Úgy vélem, hogy az elmúlt tíz évnek ez volt az egyik legfontosabb tapasztalata számomra. Persze azzal is tisztában kell lenni, hogy egy hadsereg és annak politikai-szakmai vezetése számára mindez rettenetesen nehéz, ha közben folyamatos változás zajlik. Márpedig a Magyar Honvédség életében az elmúlt tíz év kétharmada ilyen állapotban telt el. Volt, amikor a változások rajtunk múlottak, de akadt olyan időszak is, amikor a biztonsági környezet alakult úgy, hogy muszáj volt változtatni. Hogy érthetőbb legyek: egy fegyveres erő fejlesztésében nem normális dolog az, hogy elvégzünk egy felülvizsgálatot, amelynek alapján kidolgozunk egy hosszú távú fejlesztési tervet, majd ezt a tervet rövid időn belül, részben, vagy egészben el kell felejteni, mert a külső és belső tényezők újabb változtatásokra kényszerítenek minket. Márpedig ilyen változásokból az elmúlt évtizedben bőven akadt. Gondoljunk csak arra, hogy a NATO 1999-es Szerbia elleni műveletét követően, a stratégiai felülvizsgálat keretében kidolgoztunk egy teljesen új koncepciót, amelynek végrehajtását 2000. október 1-jén meg is kezdtük. Alig egy évvel később, 2001. szeptember 11-én az Amerikai Egyesült Államokat ért terrortámadás után alapjaiban kellett az egész koncepciót átdolgoznunk. Az elkészített új, hosszú távú tízéves tervünket – amely kormányhatározatban rögzített és költségvetési támogatással alátámasztott volt – 2003-ban hagyták jóvá. A 2004 évi Európai Uniós csatlakozást követően a védelmi kiadásokat jelentősen csökkentették. Az alig egy esztendővel korábban jóváhagyott, tíz éves tervben rögzített ambíciószintet ismételten meg kellett vizsgálni, de a döntés ezen ambíciószint változatlanul hagyása lett. Ennek az lett a következménye, hogy az egyes programok végrehajtását időben át kellett ütemezni, azaz a végrehajtást csúsztatni kellett későbbi időpontokra.

Ezek a költségvetési megszorítások azóta is szinte folyamatosak.

Amikor a Honvédelmi Minisztériumban költségvetési megszorításokkal szembesültünk – mint például napjainkban is, amikor a gazdasági válság hatásait természetesen nekünk is viselnünk kell – dönteni kell arról, hogy melyek lesznek a prioritást élvező feladatok. A már említett parlamenti konferencián is elhangzott: a szövetség számára az első számú prioritást a műveletek jelentik. Vagyis nekünk, mint NATO tagországnak is ezzel kell számolnunk. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy a reálértékben csökkenő költségvetési támogatás miatt lesznek olyan feladatok, amelyeknek határideje tolódni fog. A Magyar Honvédség létszámának további csökkentése, mint egyfajta megtakarítási lehetőség, szerintem teljesen elvetendő, fel sem merülhet. A NATO által képviselt arányos teherviselés miatt a jelenlegi nagyságú haderőt, és a hozzá kapcsolódó ambíciószintet meg kell őriznünk. S erre a haderőre alapozva kell a műveleti részvételünk nagyságát – éves átlagban mintegy ezer magyar katona teljesít külföldön szolgálatot – fenntartanunk. Hiszen a szövetségben nemcsak élveznünk kell a biztonsági garanciákat, hanem nekünk is kötelességünk hozzájárulni e kollektív biztonsághoz. És én úgy gondolom, hogy Magyarország ezen a téren is kiemelkedően teljesített az elmúlt tíz évben.

Mire emlékszik vissza a legszívesebben az elmúlt tíz évből?

