„Jól kooperált a honvédség és a katasztrófavédelem”

Mennyi időt töltöttek kint Haitin?

Tizenegy műveleti napot, túllépve a tíznapos műveleti időt, amelyből hét teljes napot voltunk Haitin. Feladatunk az volt, hogy az Európai Unió Monitoring és Információs Központ (MIC) felkérésének megfelelően Haiti kormányának kérése alapján a Magyar Köztársaság kormánya által képviseljük Magyarországot, hisz az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság (OKF) jogosult a katasztrófa-segítségnyújtás koordinációjában eljárni.

Mit kell tudni a kiutazó mentőcsapatról, kik utaztak Haitire?

Én voltam a hat fős csapat vezetője. Orvos-szakmai vezető Dr. Pék László vezető főorvos, honvéd- és katasztrófa-orvostan szakorvos volt, valamint velünk utazott még egy orvos, egy mentőtiszt és két szakápoló kolléga is – közülük az egyik katasztrófapszichológusi szakképesítéssel is rendelkezett. Õk az OKF együttműködésében álló és az ENSZ Nemzetközi Kutató és Mentő Tanácsadó Csoport (INSARAG) minősítésű szervezetek, tehát a Fővárosi Központi Rendeltetésű Mentő Szervezet és a Magyarországi Mentőcsoportok Szövetsége delegált tagjai. A vezető főorvos és két kolléga az Országos Mentőszolgálat aktív tagja, de önkéntesen tagozódnak be az FKRMSZ (Fővárosi Központi Rendeltetésű Mentő Szervezet) Egészségügyi Csoportjába.

A csapat egy állandó team, jól összeszokott szakemberekkel, vagy van valamiféle speciális kritérium minden egyes katasztrófahelyzet esetén?

2004-ben felvettük a kapcsolatot az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatalával (OCHA) azért, hogy az itthonról induló és hazánkba érkező nemzetközi szintű katasztrófa-segítségnyújtás koordináltan működjön – az ilyen szintű képzések összehangolására a Katasztrófavédelmi törvény hatalmazza fel az OKF főigazgatóját. 2004 óta egy három lépcsős képzést hajtottunk végre, mely végén volt egy törzs- és terepgyakorlat Lentiben, a volt honvédségi bázison, ahol szimulált veszélyhelyzet-kezelési gyakorlatot vezettünk le folyamatos ütemezéssel egy héten át. A valós természeti katasztrófának megfelelően romos épületeket, sebesülteket szimuláltunk, majd ott a végső minősítést három csapat kapta meg, így például a Fővárosi Központi Rendeltetési Mentő Szervezet ún. Nehéz Városi Kutató és Mentő (USAR) kategóriában kapott képesítést, ami azt jelenti, hogy a legmagasabb képességnek megfelelő mentőcsapatról van szó, aki a földrengés sújtotta területen, két helyszínen folyamatosan képes 10 napon át önállóan tevékenykedni.
A kiutazó csapattagokat tehát az ENSZ által minősített szervezetekből választjuk ki. A tagok önként, szabadidejük terhére jönnek és végzik munkájukat az említett szelekció alapján. Minden évben tartunk szinten tartó gyakorlatot, így tavaly rendeztük meg Miskolcon az EU-HUNEX DECATHLON-t, ahová hét országot hívtunk meg. Továbbá fontos, az ENSZ INSARAG Irányelv és Módszertant alkalmazzuk, melyet felhasználunk, ezek szerint dolgozunk. Én személy szerint az ENSZ Katasztrófabecslési és Koordinációs Csoport (UNDAC) kiképzett szakértője vagyok, az ENSZ által rengeteg magas biztonsági és polgári-katonai koordinációs kiképzésen vettem részt, voltam bevetéseken, gyakorlatokon, Romániában vezettem egy uniós koordinációs csoportot, és 2004-ben Srí Lankán, 2009-ben Nyugat-Szumátrán kétszer voltam csapatvezető.

Említette, hogy a csapatban dolgozik egy katasztrófapszichológus. Segít a csapatnak, hogy fel tudják dolgozni a látottakat, a sokkot, vagy inkább egymást támogatják a tagok?

