Új önállóság, új név

Valamivel több, mint egy évvel ezelőtt adta hírül a honvedelem.hu, hogy a Honvédelmi Minisztérium keretében önálló intézetként kezdte meg működését a Társadalmi Kapcsolatok és Hadisírgondozó Hivatal (HM TKHH). Aztán 2011. november 15-től újabb változás történt: megalakult a HM Katonai Hagyományőrző és Hadisírgondozó Osztály. Mit jelent az előbbre lépés, s milyen új tartalmakkal bővül ez a hagyományhoz, erkölcsiséghez kötődő tevékenység? – kérdeztük dr. Töll László alezredest, az osztály vezetőjét.

Alezredes úr, kérem, vázolja az ön által irányított tevékenység és osztály történetét!
Kezdjük az elején!

1990-ig ez a terület szó szerint a senki földje volt, azaz a hozzátartozókon, néhány hagyománnyal, morállal mélyen átitatott katonatiszten, papon, helyi közösségen kívül senki sem törődött a hajdan hazánkért harcban elesett katonáinkkal. Pusztán politikai szempontból kaptak figyelmet a szovjet hadsereg s mások közös síremlékei. De ideológiai okok miatt értük sem szólt a harang… 1990-ben e téren is változott a hozzáállás, elsősorban Für Lajos honvédelmi miniszter révén. Azután ehhez kapcsolódóan, 1999-ben megszületett a temetkezési törvény, amelynek néhány paragrafusa vonatkozott a hadisírokra, hadisírgondozásra is. Akkoriban HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum egyik osztályaként működtünk.
Hende Csaba honvédelmi miniszterré választásával nemcsak a honvédelem, hanem a hadisírgondozás és -védelem is megújult: a társadalmi kapcsolatok feladatával összevonva átkerültünk a honvédelmi tárcához. Ily módon 2010. október 1-jétől, meglehetősen nagy háttérintézményként dolgozva, egyre teljesebbé tettük a hadisírok feltárását, nyilvántartásba vételét, helyreállítását, gondozását és a megemlékezésekhez való kapcsolását. Ez év novemberétől pedig szervezetünk nem társulva senkivel, teljesen önálló osztályként, a HM kabinetfőnöke alá rendelve működik tovább Katonai Hagyományőrző és Hadisírgondozó Osztály néven. Mint ilyen tehát teljesíti a honvédelmi miniszter ezzel kapcsolatos koncepcióját: magasabb szintre emelkedik a hazai hadisírgondozás, szorosabbá válik a kapcsolatépítés, az együttműködés a hozzátartozókkal, a civil szervezetekkel. Az új osztály koordinál. Előkészíti a hadisír-gondozási törvényt, amellyel hosszú távon és megnyugtató módon rendeződik a hazánk területén található katonai temetők és emlékhelyek, hadisírok helyzete. Ezzel együtt − a civil szervezetekkel való még kiválóbb kapcsolatépítés érdekében − megindítunk egy internetes honlapot keresőprogramokkal, hogy az elesett katonák hozzátartozói ennek segítségével is információt kaphassanak hősi halált halt rokonaikról. Keretei készen vannak, lényegében csak fel kell töltenünk az adatbázist. Ezért folyamatos a különböző adatbázisok feldolgozása, összehangolása. A honlapon rajta lesz a magyar hadisírgondozás lényege, története is. Egyszóval, nagyot léptünk előre.

Gondolom, változatlanul együttműködnek a Hadtörténeti Intézet és Múzeummal is, hiszen a hadisírgondozás történeti kiterjedésénél fogva hatalmas időtartamot ölel át.

Ez így van. A történeti kiterjedést azonban szűkítve vizsgáljuk: mi az általános hadkötelezettség 1868-as bevezetése óta napjainkig terjedő időszakát fogjuk át, elsősorban a két világháború időszakára összpontosítunk. Ám ez is hatalmas munka, tehát maradéktalan elvégzése elképzelhetetlen a HM HIM-mel való együttműködés nélkül, vagyis szoros szakmai kapcsolatban maradunk.