Számomra az elmúlt tíz évben a legnagyobb élmény egyértelműen az volt, hogy a különböző szintű tanácskozásokon és konferenciákon végighallgathattam az állam-, és kormányfők megnyilvánulásait. 2001 óta, vagyis azóta, hogy George W. Bush amerikai elnök, a megválasztását követően először járt Európában, ott voltam minden NATO csúcstalálkozón és védelmi miniszteri értekezleten. Sőt 2004-ig a külügyminiszteri értekezleteken is részt vettem. Vagyis volt alkalmam személyesen megtapasztalni, hogy az országok vezetői hogyan látják a NATÓ jövőjét, a biztonsági kihívásokat, vagy például a képességfejlesztés kérdéseit. Mégpedig ezeken a csúcstalálkozókon, miniszteri üléseken első kézből hallja az ember a különböző nemzeti álláspontokat – megjegyzem, hogy nem csak a szövetségesekét, hanem például egy NATO Oroszország Tanács keretében az orosz elnökét is – és látja a reagálásokat. Ez az élmény teljesen más, mint az, amikor az ember az újságok tudósításaiból tájékozódik, hiszen így érzi a légkört is, s emiatt az egész személyessé is válik. E találkozókon az ember megtapasztalhatta, hogy az állam-, és kormányfők, vagy éppen a miniszterek között nincsen „első az egyenlők között". Mindenkinek a szava számít a végső döntés meghozatalakor. Mindenki felszabadultan és bátran elmondhatja a véleményét, nem kell attól tartania, hogy „lehurrogják". Én magam nagyon örülök, hogy azon szerencsések közé tartozom, akik ezt átélhették, illetve napjainkban is átélhetik.

A konkrét események közül melyik maradt meg a leginkább önben?

A legszívesebben a tavaly októberben, Budapesten megrendezett NATO védelmi miniszterek informális tanácskozására emlékszem vissza. Már csak azért is, mert hosszú éveken keresztül készültünk erre a rendezvényre. A honvédelmi tárcánál még 2005-ben született egyetértés arról, hogy 2008 őszén hazánk szívesen otthont adna ennek a rendezvénynek. Szándékunkat a NATO-nak 2006-ban jelentettük be, s akkor kezdtük el a szervezést is. Nyugodtan kijelenthetem: beleadtunk apait-anyait, s megmutattuk, hogy tudunk szervezni, tudunk megfelelő körülményeket biztosítani. Ezeknek az informális tanácskozásoknak az a lényege, hogy a védelmi miniszterek számára szabadabb légkört biztosít a vitatkozásra, az eszmecserére, mint a Brüsszelben rendszeresen megszervezett hivatalos találkozók bármelyike. A belga fővárosban leginkább jelentéseket kell tudomásul venni, illetve döntéseket kell hozni, míg az informális megbeszéléseken lehetőség van a vélemények ütköztetésére is. A budapesti találkozó egyébként roppant sikeres volt. Már csak azért is, mert a résztvevők gyakran hivatkoznak arra, hogy „mindezt Budapesten már megbeszéltük!" Például az afganisztáni, kábítószer ellenes NATO tevékenységgel kapcsolatban nálunk születetett döntés, s ezt többször is hangsúlyozzák. Vagyis sikerült Budapestet bevinnünk a NATO-köztudatba, a tagországok védelmi miniszterei már nemcsak Prágát, Rigát, vagy Bukarestet, hanem Budapestet is emlegetik.