Mi olyan szakterületen dolgozunk, ahol a kollégák tömeges balesetekhez járnak, naponta látnak tragédiákat. Évek óta létezik egy úgynevezett Krízis Intervenciós Team-képzés, ahol pszichológusokat, orvosokat képeznek ki ilyen esetekre – volt példa már több esetben alkalmazásukra, így buszbalesetre Magyarországon és Ausztriában is. Feladatuk ilyenkor mind a hozzátartozók, sérültek, de a beavatkozók sokkhatás utáni kezelése is. A legutóbbi monorierdői vonatösszecsúszás esetében például fiatal tűzoltók voltak kint, ezért az eset után egy héttel fontos volt, hogy szakemberek elbeszélgessenek velük. A mi esetünkben Haitin minden nap tartottunk taktikai megbeszélést. Ez elegendő volt, hogy a kapott és elszenvedett élményeket feldolgozzuk. De mondhatom, hogy ezek a fiúk és lányok harcedzettek, nap, mint nap szembesülnek sokkhatással és tragédiával. Nekem is van családom, így természetesen egy csonkolt gyerek látványa vagy egy síró gyermek nálam másképpen hat, én is átélem a tragédiát. De ezen nem tudunk sokat gondolkodni. Ennek a munkának egyik feltétele az, hogy biztos családi háttér legyen otthon, a problémákat ne hozzuk be a napi tevékenységünkbe. Még a csapattagokkal fogok találkozni. Utólag megnézzük majd a fényképeket és kielemezzük a történteket. Egyetlen hölgy tagunk volt, ezért úgy gondoltuk, őt másképp kell kezelni, de „férfiasítva" volt, és ugyan féltettük, de nem kellett. Azt hiszem, a nők jobban fel tudják dolgozni a tragédiákat.

Milyen körülmények között érkezett meg a csapat Haitire?

Úgy tudom, csak nagyon nehezen lehetett megközelíteni a területet.

Másfél tonna komplett felszereléssel utaztunk ki, ami közel nyolc köbmétert tett ki: tizennyolc nagy, egyenként átlagosan 120 kilógrammos alumínium ládát vittünk magunkkal. Bécsen keresztül mentünk egy IL-76-os szállítógéppel Dominikai Köztársaságig, mivel Haitiben nem lehetett leszállni, az amerikai légiirányítás ugyanis lezárta a légteret s csak amerikai katonai gépek mehettek be a térségbe. Dominikán közúton, nyolc órás menetvonalon jutottunk át Haitibe.

Kaotikus volt a megérkezésük?

Igen. A reptéren sok minden nem működött. Az ENSZ koordinátora nem volt elérhető, a repülőtéri Fogadó Központ nem működött Az utolsó információnk még úgy szólt, hogy az ENSZ Humanitárius Légi Támogató Szolgálata (UNHAS) személyi szállító repülővel visz minket Haitire, és az ENSZ Logisztikai Csoportja az eszközöket utánunk hozza. Ez egyrészt végül nem valósult meg, másrészt nem is tudtuk volna felvállalni, hiszen nagy értékű, közel tízmillió forintnyi gyógyszert, felszerelést vittünk magunkkal, amit az Egészségügyi Minisztérium adott és a Külügyminisztérium támogatott, mindez taktikailag és biztonsági okokból sem volt vállalható. Az általunk vitt osztrák Vöröskereszt felszerelését és a szlovén sátrakat átadtuk a haiti Vöröskeresztnek, de nem tudom, eljut-e oda, ahova kell, hiszen káosz uralkodott, a logisztika pedig ott is összeomlott.
Jimaniban léptük át a határt, ahol meglepetésként ért, hogy ENSZ katonákat itt sem láttunk. Ugyan folyamatosan felvettem az ENSZ támogató egységével és az Európai Unió Polgári Védelmi koordinátoraival a kapcsolatot, de ez a mi biztosításunknál valamiért nem működött. Saját felelősségünkre mentünk át végül a határon. Eljutottunk a port-au-prince-i repülőtérre, ahol felállították a helyi műveleti és koordinációs központ (OSOCC) bázisát, itt fogadott minket az EU, és a feladatszabásuknak megfelelően tevékenykedtünk, a nemzetközi irányelveknek megfelelően. A nemzetközi segítségnyújtás írott és íratlan szabályait be kellett tartani, magyarul, miután Haiti kinyilvánította a nemzetközi segítségkérést, a kérvényt az ENSZ vagy EU eljuttatja a segítséget nyújtó országok felé, azok ez alapján felajánlják képességeiket az ENSZ-nek, illetve az EU-nak, ENSZ vagy EU jóváhagyás után pedig mindenki elindítja a nemzeti mozgósítását és útnak indítja mentőcsapatait.