A gigászi feladat érzékeltetésére vessünk egy pillantást a számokra is: hozzávetőlegesen mennyi hadisír található hazánk területén, s mennyi lehet a mai határainkon túl elesett katonák sírjainak száma?

Jól sejti, valóban csak történészi becslésekre hagyatkozhatunk. Hazánkban is százezres nagyságrendekről beszélhetünk, külföldön is. A szétesett Szovjetunió területén 80 ezer körüli sírszámról van tudomásunk ez idő szerint. Rengeteg hadisír megsemmisült az enyészet, az építkezések s más átalakulások nyomán. 1991 után változott meg gyökeresen a helyzet: az oroszok is figyelnek a hadisírokra, mi is. Eddig négyszáz helyen létesítettünk magyar katonai emlékhelyet, központi magyar temető van immár Bolgyirevkánál és Rudkinónál. A Kárpátok környéki harcokban is a fentiekhez hasonló emberveszteséggel számolhatunk. Sok még a feltáratlan hadisír Erdély, Felvidék, Lengyelország, Szlovénia területén. Olaszországban az első világháborús vérveszteségeink óriásiak: Doberdó, Isonzó, Piave… E helyeken is emlékhelyeket, sőt kápolnát emeltünk.

Hazánkban minden nagyobb városban vannak külföldi katonák temetői, emlékhelyei: Solymáron angolszász, Budaörsön német, Harkányban bolgár, Beremenden pedig délszláv sírkert található. De találunk hadisírokat jószerével minden településen, főleg ha a helytörténészek, lelkészek figyeltek rájuk. Van roppant szomorú eset is: például Rákoskeresztúron több mint tízezer I. világháborús hadisír semmisült meg az ’50-es években, felparcellázással.

Nem lényegtelen terület a Balkán, a Mediterráneum, Rigómező, Várna, a Habsburgok nyugat-európai hadjáratai (Hadik András, Simonyi óbester)…, vagy Török- és Olaszország (Klapka, Bem, Türr István), Spanyolország, a tengerentúli, dél-amerikai országok (Czetz János – Argentína), az Egyesült Államok (például Asbóth Sándor, Kovács Mihály, Zágonyi Károly)… Mi a helyzet az ott hősi halált magyarjainkkal?

Roppant fontos fölvetés! Természetesen sajátjainknak, magyar hőseinknek tartjuk őket is, hiszen egyértelmű: a magyar vitézség, hadi dicsőségünk megtestesítői voltak. De ők egyúttal hőstettük helyszínének, országának nemzeti hősei is. Megint egy kevésbé ismert dolog: az idegenlégióban is igen jól cseng(ett) a magyar név: a „legvitézebb, legjobban dekorált altisztek és tisztek" sorait gyarapították. Az említettek helyzetét az változtatja meg, hogy ők nem magyar állampolgárként és nem magyar érdekekért küzdöttek, ily módon nem a magyar hadisírgondozás hatókörébe tartoznak. A közelebbi – főként déli – országok és a középkor, a reguláris (sorozott, hadkötelezettséges) hadsereg előtti idők a régészek, muzeológusok, történetírók felségterületét alkotják.

Apropó, régész, muzeológus, csata- vagy ostromhelyszínek sírjai… Ezek hadisírok vagy régészeti leletek? Hol a helyük e holtak, hősök hamvainak: hadisírban vagy múzeumban?

Nagy kérdés, amire azt válaszolhatom, hogy ezek inkább sírok, mint leletek, és szerintem a kegyelet az előbbit indokolja. A síremléki védettségnek a korábbi korok katonáira, az irreguláris seregek elesettjeire is vonatkoznia kellene. Mindezt azzal indokolom, hogy hazánkat a kard ereje tartotta meg eddig, katonanemzet vagyunk, akárhogyan is próbálták ezt deformálni. Így aki katonaként az ősidőktől napjainkig a hazáért harcolt, a nemzetért áldozta életét, az sírban nyugodjék, akár egyéniben, akár közös sírban.

