„Leányból anya lesz, honpolgárok anyja, s a haza számot kér tőle fiaiért”

Kezdjük az elején: mik voltak azok a főbb szerepkörök, amiket a magyar társadalomban a nők betöltöttek a 18. század végén, a 19. század elején?

A házasság volt az alapvető elvárás egy nőtől, mert ilyenkor a nő jogilag kikerült az apa, vagy a legidősebb férfi családtag rá irányuló eltartási kötelezettsége alól. A házasságban pedig a legfontosabb szerep a gazdasszonyi szerep volt, azaz a háztartás vezetése. Persze, ha tehetősebb volt a család, akkor kiválasztották neki a megfelelő cselédséget. Ugyanakkor a legnagyobb elvárás a gyerekszülés volt, ami a gyermek nevelése követett. A forradalom és szabadságharc idején a hangsúlyt a hazafias nevelés kapta. Ehhez úgynevezett „honanyákra” volt szükség, azaz olyan édesanyákra, akik maguk is hazafiasan gondolkodtak. Erre Vörösmarty Mihály is utal „Az úri hölgyhöz” című versében: „A kisdedeknek néma szája kér, Hogy adj nekik hazát. Ne vond meg azt.” De Teleki Blankát is említhetném, aki így fogalmazott: „Leányból anya lesz, honpolgárok anyja, s a haza számot kér tőle fiaiért.”

Milyen szerepben kellett helytállniuk a hölgyeknek az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során?

A hazafias nevelés mellett fontos volt a buzdítás és a forradalmi eszmék támogatása. Több buzdító felhívás született a sebesültek ápolására, valamint a honvédek ellátására is. Kossuth Zsuzsanna - Kossuth Lajos legfiatalabb húga - például a hadisebesültek ellátására hívta fel a nők figyelmét. Nagy hangsúlyt fektettek az adománygyűjtésre, tömegesen varrták a fehérneműket, gyűjtötték a fémedényeket és a harangokat az ágyúk készítéséhez. Emellett előfordult, hogy az erődítési és sáncépítési munkákból is kivették a részüket a nők. Az arisztokrácia megbecsült hölgy tagjai pedig zászlóanyai feladatot láttak el.

Mennyire különült el a harctéri, illetve a háttérben tevékenykedő hölgyek szerepe egymástól? Ha jól gondolom összemosódhatott, hiszen sokszor fordult elő, hogy a nők a sebesült katonákat a tűzvonalról mentették ki.

Igen, ez így van. Nagyon nehéz szétválasztani a fronton szolgálatot teljesítő nőket és azokat a hölgyeket, akik a háttérben maradtak. Elég csak a sebesültellátásra vagy a markotányosnőkre gondolnunk, akik élelmiszert árultak a harctereken. Ráadásul fejükön sokszor csákó volt, vagy honvéd atillát hordtak, így messziről azt is gondolhatták, hogy katonák. Egy hasonló esetről született „A szoknyás had” című anekdota, melyet Csutak Kálmán őrnagy is megörökített visszaemlékezésében: „Bethlen Gergely ezredes, a ki szerette a tréfát, egy napon elrendelte, hogy a markotányosnők üljenek a huszárok vezeték lovaira s menjenek a huszárok közé. Piros dolmánykájuk és honvédsipkájuk volt a markotányosnőknek, messziről tehát ők is huszároknak látszottak. Bethlen Gergely kérdezősködőknek azt mondotta, hogy azért ültette lóra a markotányosnőket, hogy a lovasságot többnek lássa az ellenség, valójában pedig azért tette, hogy egy kicsit megtréfálja őket. A markotányosnőket ugyanis mind középre állitotta s a mikor ezek vídáman trécseltek a derék huszárokkal, egyszerre csak rohamot fuvatott. A trombita szavára a paripák hirtelen vágtatni kezdtek s a szoknyás had borzasztó sivalkodás közt sorra potyogott le a vágtató paripák hátáról.” Szóval nehéz megkülönböztetni, hogy harcolt, vagy megfigyelt, vagy sebesülteket ápolt, vagy élelmiszert árult, aztán gondolt egyet, felvette egy honvéd atilláját, azaz egyenruháját és beállt harcolni.

Hány olyan nőről tudunk, akik részt vettek a forradalom és szabadságharcban?

Nem igazán tudunk erről adatokat. 2004-ben százra becsültük. Jelenlegi kutatásaim alapján úgy vélem, hogy körülbelül 185-en voltak, akik közül név szerint 45-en ismertek. De folyamatosan folyik a kutatás a témában.

Kik voltak a legismertebb honvéd nők?

