„A honvédség az egyik legjobb választás egy fiatal számára”

Szöveg: Draveczki-Ury Ádám | 2011. május 3. 6:01

Tar László százados nemcsak komoly missziós tapasztalatokkal rendelkezik, de egyben a harcművészetek avatott ismerője is, aki tavaly még egy világbajnoki aranyérmet is hazahozott Portugáliából. A századossal arról beszélgettünk, miként tudta hasznosítani sporttapasztalatait a honvédségben, illetve hogy miért érdemes a fiataloknak a katonai pályát választaniuk.

Hogyan került kapcsolatba a harcművészetekkel?

Tizennégy évesen kezdtem el a ju-jitsut Zöllei Zoltánnál, az utolsó évben pedig már a zen bu kan kempót is űztem ezzel párhuzamosan. Én vittem le az edzésekre az öcsémet és a bátyámat is, tizenhat éves koromtól pedig már csak a kempóra koncentráltam. Az első világbajnokságomon 1997-ben vettem részt Tatabányán: az öcsém ifjúsági számban nyert, én pedig felnőtt kategóriában, igaz, nem küzdelmi, hanem technikai számban, fegyveres formagyakorlatban. A fekete öves mestervizsgát a bátyámmal együtt tettük le. A kempóban egyhetes danvizsga van rengeteg küzdelemmel, nagyon kemény megmérettetésekkel. Az utolsó versenyemre pedig 2010-ben került sor Portugáliában, ahol a karate-világbajnokságon pusztakezes full contact kategóriában megnyertem az első helyezést. Egyébként mindkét testvérem katona, az öcsém például a Katonai Közelharc- és Testnevelési Kiképző Központban kamatoztatja a tudását kiképző tiszthelyettesként.

Tudta-e hasznosítani küzdősportos tapasztalatait a honvédségben, illetve katonai ismereteit a sportban?

Teljes mértékben. Mélységi felderítőként végeztem, és a Magyar Honvédség 5. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóaljnál kezdtem el dolgozni. Itt nagyon fontos volt a küzdősport és a harcművészet ismerete, főleg azon a szinten, ahogyan én űztem, így aztán viszonylag hamar elkezdtem oktatni a katonákat. Mivel a kempo életszerű, kézzelfogható rendszerű harcművészeti ág, tökéletesen megfelelőnek bizonyult a katonák számára is. Ugyanígy a fegyelem, a nehézségek tűrése is közös pont. Éppen ezért tartom nagyon örömtelinek, hogy Dr. Eleki Zoltán alezredes úr kezdeményezésére Szentendrén megalakították az MH Központi Kiképző Központ Katonai Testnevelési és Közelharc Módszertani Részlegét. Így végre szervezett formában zajlik a katonai közelharc oktatása, mert Furkó Kálmán korszaka után a bázisonkénti oktatás volt jellemző. Most azonban a Központ révén úgy néz ki, megint lesz szervezett forma. Egy katona számára nélkülözhetetlen a küzdelem ismerete, hiszen ami kicsiben működik, az működik nagyban is: elvek szintjén a nagyobb harcászati tevékenységeknél is érvényesek a test-test elleni küzdelem szabályai. Mindezt az amerikai tengerészgyalogságnál is felismerték. Ott sem puszta kézzel győzik le az ellenséget, viszont a mindennapi élet része a közelharc-kiképzés.

Egészen a legalsóbb szintekig?

Pontosan. A katonák napi szinten foglalkoznak a közelharccal, és ezt azok a kollégák is megerősítették, akik a tisztek alapkiképzésén vettek részt az Egyesült Államokban. Azt a fajta harcos mentalitást, amire egy hadseregben szükség van, egyszerűen nem lehet másképp bevinni az emberek fejébe, szellemiségébe, akárhány lövészetet, harcászati foglalkozást is tartunk a katonáknak. Ezek is nélkülözhetetlenek, de az emberből akkor lesz harcos, ha fejbe verik, és ő is fejbe ver valakit. Minden innen indul. Ezért erőltetjük a tanítványainknál is, hogy induljanak minél több versenyen. Tinédzserként mi annak idején nem éltük meg a versenyzést olyan nagy dologként: felkészültünk, elmentünk, aztán örültünk neki. Most már sokkal inkább fontosnak tartom ezt egy küzdősportoló életében. Az a fajta lelki megterhelés, versenydrukk, ami ilyen helyzetben éri az embert, nagyban erősíti a stresszhelyzet-kezelő képességet is. Az csak egy dolog, ha a srácok megszoknak egy adott klubkörnyezetet, azonban teljesen más úgy kiállni a pástra, hogy tudod: aki veled szemben áll, az le akar ütni. Onnantól kezdve nincs mese, bunyózni kell.

Sok szülő azért nem engedi el a gyerekét hasonló edzésekre, mert attól tart, hogy ott durvává, agresszívvá teszik.