Gondolkodás nélkül tudok erre a kérdésre válaszolni: a nemzeti katonai stratégia kidolgozása és elfogadása. Már csak azért is, mert ez egy történelmi dokumentum. Én magam 1992-ben jöttem haza Amerikából, ahol a vezérkari akadémián folytattam tanulmányokat, elsőként a Magyar Honvédségben. A repülő-, és légvédelmi főcsoportfőnökségen kaptam beosztást, majd nem sokkal később bekerültem a minisztérium állományába. Azóta minden olyan fórumon ott voltam, amelyik a Magyar Honvédség átalakításával és fejlesztésével foglalkozott. Ez azért lényeges, mert már ebben az időben felmerült, hogy szükség lenne egy nemzeti biztonsági stratégiára, illetve az ebből levezethető ágazati dokumentumra, a nemzeti katonai stratégiára. Amikor 2001 márciusában átvettem a beosztásomat, a Külügyminisztériumban hasonló pozícióban szolgáló partneremmel megállapodtunk, hogy ki kell mozdítanunk a holtpontról ezt a kérdést. Megtettük, és egy évvel később a kormány elfogadta a Nemzeti Biztonsági Stratégiát. Hozzáláttunk a Nemzeti Katonai Stratégia kidolgozásának az előkészítéséhez, de mivel a 2002-ben hivatalba lépett új kormány hozzálátott a nem sokkal korábban elfogadott Nemzeti Biztonsági Stratégia felülvizsgálatához, ezért meg kellett várnunk annak a végét, azaz 2004 közepét. Ezt követően 2005. júniusra elkészült a Nemzeti Katonai Stratégia tervezete, ami át is ment minden egyeztető fórumon, már csak arra várt, hogy a kormányülés napirendjére kerüljön. Ez azonban valami miatt elmaradt. A stratégia kidolgozása akkor került ismét előtérbe, amikor dr. Szekeres Imre lett a honvédelmi miniszter. A kormány a stratégiát 2009. január 21-én elfogadta, így a rendszerváltás óta először végre abban a helyzetben vagyunk, hogy a Magyar Honvédség fejlesztése szempontjából szükséges Nemzeti Biztonsági- és Nemzeti Katonai Stratégiák egyszerre rendelkezésre állnak. Talán mindenféle szerénység nélkül mondhatom: ebben nekem is sok munkám fekszik, így a dokumentumok elkészülte és elfogadása ugyancsak nagyon kellemes személyes élményeim közé tartozik.

A NATO csatlakozásunk óta több alkalommal is voltak olyan „kritikus pontok", amelyek valamilyen szinten megváltoztatták a magyar katonai gondolkodást. Ilyen volt például az 1999-es szerbiai légiháború, a 2001-es amerikai terrortámadást, a stratégiai és a védelmi felülvizsgálat, a 2004-es EU-csatlakozás, vagy éppen afganisztáni NATO művelet átvétele. Ezek közül melyik volt az, amelyik a legnagyobb hatással volt a Magyar Honvédségre?

Én azt gondolom, hogy a 2002-ben indult stratégiai felülvizsgálat. Mégpedig azért, mert igazából ennek az eredményeként vizsgáljuk új dimenzióból a biztonsági kihívásokat. Az egésznek a kiindulópontja a 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadás, illetve a 2002 májusában, Rejkjavikban megrendezett NATO külügyminiszteri értekezleten született döntés, nevezetesen, hogy a NATO „területen kívülre" megy. Ezen az ülésen volt szerencsém személyesen is részt vennem. Ekkor vált egyértelművé az is, hogy a védelem tartalmát át kell alakítani, hiszen a támadás már nem a közvetlen szomszédos országokból, hanem határainktól akár több ezer kilométeres távolságból is érkezik, vagy érkezhet a szövetség ellen. És ezt meg kell tudnunk akadályozni, együtt a szövetségesekkel. Magyarán: képesnek kell lennie a szövetségnek arra, hogy saját területén kívül hajtson végre műveleteket. Ehhez viszont azonban új katonai képességek kellettek. Hogy mindez miként érintette a Magyar Honvédséget? Az 1999-es szerbiai légi háborút követően olyan képességfejlesztési célokat határoztunk meg az alakulatok számára, amelyek alapvetően a területvédelemhez szükségesek. Amikor a terrortámadás bekövetkezett, akkor azt kellett mondanunk, hogy más jellegű képességekre van szükség. El kell felejtenünk azt, hogy csak a hagyományos „nagy háborúkban" gondolkodjunk, amikor milliós hadseregek esnek egymásnak, mert nem erről van most már szó. Éppen ezért a 2002-es felülvizsgálat már abból indult ki, hogy új kihívások vannak, el kell tudni menni a határainkon kívülre is. Persze ez a tény dilemmát is teremtett, mert döntéskényszerbe kerültünk: milyen haderőt fejlesszünk? Amelynek egy része saját nemzeti védelmünket látja el, másik része a NATO-, sőt a harmadik része pedig az Európai Unió katonai műveleteiben vesz részt? Természetesen a dolgok nem így működnek, éppen ezért 2002-ben a képességalapú fejlesztés mellett döntöttünk. Ami azt jelenti, hogy képességeken alapuló Magyar Honvédség létrehozását tűztük ki célként, és ezeket a képességeket aztán közjogi döntéseknek megfelelően alkalmazzuk, ha kell itthon, ha kell a NATO, vagy EU műveletekben.