A legismertebbek: Lebstück Mária, Pfiffner Paulina és Bányai Júlia. A „honvéd nők triászának” szoktam őket nevezni. Az ő hősies történetüket többen feljegyezték, így válhattak ismertté. Lebstück Mária a kápolnai csatában - 1849. február 26-27-én - hősiesen helyt állt a vértesekkel szemben. Bányai Júlia leleplezett egy osztrák kémet Gyulafehérvár ostrománál, majd kimentette a tábori pénztárat, aztán kiszökött Bem Józsefhez, Törökországba. A nők között ő kapta a legmagasabb rendfokozatot: százados volt. Pfiffner Paulina, alias Ligeti Kálmán már a szabadságharc előtt is férfiruhában járt, így neki egyszerűbb volt férfiként beállni harcolni is. Kossuth Zsuzsanna nem volt honvédnő, de nagyon fontos megemlítenünk a nevét. Florence Nightingale, angol ápolónővel szoktuk párhuzamba állítani, ugyanakkor számos téren megelőzte angol vetélytársnőjét. Zsuzsanna egy családi traumán átesett, megtört fiatal özvegy volt, amikor Kossuth Lajos kinevezte a tábori kórházak országos főápolónőjévé. Míg Florence Nightingale lehetőségeihez mérten folyamatosan képezte magát az orvosi pályára, addig Zsuzsanna inkább a családját ápolta, szervezetten nem foglalkozott az ápolással. Ennek ellenére kiválóan helyt állt: néhány hónap alatt felállított egy hatékony rendszert és egy önálló ápolási osztályt is szeretett volna a Hadügyminisztériumon belül.

Volt a honvéd nőknek valamilyen szervezete, aminek az égisze alatt egyesültek a forradalom és szabadságharc folyamán?

Sok egylet működött ebben a korban, de ami a téma szerint releváns, az a Pesti Jótékony Nőegylet. Ők a lehetőségükhöz mérten maximálisan támogatták a szabadságharcot. Illetve ide sorolnám még a Kolozsváron szétoszlatott női vadászalakulatot is, ha katonai egyesülésre gondolunk

Olvastam, hogy sokszor felismerték a női harcosokat. Fennállt a lelepleződés veszélye?

Egyértelműen az volt a céljuk, hogy ne ismerjék fel őket a harcban. A kutatásaim azt bizonyítják, hogy a bajtársak rendszerint felismerték a nőket, viszont az előjáróik nem. Erre utal az alábbi példa is: mikor bevették Budát, hatalmas ünnepséget rendeztek, ahol Lebstück Mária női ruhában jelent meg. Igen ám, de egy Mezey nevű tüzér bajtársa felismerte. Ez Görgei Artúr főparancsnok fülébe jutott, aki azt mondta, hogy az álruhába öltözöttet főbe kell lövetni. Természetesen a kivégzésre nem került sor. De tény, hogy sokszor csak a kórházakban jöttek rá, hogy a sebesült valójában nő. A harctéren kevésbé ismerhették fel őket, mert a fegyverek miatt óriási volt a füst. Ha pedig közelebbről tekintettek rájuk, inkább gondolták a hölgyeket egy fiatal, pelyhedző állú honvédnek. Az előjárók nem támogatták a honvéd nőket, azonban a bajtársakból mély tiszteletet váltottak ki.

Egyrészről a hazafiasság, de mi állhatott még a háttérben, hogy a nők kardot rántsanak?

Egyrészről igen. Biztosat akkor tudnék mondani, ha lenne lehetőségem velük 5-10 percet beszélgetni. De így csak tippelni tudok: szétbontottam belső motivációra, illetve külső kényszerítő erőre a választ. Belső motivációnak mondanám, hogy előszeretettel mentek a szeretett személy után harcolni. A férj bevonult az aggódó asszony pedig utánament. De olvastam olyat is, amikor fordítva történt a dolog. Előbb a hölgy bújt egyenruhába, majd a szerelmes hódoló követte őt. A már korábban említett Pfiffner Paulina esetében az történt, hogy nem értett semmilyen női foglalkozáshoz, katonás közegben nőtt fel, fegyvert forgatott, lovagolt és vadászott. Lebstück Mária és Bányai Júlia is remekül bánt a fegyverrel, így azzal foglalkoztak, amihez értettek. Külső kényszerítő erőnek a pénzt mondanám. Ahogy Szentkatolnai Bakk Endre is leírta: a nemzetiségi dúlások közepette nagyon sok család kenyérkereső nélkül maradt. A férjek, apák, testvérek elhunytak. A nők nem tudták önmagukat fenntartani, hiszen nem tanultak ki szakmát. Ezek a nincstelen nők tömegesen csapódtak a honvédsereghez, ahol főztek, mostak, varrtak a katonákra. Viszont, ha beálltak harcolni, az biztos megélhetést – ételt, zsoldot – biztosítottak számukra.