Én azt mondom: a fiúgyerekekben, a férfiakban mindenképpen ott rejlik egyfajta „egészséges" agresszió, a vágy, hogy megmutassák, ők férfiak. Ezt a természetes agressziót kezelni kell megtanulni, nem pedig elnyomni. Az erőszakos bűncselekmények túlnyomó többségét nem küzdősportolók követik el, azt viszont tudjuk a híradásokból, hogy a mai világban néha igenis szükséges, hogy az ember meg tudja védeni magát. Napjainkban már nem csak olyan egyszerű, csibészes dolgokról van szó, amikkel az én korosztályom szembesült. Birkóztunk, esetleg néha elcsattant egy-két ütésváltás, de késeléssel, viperahasználattal nem találkoztunk. Ma ezzel szemben nekem is van olyan tanítványom, akihez odament egy csoport a buszmegállóban, és egyszerűen mellkason szúrták. Még szerencse, hogy megúszta, és nem történt nagyobb baj. Ilyesmi sajnos létezik, és fel kell rá készülni. Mi is azt tanítjuk a srácoknak, hogy a hasonló helyzetek elől ki kell térni: ha van rá lehetőséged, el kell szaladni. Ha azonban nincs, tudni kell, miként védd meg magad, hiszen életek múlhatnak rajta.

Került már ilyen helyzetbe élesben az utcán?

Igen, de akkor is nagyon humánus voltam. A hosszú évek küzdősportos rutinja arra is megtanítja az embert, hogy nem kell feltétlenül kemény technikákat alkalmazni. Akinek nincs harcművészeti előképzettsége, azt egy tapasztalt sportoló úgy veri meg, ahogy akarja, így aztán inkább finomabb kényszerítő intézkedésekkel rendeztem el a helyzetet. De szerencsére nem sokszor került sor hasonlóra, mert ha tehetem, kitérek a hasonló szituációk elől.

Miként emlékszik vissza a missziós tevékenységeire?

Nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert azon kevés katona közé tartozom, akik ki tudtak menni Boszniába a Szövetséges Katonai Hírszerző Zászlóaljhoz. Ez a munka minden szempontból hatalmas tapasztalatot jelentett: a főiskolán tanultak mind megelevenedtek. Ezután Amerikában végeztem el az alap felderítőtiszti tanfolyamot, és amint hazajöttem, megkértek, hogy az első PRT váltással menjek ki Afganisztánba felderítő részlegvezető-helyettesként. Nagyon komoly biztonsági kérdésekkel foglalkoztunk. Katonaszakmailag azt tudom mondani, hogy az iraki és afganisztáni szerepvállalás során a tisztek olyan tapasztalatokat tudtak összegyűjteni, amiket az iskolapadban vagy gyakorlatokon lehetetlen lenne.

Mik a következő időszak tervei?

2012-ben ismét Portugáliában rendezik meg a világbajnokságot, amin nagyjából kétszer annyian vesznek majd részt, mint tavaly. Óriási kihívás lesz ismét visszamenni, és ha sikerül megfelelően felkészülnöm, indulni is fogok rajta. A katonai pályafutásomat tekintve jelenleg irodához kötött a beosztásom. Szolgáltam a Műveleti Központban afganisztáni iránytisztként, miután pedig a békeműveletek teljesen átkerültek Székesfehérvárra, a közigazgatási államtitkár úr titkárságán kezdtem el dolgozni. A jövőben mindenképpen szeretnék még visszamenni Afganisztánba, felderítő beosztásba.

Ha össze kellene foglalnia egy fiatal számára, miért válassza a honvédséget, mit mondana?

Azt, hogy a honvédség jelenleg az egyik legjobb választás egy fiatal számára, legyen akár nő, akár férfi. Olyan lehetőségeket kap az ember, amiket máshol nem: külföldi tanfolyamok, nyelvtanulás… A saját példámat tekintve valószínűleg soha az életben nem jutottam volna el Amerikába, ha nem vagyok katona. Aki pedig ki akarja magát próbálni, annak a külszolgálat jelenti a legjobb lehetőséget, hiszen katonailag, szakmailag és motivációját tekintve egyaránt megerősödve tud visszatérni.

És miért érdemes küzdősportolni?

Mert a harcművészetek olyan belső tartást adnak az embernek, ami máshol nem nagyon szerezhető meg. Fegyelmet, önmérsékletet és olyan határozottságot tanulsz, ami minden munkában, hivatásban segíteni fog az életedben. És sosem késő elkezdeni. A mi mesterünk, Hanshi Lévai László is elmúlt már ötven éves, de még ma is bunyózik velünk. A harcművészet minden életkorban megadja azt, ami ahhoz tartozik, akár a tanítványok kinevelése, felkészítése által is.

Fotó: Archív

(Katonasuli.hu)