Jaap De Hoop Scheffer, a NATO főtitkára a március 12-i tanácsozáson hangsúlyozta: a szövetség változás előtt áll. Különböző prioritásai vannak, amelyeket fejleszteni kell. Ön mire számít, mi lesz a NATO-val, a Magyar Honvédséggel tíz év múlva?

A NATO előtt álló legfontosabb kihívás az, hogy meg kell újítani a transzatlanti viszonyt. Az Amerikai Egyesült Államok Barack Obama elnöksége alatt sokkal nagyobb hangsúlyt fog fektetni a szövetségesekkel való konzultációra, mint a korábbi időszakban. Jobban kikéri a véleményüket. Ezáltal könnyebb lesz konszenzust kialakítani egy-egy kérdésben. Vagyis nem lesznek olyan jellegű megnyilvánulások, mint volt a második öböl háborút megelőző időszakban, amikor a NATO tagországok a világ közvéleménye előtt veszekedtek egymással. A transzatlanti viszony viszont kétoldalú. Az Egyesült Államoknak szüksége van egy erős Európára, Európának viszont szüksége van az Amerikára. Vagyis a kérdésben Európának is többet kell tennie. Ugyanakkor a kihívás most pont abból áll, hogy Amerika és Európa is gazdasági válsággal néz szembe. Ez megint csak azt jelenti, hogy össze kell fognunk. Hogy az erőfeszítések ne nemzeti alapon forgácsolódjanak szét, hanem szövetségi alapon próbáljuk megvalósítani céljainkat. Azt gondolom, hogy a NATO előtt a legfontosabb kihívás az lesz, hogy új egységet kell demonstrálnia. Ezen az újfajta egységen alapulva ki kell dolgozni egy új stratégiai koncepciót, amely az elkövetkező 10-15 évre meghatározza azt, hogy miről szól a NATO, milyen kihívásokkal kell szembenéznie, mik a politikai-katonai célkitűzései. A Magyar Honvédség pedig – megítélésem szerint – folytatni fogja a megkezdett folyamatokat. Művelet-centrikus lesz, ugyanakkor a képességfejlesztésre is koncentrálnunk kell. Azokra a képességekre, amelyekre az elkövetkező 5-10 évben szükségünk lehet. Mert képességfejlesztés nélkül néhány év múlva műveleti képességeink csökkenni fognak. Azt gondolom, hogy tíz év múlva a hadsereg profibb lesz, mint most, bár eddig is jelentős haladást értünk el. Gondoljunk csak bele: 2004 novemberében szerelt le az utolsó sorkatona, azóta csak valamivel több, mint négy év telt el, mégis mekkora különbség van az akkori és a mostani haderő között. Különbség a profizmusban, a hozzáállásban. Azt gondolom, hogy a hadsereg fejlődni fog. Még akkor is, ha lassabban mennek ezek a képességfejlesztések, mint eredetileg terveztük de végig fognak futni. Azt gondolom, hogy tíz év múlva a haderő szerkezete nagyjából úgy fog kinézni, mint most. Bár a belső arányok természetesen módosulhatnak egy-egy alakulaton belül. A jelenlegi struktúra azonban megmarad. Emellett a katonai szervezetek többsége már korszerűbb eszközökkel lesz felszerelve. Azt gondolom, hogy népszerű lesz katonának lenni a fiatalok körében. Egy olyan hadseregre számítok tíz év múlva, amely képességeiben erősebb, és hadrafoghatóbb, amelyben a vezetők és a beosztottak egyaránt motiválhatók lesznek.

Fotó: Szűcs László és archív