Visszatérve hadisírgondozásunk önálló fejezetére, ez újabb fejlődési korszakot és lehetőséget ígér. Milyen kapcsolódási pontokról beszélhetünk bővebben?

Elsősorban arról, amit ön kategorikus imperatívuszként említett, tehát ama íratlan, legfelsőbb erkölcsi törvényünkről, amely a kegyeletet, az emlékezést középpontba helyezi. Halottainkat tisztelnünk kell, rájuk emlékezni, sírhelyüket ápolni – erkölcsi kötelességünk! Azaz: a humanitárius felfogás az irányadó! Katonáink mindig esküjükhöz híven, bátran harcoltak, haláluk után megilleti őket a méltó bánásmód, az emlékezés. Ez ugyan jog szerint is így van az államot illetően, ám gondoljunk a kötelező kegyeleten túl áldozathozataluk elismerésére, becsületük visszaadására, hozzátartozóik lelki békéjére, az általános megnyugvásra. Mindezt valljuk ellenfeleinkkel kapcsolatban is.

Gyanítom, hogy a másik fő törvény az élethez kapcsolódik, hiszen ekképpen mondhatjuk Adyval: élet s halál együtt mérendők.

Így van. A másik, hál’ istennek egyre erősödő fő szempontunk a magyar hőskultuszápolás. Ugyanis eseményekben, hősökben páratlanul gazdag nemzeti történelmet, hadtörténetet tudhatunk magunkénak, ám ez utóbbi ráadásul egyedülállóan meghatározó jelentőségű a históriánkon belül. Hiszen lélegzetelállítóan nagy számban vannak azok, akik életüket áldozták a magyarságért. Ezért róluk megkülönböztetett tisztelettel, figyelemmel, külön hivatallal kell gondoskodnunk. Nagyobb léptékben gondolkodva van még egy fő indok: ez pedig a nemzetépítő stratégiánk. Az új, mindent átfogó „hadműveletként" kezelt nemzetpolitika részeként nekünk is úgy kell a hadisírgondozás ügyén dolgoznunk, hogy az a nemzetépítésünket szolgálja. Részünkről az a küldetésünk, hogy tudatosítsuk nemzettársainkban: a magyar hadtörténet régebbi, mint maga a magyar államiság. A hadisírgondozással teljes nemzetépítés egyúttal az országimázs erősítésének is fontos eleme. Azt kell tudatosítanunk, hogy nekünk nem kell mítoszt gyártva történelmet kitalálni s írni, és hősöket sem kell kreálnunk, mert mi történelmünk tekintetében a leggazdagabbak közé tartozunk. Nyúlhatunk bármelyik korhoz, az telis-tele van hadi dicsőséggel. Ám ehhez − sajnos − mégsem ragaszkodunk annyira, mint más nemzetek. Legtöbbjüknél külön felelőse, intézménye van a hadi dicsőség, a hőskultusz, a hadisírok ügyének. Az oroszoknál minisztérium, a lengyeleknél államtitkárság, a szerbeknél s a románoknál is hatalmas hivatal. Mi pedig – s ez még nagyobb baj! – mindent ízekre szedünk, hőstelenítünk, vívódunk az úgynevezett valóságelemzés nevében. Szörnyű, hogy míg más népek görcsösen ragaszkodnak történelmükhöz, katonai múltjukhoz, s ha kell, legendát gyártanak, vagy épp csúsztatnak-ferdítenek, addig mi nem törődünk a nemzet összetartó erejének legfontosabb elemével, sőt lesajnáljuk, kritizáljuk. Pedig a mi történelmünket, hadi történetünket tettekkel írták, nem tollal! S akik hősi tetteket hajtottak végre, hősként viselkedtek, azokat hősként kell tisztelnünk – halálukban is. Az ő példájukat idézve a legegyszerűbb látni és láttatni, hogy ki s mi a magyar!

Fotó: Tóth László és archív

(Folytatjuk!)