Miután megérkeztek a helyzetjelentések az ENSZ-től, EU-tól és a NATO-tól, valamint további anyagokat is kézhez kaptunk, ezek alapján tudtunk felkészülni a helyi állapotokra, mind kulturális, vallási és biztonsági ismeretek tekintetében.

Az önök munkája szempontjából miért fontos felkészülni az adott ország vallásából?

Fontos tudni, hogy például vihetünk-e magunkkal női csapattagot vagy kereső kutyát. Tudtuk, hogy a vudu mágia nagy népszerűségnek örvend Haitin, hiába, hogy a lakosság nyolcvan százaléka katolikus. Talán ennek is köszönhető volt az országban eluralkodott anarchia.

Az önök ellátása hogyan volt biztosított?

Két felfújható sátrat vittünk magunkkal. Mérlegelni kellett, hol tudjuk felállítani táborhelyünket, mivel többször őrizetlenül kellett hagynunk a bázist. Végül a reptér több hektárnyi nagy területén, a nemzetközi táborban az amerikai hadsereg és az Egyesült Királyság mentőcsapata között állítottuk fel a sátrakat – az egyik sátorban a készleteink voltak, a másikban pedig tábori ágyakon aludtunk. Az infokommunikáció, kézi rádiók, élelem és az ivóvíz szintén része volt a felszerelésünknek.

Mi volt a konkrét feladatuk, hol kellett dolgozniuk?

A spanyolok által működtetett kórház támogatása volt az egyik feladatunk, a másik pedig az, hogy látogassuk a spontán megalakult, vagy már évek óta létező kormányzati menekülttáborokat, sátortáborokat. Tudni kell, hogy Haitiben a demokratikus berendezkedés csak névleges. A katasztrófa előtt is volt tragédia: romok és szemét között éltek az emberek, nagyon rossz közbiztonság mellett. Az infrastruktúra nem működött, áram és víz kevés helyen volt, a benzin ára pedig tízszeresére szökött, így Dominikáról kellett hoznunk üzemanyagot. Tehát végigjártuk a menekülttáborokat, és hamar rájöttünk, hogy a nagy létszámú táborokban azok nincsenek ellátva, akik a tábor végén helyezkednek el. A hátsó területek megközelítése viszont igen veszélyes volt, ezért a feladatot úgy oldottuk meg, hogy egy kolléga az autónál maradt járó motorral, mi pedig helyi vezető kíséretében mentünk dolgozni kézi rádiókkal, zárt alakzatban a tábor túlsó, ellátatlan részére.

A médiában is többet hallani arról, hogy veszélyesek a menekülttáborok, de az utcák is. Ennyire felerősödtek az atrocitások?

Elsősorban a fosztogatás és a közvetlen atrocitás erősödött fel. Kerülhettünk volna komolyabb, veszélyesebb helyzetbe, de köszönhetően az ENSZ és az EU általi kiképzettségemnek, ezeket a helyzeteket sikerült kezelnünk. Atrocitás nem ért minket. Emlékszem, hogy sem 2004-ben Srí Lankán a Cunami után, sem tavaly Szumátrán, Indonéziában nem volt ennyire rossz a közbiztonság. Nem voltak kiszámíthatatlanok és agresszívak az emberek.
Pont abban a stádiumban érkeztünk meg Haitire, mikor az ENSZ átadta a munkacsoportjainak (egészségügyi, logisztikai stb.) a működést, tehát a szakértők (a kutató egységek) befejezték a munkát, és ilyenkor az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az egészségügyi ellátás, vagy az Élelmezési Világprogram (WFP) a logisztikai ellátás komplex koordinációját veszi át. Tudni kell, hogy 133 embert találtak meg a közel 1917 fős városi kutató és mentő csapatok, összesen 67 szervezettel. Mire mi megérkeztünk, ők már nem voltak ott. Újfajta helyzettel találkoztunk, hiszen a katasztrófa-segítségnyújtás átváltott humanitárius segítségnyújtásba. Továbbra sem voltak az emberek ellátva, kivéve a földrengés által sérült lakosság, ám ők már nem voltak átkötözve, illetve utógondozva. A magyar csapatnak az alapellátás, utókezelés, akut betegellátás tevékenységeibe kellett bekapcsolódnia. Haiti környező településéről is jöttek emberek, akiket még nem láttak el. A sebek elfertőződhetnek ilyen helyzetekben, nincs ivóvíz, szennyvíz folyik a táborokban, nagy a járvány- és fertőzésveszély. A kórházakban a legnagyobb gond az volt, hogy nem volt áram, sem ágy, de még autó sem, amivel megoldhatták volna a szállítást. Kis betonépületekből álló romos városnegyedekről beszélünk, ahol hatalmas tömegeken kell átvergődni – az amerikai sereg éppen ezért tolólapos és lánctalpas katonai járművekkel érkezett a helyszínre, hisz még a terepjárók sem tudtak közlekedni.

Tehát nagy nehézségek közepette kellett dolgozniuk. Tudja, hogy összesen hány sérülten tudtak segíteni?

Közel 3000 főt láttunk el, ebből 1980 főt járóbetegként gyógyszerrel – így is készültünk, hiszen az Egészségügyi Minisztérium 2000 fő részére több hétre elegendő gyógyszerellátását küldte ki velünk, illetve elvégeztük a táborokban és a kórházakban közel 640 beteg osztályozását (TRIAGE), a fennmaradó 338 fő esetében a sebesültellátást tette ki tevékenységünk, és tulajdonképpen ennyi is volt a kapacitásunk. Bár az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felajánlotta, hogy a hatalmas raktárbázisukat, amit még nem sikerült felosztani nyugodtan használjuk, de erre sem felhatalmazásunk nem volt, sem helyi igény nem mutatkozott. Az EU MIC-nek összegezve azt jelentettük, hogy jó lenne, ha olyan orvosi segítség érkezne Haitire, ami akár fél évtől egy évig tartana: tábori mobil kórházak, orvosi segélyhelyek, szakemberek, katasztrófapszichológusok szükségesek, melyek a lakosság utógondozását megoldják, és szállítójárművek kellenek, ami az élelmek szétosztásával kapcsolatban is fontos. A másik lényeges pont pedig az, hogy a segélyosztást valahogyan kontroll alatt kellene tartani – a brazil és az amerikai hadsereg erre tett is kísérleteket.

A visszafelé út már simábban ment?

A svéd csapatok az Európai Unión keresztül béreltek egy Pápán állomásozó C17-es katonai szállítógépet, s velük indultunk vissza. Nagy szó a 10 éves Katasztrófavédelem történetében, hogy a Magyar Honvédség és a Katasztrófavédelem ilyen jól kooperált egymással – ezt a jövőben is példának kell tekinteni. Puerto Ricón keresztül érkeztünk vissza, közel 9 és fél órát utaztunk a katonai teherszállítógépen. Február harmadikán éjfél előtt pár perccel szálltunk le a pápai MH Bázisrepülőtérre.

Mit gondol, mennyi idő kell Haitinek még, hogy talpra tudjon állni?

A probléma az, hogy korábban sem voltak rendezett politikai, társadalmi, kulturális viszonyok az országban. A 2,2 milliós Port-au-Prince európai szem számára élhetetlen. Szerintem még évekig tart az újraépítés, és ez már magasabb szintű döntést kíván, de az biztos, az orvosi segítségnyújtást évekig külföldről kell koordináltan megoldani. No persze nem úgy, mint „nagy fehér gyógyítók", hanem alkalmazkodva az ottani társadalmi berendezkedéshez, hiszen másképp élik meg az emberek a traumát, mint például Srí Lankán, ahol a vallás segített feldolgozni családok tragédiáját. Sajnos ezt a folyamatot nehezíti az is, hogy a politikai és a vallási vezetők mind meghaltak a földrengés következtében, ahogyan az ENSZ ott élő felsővezetői és a stabilizációs missziók (MINUSTAH) tagjai is súlyosan megsérültek. Ez tehát hosszú folyamat, a nagyobb országok tudnak majd leginkább segíteni. Ezért példamutató Magyarország tette, hogy kis ország révén a nagyokhoz viszonyítva sikeres egészségügyi küldetést hajtott végre.

Fotó: Dévényi Veronika / Jackovics Péter saját archívuma